FőképFülszöveg:
Gotrek és Felix harcba száll a gonosz ellen, amely rémületben tartja Albion lakosságát, és pusztulással fenyegeti az Öregvilágot. Szövetségre lépnek a Teclis-szel, az elfek főmágusával, hogy együtt fejtsék meg az Elődök titkait. Kalandjuk során aljas káoszmágusokkal, orkokkal és goblinokkal kell megküzdeniük, valamint egy olyan teremtménnyel, amelynél erősebbet és veszedelmesebbet még nem hordott hátán a föld...

Részlet a regényből:
Prológus

A föld megremegett. Tömegek sikoltoztak és üvöltöttek rémületükben. Hatalmas épületek rázkódtak és inogtak. Az ősi szentélyek mélyén az istenszobrok ledőltek talapzataikról, kiborultak falfülkéikből, és ezer darabra törtek. A föld úgy vonaglott, mint egy gyötrelmes haláltusáját vívó kígyó. Teclis a város utcáin száguldott. Akármerre nézett, iszonyatot látott népe fiainak arcán. Düledező házakon vágott át, amelyeknek sötét zugaiban a korábbi lakók szellemei görcsösen reszkettek félelmükben. Messze előtte a Tenger Vándorának fenséges oszlopa megrogyott, majd összeomlott. A Főnixkirály felröppent ülőrúdjáról, aztán széttárt karjaival vadul csapkodva zuhant a föld felé.
Teclis átrepült a hatalmas kikötőt körülölelő hegyvonulat gerince felett, lenézett a város felett kéklő csúcsok magasából, és egyetlen pillantással felmérte, hogy bekövetkezett a legrosszabb. A lejtőkön színes fények járták eszeveszett táncukat, ami arra utalt, hogy a varázserő elszabadult. Teclis még ebből a távolságból is érzékelte a zabolátlanul tomboló energiákat, és nem kellett a jósképességeihez folyamodnia, hogy tudja: mélyen, nagyon mélyen eltűnt valami a földjét és népét védelmező varázslatokból.
Aztán – bár fogalma sem volt arról, hogyan került oda – a kikötőt évezredek óta védő hatalmas gáton találta magát. Kinézett a tengerre, és meglátta azt, amitől a legjobban félt. A védőfalnál vagy kétszer magasabb, irtózatos erők által hajtott hullám tartott a város felé. A száguldó víztömeg őrült forgatagában leviatánok vergődtek, amelyeket a sziget körüli mélységekből emelt fel és ragadott magával az áradat. A teremtmények bömbölve küszködtek, hogy kiszabaduljanak a csapdából. Ám az óriási testekben munkáló erő, amely máskülönben elég volt ahhoz, hogy szempillantás alatt darabokra zúzza akár a legnagyobb hajót is, kevésnek bizonyult ahhoz, hogy segítségével a lények kitörjenek a pokoli szökőár szorításából.
Teclis jól tudta, hogy hiábavalóan cselekszik, hogy semmiképpen sem vészelheti át a csapást, mégis felkészült, hogy ellenálljon neki. Megpróbálta összeszedni minden hatalmát, hogy megidézze leghatékonyabb védővarázsait, ám – és tudván tudta, hogy így kell lennie – nem történt szinte semmi. A mágikus energiák, amelyek máskor zúgva ömlöttek belé, most éppen csak csordogáltak lelkének kútjába.
A nálánál vagy százszor magasabb hullám a feje fölé tornyosult. A fehéren kavargó gerinc lassan bukott át, mintha az áradat módszeresen, megfontoltan készült volna fel a pusztításra. Teclis néhány pillanatig farkasszemet nézett egy csapdába került tengeri szörnyeteggel, amely iránt különös módon rokonszenvet és sajnálatot érzett. A lény hirtelen szélesre nyitotta hatalmas száját. Kardhoz hasonló alakú és méretű fogak villantak a sötétben, aztán az árhullám összeomolva előrerontott, hogy egyetlen, ellenállhatatlan erejű lökéssel megsemmisítse a védőfalat.
A harsogva száguldó vízhegy rázuhant Teclisre, fekete mélységekbe döngölte őt, majd rászabadult az elfek utolsónak megmaradt pompás városára.
