Főkép

Nem bírom tovább, muszáj megnéznem. Hazardírozzak, vagy menjek biztosra? Égő szemekkel pillantok az órára, majd az előttem magasodó betűkupacra. A keménypapír lapok halkan suhognak, miközben reszkető kézzel kinyitom a bőrkötétes könyvet.
 
Kedd, január 17.
A macska rúgja meg, megbuktam a mai vizsgán! Ha elolvasom a kiegészítő tanulmányokat a 12-es tételhez, a tanár nem gurult volna be, és nem vág be akkora egyest az indexembe, hogy kilóg a rubrikából a lap tetejére.

Talán nincs olyan ember a Földön, aki nem volt még kíváncsi arra, mit hoz a holnap. Sikerül-e az állásinterjú, vagy kudarcba fullad egy felfutott harisnyaszem miatt? Főzzük meg előre a holnapi ebédet vagy ne, mert különben felrobban a konyha? Menjünk délután korcsolyázni, vagy inkább maradjunk otthon, mert irgalmatlanul hasra esünk és szétlapul az orrunk?
 
Na, jó, ezek enyhén szélsőséges esetek, de olykor-olykor megesik az ilyesmi. Cecelia Ahern legújabb regényének főhőse, Tamara is extrém helyzetbe kerül; édesapja öngyilkos lesz a tetemes (és természetesen a család elől eltitkolt) adóssága miatt, a bank valamennyi házukat és minden értékes ingóságukat lefoglalja, így anyukájával annak bátyjához, Arthurhoz kell költözniük. Az elkényeztetett lány élete ezzel a változással totális fordulatot vesz; pezsgő dublini élete után kénytelen beérni hallgatag nagybátyjával, mániákus háziasszony nénikéjével, egy derűs, hetven éves apácával és egy romos kastéllyal. Unalmát egy jóképű srác űzi el, akinek a mozgókönyvtárában egy furcsa, lakattal lezárt kötetre bukkan; első pillantásra régimódi naplónak tűnik, de aztán Tamara döbbenten fedezi fel, hogy valaki az ő kézírásával beleírt a naplóba egy bejegyzést, méghozzá a másnapi dátummal - és a leírtak pontról-pontra megvalósulnak.
 
Az Ahern regényeivel folytatott viszonyom meglehetősen rapszodikus; imádtam az Ui.: Szeretlek és az Ahol a szivárvány véget ér címűeket, a többi vagy felejthető volt, vagy a közepes kategóriába esett, olyannyira, hogy az Ajándékot már el se olvastam. Ennek viszont érdekes volt a fülszövege, pontosabban az automata jósdaként üzemelő napló és a mozgókönyvtár (imádom az olyan regényeket, amelyekben könyvtárak és könyvek szerepelnek, na) mozgatta meg a fantáziámat.
 
Nem bántam meg, hogy adtam az írónőnek még egy esélyt; a fentebb említett két könyv színvonalát ugyan nem érte el számomra, de meglepő módon lekötött, kellemesen elmasszírozgatta a cafatokban lógó idegeimet (Bridget Jones után szabadon). Amikor felfedeztem, hogy a főszereplő mindössze tizenhat éves, ráadásul egy gazdag, elkényeztetett liba, a hideg végigfutott a hátamon, de a történet előrehaladtával elgondolkodtam, hogy Tamara vajon mennyi idő távlatából tekint vissza - ugyanis a gondolatai nem egy gazdag, elkényeztetett libára vallanak, hanem egy józan, talpraesett lányra, akinek megvan a magához való esze, és nemcsak rózsaszín káposztalé lötyög a fejében, valamint jó a humora. Történnek olyan esetek, amitől lekopik a máz, és előtűnik az ember igazi jelleme, ami a felszín alatt rejtőzik. És persze mindenki változik. Tamara Goodwin-nal is ez történik, bár a szokásos tinédzser reakciók megmaradnak, például a végsőkig feszíti olyasvalakinek a türelmét, aki igazán törődik vele.
 
Mint Ignatius nővérét, aki nem transzvesztita, ahogy Tamara kezdetben hitte, hanem egy örökifjú apáca. Nagyon kedveltem a nővér szelíd, de határozott jellemét, aki imádkozás mellett fest, méhészkedik és kertet gondoz, türelme pedig végtelen. Cecelia Ahern javára kell írni, hogy a karaktereit mindig színes ceruzával rajzolja; pontosan látjuk magunk előtt az öntelt, egoista vállalkozót, aki büszkeségből inkább whiskyvel öblít le egy marék gyógyszert, mintsem hogy mindenét elárverezzék; az erős akaratú, nagy változáson átmenő kamaszt; a gyászba beleroppanó anyát; és a kedvencemet: Rosaleent. Ez a tisztaságmániás, zabszemes háziasszonyok gyöngye több titkot rejt magában, mint három egyiptomi sírkamra, emellett roppant titokzatos, kellemetes szórakozás volt azt találgatni, mik az indítékai, illetve szándékai a vendégeivel, már ha vannak ilyenek – mert persze előfordulhat, hogy Rosa egy teljesen jószándékú nagynéni (egyébként nagyon szeretnék egy hétig az ő főztjén élni, az almás lepénytől a friss barna kenyérig és fürtös paradicsomig), aki csak jót akar a hirtelen nyakába szakadt rokonoknak!
 
A fordulatok egy része is az ő hajtóerejének köszönhető, bár egy ponton túl nem nehéz összerakni a kirakóst, és a sztori vége sem okoz meglepetést. De jól van ez így, az ilyen történetek is kellenek a világnak, az én nyúzott kis lelkemnek kiváló balzsam volt a fiatal írónő újabb meséje. Azt viszont kilógó széljegyzetként nem tudom nem hozzátenni, hogy a borító olyan, mint egy összegrafittizett cirkuszi sátor, amire felszögeltek egy könyvet, és hogy sokkal érdekfeszítőbb lett volna az eredeti cím (The Book of Tomorrow ) szó szerinti fordítása.