Főkép Úgy vélem minden bértollnok számára megszívlelendő az a jótanács, amit William King is szem előtt tartott: ígéretes karaktert, kivált ha gonosz, sose dobj a kukába, ki tudja mire és mikor lesz jó. Mert lám a Bestiavadászban a káoszhívők táborában komoly szerepet töltött be két mágus (Lhoigor és Kelmain), akik némi pihenés, csapatépítő tréning és ötletelés után most visszatérnek, hogy minden eddiginél nagyratörőbb tervükkel pusztulásba döntsék az rendhívők földjeit. Nem több és nem kevesebb – de ennél durvábbal úgy vélem, később sem találkozunk a sorozatban.
 
Mivel az előző kötetben Felix (és Max) szívszerelme úgymond kiíródott a sorozatból, kiszámítható módon új epizodista segéderő tűnik fel a történetben, Teclis, az elfek legnagyobb mágusa személyében. Ez a fejlemény alaposan felkavarja Gotrek egyébként nyugodt lelkivilágát, viszont ennek köszönhetően a hozzám hasonlóan tudatlan olvasó is megtudja, minek köszönhető a két faj öri-hari viszonya.
 
A címben említett óriás csak a történet utolsó felében lép színre, addig az előző kötetből ismerős dramaturgiának megfelelően hőseinknek a hozzá vezető út leküzdésére és túlélésére kell összpontosítania. A kiszámíthatóságok ellenére jól szórakoztam, volt bőven harc, múltidézés, titok, alkohol és mágia – egyszóval tipikus Gotrek és Felix.
 
Úgy vélem nem árulok el nagy titkot, ha jelzem, ez az utolsó kötet a sorozatban, amit William King jegyez. Sajnos nem sikerült kiderítenem, pontosan mi lehet az ügy hátterében, így be kell érjem a hivatalos változattal, miszerint a jövőben más irányú terveivel foglalkozik.
 
Szerintem jó munkát végzett, sikeresen felépítette a két főszereplőt, és élvezetes könyvekben mesélte el kalandjaikat, amelyekkel csupán szórakoztatni akarta a nagyérdeműt. Azt is megértem, hogy hét regény után elege lett, ráadásul most úgy fejezte be a történetet, ahonnan annyira nem lesz egyszerű ismét emberibb, illetve törpösebb léptékre visszahozni a szálakat.
 
Bár sokkal elnézőbb vagyok a fordításokkal szemben, mint pár szerkesztőtársam, most muszáj szóvá tennem, hogy itt-ott neheztelek a szövegre. Tény, nem olvastam az eredeti angolt, de akinek a fejéből kipattantak az olyan hasonlatok, mint az acélrugó (ez mondjuk határeset), vagy a csákányán függeszkedő hegymászó – az egyszerűen szégyellje magát, mert az ilyen anakronizmusokkal lehet a fantasy hangulatot rövid úton hazavágni. Legközelebb már az következik, hogy olyan unott fejjel várakoztak, mint amikor tüdőszűrésre sorakoznak a nyugdíjasok.
 
Részlet a regényből