Teclis hirtelen másutt találta magát, egy téren és időn kívüli birodalomban. Teremtmények lebegtek körülötte, se nem élők, se nem holtak – hatalmas mágusok mindannyian. A homlokukra eónokon át megtapasztalt szenvedés szántott mély barázdákat, de sebhelyek is éktelenkedtek az arcukon, csaták gyászos emlékei, olyan csatákéi, amelyekben egyetlen ép eszű halandó sem óhajtott volna részt venni. Még Teclis is megijedt a körülötte terjengő varázserőtől, holott ő a világ legnagyobb eleven mágusai közé tartozott. Még jobban megrémült, amikor rádöbbent, hogy hová és milyen korszakba került.
Az árnyak ritmus nélküli, szeszélyes táncot jártak körülötte. Egyetlen pillanatra sem hagyhatták abba az ősi szertartást, mert a mindent felmorzsoló katasztrófa nyomban lesújtott volna a szigetre. A szellemekhez hasonlatos lények gyötrelmes lassúsággal mozogtak, valahogy úgy, mint a törpék által készített faliórák apró szobrocskái, amikor az óra szerkezete már az utolsókat rúgja.
Teclis tudta, hogy valaha ők is elfek voltak, a saját koruk legnagyobb varázslói, akik feláldozták magukat, hogy megmentsék birodalmukat és népüket.
– Légy üdvözölve, Aenarion vére! – recsegte egy mély hang, amely rekedten, szárazon, és valahogy porosan szólt, ám így is érződött rajta a Caledor-hegységben elterjedt tájszólás.
– Üdvözöllek, Sárkányok Ura – válaszolta Teclis, aki tudta, hogy kihez beszél. Megfordult a fejében, hogy talán csak álmodik, de nyomban rájött, hogy mégsem.
– Ezek szerint az élők megőriztek minket az emlékezetükben? – kérdezte az árnyalak.
– Emlékszünk rátok, és tisztelünk titeket – válaszolta ünnepélyes hanghordozással Teclis.
– Örül a szívünk. Ez a tudat némileg kárpótol minket az áldozatunkért – felelte a teremtmény, és ezúttal némi önsajnálat árnyalta a hangját.
Teclis ismerte és értette ennek okát. Valószínűleg ő is sajnálta volna önmagát, ha ötezer évre beleragad a nagy örvény közepébe, ha ötezer éven keresztül kell erőlködnie, hogy működtesse és folyton javítgassa azt a varázslatot, amely a tenger felszíne felett lebegteti a szigetet.
Az elé táruló megrázó látvány hirtelen megremegett, mint a felzavart víz felszínéről visszaverődő kép. A kísérteties, ijesztő alakok távolabbra húzódtak tőle, aminek őszintén megörült. Azt sem bánta volna, ha mindörökre eltűnnek a szeme elől, de jól tudta, hogy nyomós ok miatt hozták őt erre a helyre.
– Miért vagyok itt? – kiáltotta, és az a benyomása támadt, hogy a hangja irdatlanul óriási üregek végtelenbe vesző sziklafalairól, rég letűnt korokból verődik vissza.
– A régi gátak a porba dőlnek – felelte fáradtan az iménti hang. – Az Elődök Ösvényei megnyílnak. Többé nem tudjuk egyben tartani a Szövetet, hogy elháríthassuk a vészt.
– Mit vártok tőlem, mit tegyek?
– Keresd meg a zűrzavar forrását! – parancsolta a Sárkányok Ura. – Keresd meg az Igazlátók orákulumát! Ő majd megmondja neked, hogy miként cselekedj. Találd meg a módját, hogy bezárhasd az ősi utakat! Menj gyorsan, és menj egyedül! Útközben majd társakra lelsz, akik segítségedre lesznek, amikor nem is számítasz rá. Menj! Siess! Fogytán az idő! Már ez az üzenet is kimerít minket, és takarékoskodnunk kell azzal a kevés erőnkkel, ami még megmaradt!
Mialatt az utolsó szavak visszaverődtek a végtelen üregek mélyéről, a hang máris elhalkult. Teclist a velejéig átjárta a félelem.

Teclis kétségbeesett gyorsasággal ülő helyzetbe lökte magát, és a mozdulattal lerántotta a selyemtakarókat meztelen ágyasairól. Teste jeges verejtékben úszott a feje búbjától a sarkáig. Izzadságának csípős bűzét még a két szajhát körüllengő erős és bódító parfümillat sem tudta elnyomni.
– Mi történt, nagyuram? – kérdezte álomittasan Shienara, mialatt aggodalmas kifejezés költözött gyönyörű, keskeny arcára. – Mondd el, mi bánt?
– Semmi – hazudta Teclis, azzal kiugrott az ágyból, és átbicegett a szoba másik felébe, a fal mellett álló asztalkához. Felmarkolt egy serleget, és egy mélyvörös borral teli, metszett kristályüveget, amelynek alakja sárkányt formázott.
– Megint az álmok, jó uram? – érdeklődött ásítva a csodaszép, ám romlott leány. – A rémálmok?
Teclis mogorván méregette a kíváncsiskodó teremtést.
– Mit tudsz te a rémálmokról?! – dörmögte rosszkedvűen.
– Beszéltél álmodban, nagyuram, meg összevissza csapkodtál. Hát ebből gondoltam – felelte Shienara, és felkönyökölt.
A mágus szigorú pillantást vetett a nőre.
– Nincsenek rémálmaim – válaszolta, mialatt megnyitotta magát a mágikus áramlatoknak. Jelentősen megkönnyebbült, amikor megérezte, hogy a titokzatos energiák nem csupán az álmában megtapasztalt módon csörgedeznek, hanem a korábbi erővel ömlenek lelkének kútjába. Mélyet lélegzett, és folytatta: – Még csak álmaim sincsenek. Mindkettőnknek jobb lesz, ha elfelejtesz mindent, amit az imént láttál és hallottál.
A nő gyönyörű arcán zavarodott kifejezés suhant át, mialatt a varázslat átjárta a tudatát. Aztán a férfi szemébe nézett, és csábos mosolyra húzta száját.
– Most aludj! – parancsolta halkan, de határozottan Teclis.
– És amikor felébredsz, ne emlékezz semmire!
Shienara nyomban visszaejtette fejét a párnára, mocorogva közelebb húzódott mozdulatlan ikerhúgához, és álomba merült.
Teclis közönyösen rántott egyet a vállán, ám egy pillanat erejéig azt kívánta, bárcsak ő is képes lenne ennyire mélyen és nyugodtan aludni. Persze, bármikor megtehette volna, hogy a varázsereje segítségével pihentető álmot igéz saját magára, de ezt a fényűzést már régóta nem engedhette meg magának. Hirtelen bűntudata támadt, amiért így bánt egy másik elffel, viszont különös és gonosz idők járták, így a biztonságot minden más szempont elé kellett helyeznie. Ősi ellenségek mozgolódtak szerte a világban. Rég elfeledett istenségek ébredeztek évezredes álmukból. A világ összes orákuluma és jósa halált és pusztulást jövendölt. Valahányszor Teclis megvizsgálta az égitestek állását, és összevetette azt a csillagtérképeivel, ő maga is fenyegető csapásokra, szörnyű veszélyekre utaló jeleket látott. Az ajkához emelte a serleget, és nagyot kortyolt a fanyar borból.
Könnyed mozdulatot tett, mire a köpenye átvitorlázott a szobán, és ráborult meztelen testére. A lábát a legfinomabb cathay-i selyemből szabott papucsba bújtatta. Oldalra nyújtotta a jobbját, és botja a kezébe röppent. Kilépett a szobából, majd végigbicegett otthonának hideg, visszhangos folyosóján. A dolgozószobája felé tartott, abban a biztos tudatban, hogy az olvasás, a tanulás ezúttal is le fogja csillapítani lelkének háborgását. Néhány aggastyánkorú szolgálója még nem tért nyugovóra; ők most sietve eltűntek a közeléből, mert az arckifejezése láttán tudták, hogy jobban teszik, ha nem zökkentik ki az elmélyült gondolkodásból.
Teclis tisztában volt azzal, hogy vészterhes korszak köszönt a világra. Most már nem hagyhatta figyelmen kívül az álmait, egyébként is régen megtanulta, hogy mennyire rosszul teszi, ha nem törődik velük.
A kastélyának mélyén rejtőző dolgozószoba mindig is békés kikötőt nyújtott neki, csendes menedéket, ahol meghúzhatta magát, hogy elrejtőzzön az élet viharai elől. Mialatt belépett az ajtón, halk varázsigéket mormolt. A helyiség őrvarázsai nyomban életre keltek – a levegő szinte reszketett iszonyatos, ám kordában tartott erejüktől. Ezeken a mágikus védőfalakon még a leghatalmasabb démon sem törhetett át.
A férfiökölnyi homunkulusz mocorogni kezdett tartósító folyadékkal teli üvegedényében, majd ocsmány jeleket mutogatott a közelében elhaladó mágusnak. Az apró teremtmény nem rajongott az otthonáért. A nyakán vöröslő apró kopoltyúk hevesen lüktettek. Vékony bőrszárnyai meg-megrebbentek, és zavarossá kavarták az áttetsző folyadékot. Teclis vérfagyasztó mosolyt villantott rá, és a homunkulusz egy újabb mutogatás közepén mozdulatlanná dermedt. Itt is, a túlvilágon kevés teremtmény merészelt dacolni a mágussal, amikor rossz hangulatba került.
Teclis a bejárattal szemközt lévő fal felé vette az irányt. Menet közben elhaladt néhány, titokzatos varázskellékeket tartalmazó falfülke és üvegtárló mellett, aztán a mennyezetig érő polcok következtek, amelyeken több tucatnyi – élő és holt – nyelven írt, bonyolult rendszer alapján elhelyezett kötetek sorakoztak. Végül megtalálta azt, amit keresett, egy különös tárgyat, amelyet egy ősi cathay város romjai alól ásott elő közel két évszázaddal ezelőtt. A sötétzöld patinával belepett súlyos bronzgömb felszínébe idegen rúnavésetek mélyedtek, amelyek Lustria kéjenc lakóinak műtárgyaira emlékeztették.
A padlóra tette a Sors Gömbjét, lekuporodott elé, és emlékezetébe idézte a legutóbbi álmát. Alig egy hónap leforgása alatt harmadik alkalommal támadt látomása, és mindegyik érthetőbbnek, tisztábbnak bizonyult, mint az előző. Viszont ez volt az első eset, hogy az ősök szóltak hozzá. Vajon valóban a valaha élt varázslók szellemeivel beszélt, azokkal a szellemekkel, akik manapság is oltalmazzák az elfek földjét? Valóban áthatoltak az őket örök rabságban tartó falakon, és kapcsolatba léptek vele? Teclis fanyarul elmosolyodott. Jól tudta, hogy az álmokat rendszerint azért küldik, hogy figyelmeztessenek vagy ártsanak, de azzal is tisztában volt, hogy álmai néha az elméje legmélyebb zugaiból származnak. A tudata így próbálja értelmezhető formába önteni a félelmeit és a megérzéseit. Ám ezúttal fikarcnyit sem számított, hogy jó szándékú hatalmak, avagy a saját, mélyen eltemetett ösztönei próbálják-e figyelmeztetni valamire. Cselekednie kellett.
Senkinek sem kell nagy hatalmú mágusnak lennie ahhoz, hogy tudja: valami nincs rendjén a világban. A Saskapitányoktól érkező, a legkülönfélébb vidékekről származó jelentések csapások egész sorozatáról szóltak. A Cathay Birodalomban a hadurak összeesküdtek és fellázadtak a Mennyei Uralkodó ellen. Arábiában egy magát a Törvény Prófétájának nevező vakhitű alak feltüzelte az őshonos nép fiait, és rávette őket, hogy tisztítsák meg országukat a gonosztól. Ráadásul az önjelölt megváltó meghatározása szerint mindenki gonosznak minősült, aki nem tartozott az emberi fajhoz. Régi jó szokásukhoz híven a skavenek is mozgolódtak föld alatti birodalmukban. A Boszorkánykirály megint felállított egy hadsereget, és katonáinak lába ismét Ulthuan földjét taposta. Hirtelenjében összehívott elf seregek vonultak észak felé, hogy megütközzenek velük, míg elf hajóhadak járőröztek folyamatosan az északi vizeken.
És egy hónappal ezelőtt Teclist idehívatták Lothernbe, a Főnixkirály udvarába, hogy kikérjék véleményét ezekről az eseményekről. Miután ő megfontoltan közölte javaslatait, utasították, hogy készüljön a háborúra.
A mágus lassú mozdulattal elhúzta jobbját a gömb felett. A bronzburkolat összehúzódott, és a virágkehelyhez hasonlatosan szétnyílt, így láthatóvá vált a szerkezet belsejében rejtőző, hol felerősödő, hol elhalványuló fényt árasztó drágakő. Teclis ekkor fojtott hangon elsorolta azokat a szavakat, amelyeket egy Bel Korhardis birodalmából származó, majd’ háromezer éves tekercsen talált. Az eddig ütemesen váltakozó fény táncolni kezdett a kristály felszínén. A mágus ekkor pattintott az ujjaival, mire a helyiségben felgyúltak a gyertyák, amelyeknek viaszába fekete lótuszból nyert kivonatot kevertek. Teclis mélyen beszívta a bódító füstöt, majd a lehető legnagyobbra nyitotta a belső látását. Szinte azonnal megérezte, hogy a látópontja behatol a tejfehér, opálosan áttetsző ékkő belsejébe. Néhány pillanat erejéig semmi sem történt. Csupán feketeséget látott, és nem hallott mást, csak a saját szívverésének tompa, távolinak tűnő dobolását. Tovább kántálta a varázsszavakat, és különösebb erőfeszítések nélkül megidézte a varázslatot, amelynek elsajátításához egy átlagos mágusnak egy egész élet sem lett volna elég.
Aztán egyik pillanatról a másikra Ulthuan éjszakai látképe rajzolódott ki a lelki szemei előtt. A sötétség ellenére is szinte tökéletesen látott mindent. Olyan dolgokat vett észre, amelyekre csakis egy különleges képességekkel megáldott halandó figyelhetett fel. Látta, hogy a mágikus áramlatok beleömlenek a szigetet a hullámok felett tartó őrsziklákba. Ezeket a remekműveket az óbirodalom nagymesterei alkották évezredekkel ezelőtt, és mindmáig szükség volt rájuk, nehogy a földrész a tenger felszíne alá süllyedjen. Teclis álmában azokkal beszélt, akik fenntartották a nélkülözhetetlen varázslatokat. Tudta, hogy ez a tény különös jelentőséggel bír. Látta az apró villanásokat, amelyek azt jelezték, hogy a szellemek folyamatosan dolgoznak a szöveten, amelyet a világ népei közül a legnagyobb varázshatalommal felruházott nép legkiválóbb mágusai szőttek.
Hirtelen örvényeket érzékelt a mágikus áramlatokban, mire a zavarok forrásának irányába repítette a tudatát. Hamarosan rájött, hogy messze északon, a pólus közelében valami megnevezhetetlen szörnyűség lapul és várakozik. Baljóslatú energiák áradtak belőle, egyre erősebben, amelyek a világvége eljövetelét hordozták magukban. A titokzatos szörnyűség egyelőre nem ébredt fel teljesen, de csak egyelőre…
Néhány szívverésnyi idővel később Teclis már a Káoszpusztákat látta maga alatt. Fekete páncélos harcosok félelmetes seregei vonultak a fagyos síkságokon, a fejükön szarvakat viselő bestiák tömegei követték őket. Az elf nagymester érzékelte, hogy a Káosz sötét energiáinak egész folyamai torkollnak bele a tiszta mágikus áramlatokba, de nem vett észre semmit, ami előidézhette a szigete közelében keletkezett zavarokat. Ám a dél felé tartó káoszhorda méreteit egyenesen riasztónak találta. Az óriási had jóval nagyobbnak bizonyult minden seregnél, amelyet a saját, megfogyatkozott erejű népe kiállíthatott, és tudta, hogy még csupán egy töredékét látta annak a csapásmérő erőnek, amit a sötét hatalmak összegyűjtöttek.
A mágus ekkor Praag fölé repítette a látópontját. Szomorúan állapította meg, hogy az ősi város továbbra is romokban hever, bár a lakói hősies erőfeszítéseket tesznek arra, hogy újjáépítsék. Aztán észrevette, hogy érdekes módon törpék is részt vesznek a munkálatokban. A jelek arra vallottak, hogy a saját népének ősi ellenségei az emberek segítségére siettek a szükségnek ebben az órájában.
Teclis néhány pillanat erejéig hagyta, hogy tekintete elidőzzön a pompás fellegváron, amelyet olyan erős őrvarázsokba burkoltak, hogy még ő sem tudott áthatolni rajtuk. Eltöprengett azon, hogy az építmény lakói vajon mit rejtegetnek a félelmetes erődítménnyé alakított hegycsúcs alatt. Miféle ősi titkok vonzzák oda újra meg újra a Káosz seregeit? Miféle régi fogadalmak kötik az ottani embereket, hogy mindig újjáépítik kísértetjárta városukat azon a helyen, holott tudván tudják, hogy nem törhetik meg a pusztítás ördögi körforgását? A gondolat érdekesnek tűnt, de Teclis tisztában volt azzal, hogy nem jut vele előrébb. Csupán megerősítette mindazt, amit mindeddig hallott, vagyis hogy az elmúlt évszázadok legnagyobb támadása zajlik a Óvilág ellen. És attól tartott, hogy az emberek meg a törpék még az erőiket egyesítve sem lesznek képesek megállítani a káoszhívőket.
Magasabbra küldte a látópontját, amíg messze maga alatt látta a helyenként felhőfoltok alá rejtőző, alvó világot, és bonyolult pókhálóként érzékelte a mágikus áramlatok rendszerét. Alaposan szemügyre vette az energiák hálózatát, gyanús jeleket keresett, és talált is néhányat. Az Albion északi szigeteit és Ulthuant összekötő áramlatok elvesztették korábbi erejüket. Éppen csak csordogáltak, sőt időnként elhalványultak. Néha viszont felfénylettek, és rendszertelen időközönként tömény energiahullámok szaladtak végig rajtuk, amelyek egyenesen a sziget felé tartottak. Hasonló hullámok száguldottak folyamatosan Albion felé a Káoszpuszták felől, ám ezek rejtélyes módon elenyésztek. Ha mindez nem lett volna elég, a szigetországból kifelé tartó áramlatok váltakozó erővel folytak a Birodalom, Bretonnia és Ulthuan felé.
Ez meg mi? Mi folyik odalent? Miféle varázslat okozza ezt a jelenséget? Azok az energiahálók a legrégebbi korokból származnak – ki vagy mi képes a maga hasznára fordítani őket? Akármi vagy akárki, aligha jóindulatú, ezt Teclis biztosra vette. Hirtelen elhatározással Albion felé és a felszín irányába küldte a látópontját, ami hamarosan beleütközött a szigetet
körülzáró mágikus gátakba, illetve belemerült a sűrű ködtakaróba, aztán mozdíthatatlanul megakadt.
A mágus nem örült a fordulatnak. Albiont mindig is erős varázslatok védték. Lakói áthatolhatatlan varázsfalakkal vették körül magukat, hogy a kívülállók ne fürkészhessék ki a titkaikat. És a jelekből ítélve ezek az őrvarázsok továbbra is kitartottak.
Nem, ez nem teljesen igaz – gondolta Teclis. Igen, az őrvarázsok a helyükön maradtak, de most valahogy másmilyennek érezte őket, mint korábban. Mintha valami megfertőzte vagy bemocskolta volna a láthatatlan őrzőket. Talán a Káosz, talán valami más…
A nagymester fontolóra vette a látottakat, és szörnyű gyanú fészkelte be magát a tudatába. Emlékezetének mélyén felderengtek bizonyos tiltott írások, amelyeket őrült elf mágusok vetettek pergamenre még az idők hajnalán. Eszébe jutottak a világ legősibb isteneiről szóló legendák, amelyek olyan dolgokról meséltek, amelyeket jobb lett volna mindörökre elfelejteni. Ám a jelekből ítélve valaki nagyon is emlékezett rájuk, vagy tudomást szerzett róluk. Valaki hozzányúlt olyan dolgokhoz, amelyeket jobb lett volna érintetlenül hagyni. Teclis szíve összeszorult a félelemtől, mialatt végiggondolta mindezt. Nyomban tudta, hogy mi a teendője: meg kell vizsgálnia bizonyos ősrégi forrásokat, méghozzá haladéktalanul. És ha a gyanúja igazolást nyer, valóban nem vesztegetheti az időt. Egyetlen szívverésnyit sem.

A hajnal első fényei a könyvtárának erkélyén találták Teclist. A mágus az arcát két tenyerébe temetve üldögélt magas háttámlájú, faragott karosszékén, a térdén egy szétnyitott könyvet tartott. Az ódon kastély a Lothern városa fölé magasodó hegyek legmagasabbikának oldalában állt, így az északi ablakaiból elsőrangú kilátás nyílt a kikötőre. Az öböl vize nyugodt volt, szinte tükörsima, akár egy malomtóé. A legkisebb jel sem utalt annak a szökőárnak a közeledésére, amely a mágus rémálmában fenyegette a várost.
Teclis visszavágyott a Hoeth-toronyba, a világ egyik legnagyobb könyvtárába, mágustársai közé, akikkel megbeszélhette volna nyomasztó tapasztalatait, de maga is tudta, hogy a lehetetlenre áhítozik. Politikai megfontolások miatt utazott ide, máskülönben nem rajongott ezért a helyért, amelynek tulajdonjogán a fivérével osztozott. Nem szerette gyerekkorában, és felnőtt fejjel sem tudta megkedvelni. Túl sok rossz emléke fűződött az épülethez, betegen és legyengülten töltött, végtelen hosszúnak tűnő éjszakák emlékei. Folyton a kórházak jutottak róla eszébe, vagy még inkább a kegyes halál szentélyei, amelyekben a nagybetegek illetve az aggastyánok nyugalomban és kényelemben élhették le életük utolsó napjait.
A mágus hirtelen megrázta fejét, és elhessegette ezeket a gondolatait. Mialatt így tett, a föld megremegett, bár alig érzékelhetően. A serlegében vöröslő bor felszíne éppen csak fodrozódott. Az ősrégi kastély falai enyhén megreszkettek. Lehetett volna természetes földrengés is, de Teclis erősen kételkedett benne. Számára immáron egyértelműnek tűnt a magyarázat. Valami megzavarta az ősi varázsokat, amelyek egyben tartották Ulthuant, és amelyek megakadályozták, hogy a lebegő sziget hosszú történelme során másodízben is a hullámsírba süllyedjen. A mágus tudta, hogy tennie kell valamit, máskülönben a rémálmai valóra válnak.
Idáig jutott a töprengésben, amikor Aldreth, az egyik legöregebb szolgája kilépett az erkélyre. Teclis tudta, hogy az inas sürgős és fontos ügy miatt keresi. A személyzet valamennyi tagja utasításba kapta, hogy legfeljebb akkor merészeljék kizökkenteni az elmélkedésből, ha magától a Főnixkirálytól érkezik üzenet.
– A fivéred beszélni kíván veled, uram – közölte halkan Aldreth.
A hír hallatán Teclis fanyarul mosolygott. Tisztában volt azzal, semmiképpen sem tagadhatja le, hogy az otthonában tartózkodik. A kastély kettejüké, és a szolgák ugyanolyan hűségesek Tyrionhoz, az ikertestvéréhez, mint őhozzá. Talán hűségesebbek is – kesergett magában. Persze jól tudta, hogy a fivére tapintatosan békén hagyná, ha ezt kérné tőle. Tyrion modorában a legszigorúbb illemtanár sem találhatott volna kivetnivalót. A viselkedése éppoly tökéletes volt, mint minden más jellemvonása. Teclis ismét a tengerre fordította tekintetét. Ma hajnalban különösen harapós kedvedben vagy – mondta magának gondolatban.
– Vezesd be a fivéremet! – rendelkezett fennhangon. – És ha óhajtja, készítsetek neki bőséges reggelit!
– Kicsit korán van még ahhoz, hogy bort szürcsölgess – jegyezte meg Tyrion, mialatt kisétált az erkélyre. A hangjából éppen csak egy árnyalatnyi rosszallás érződött, de ez nála felért azzal, mintha üvöltve tett volna szemrehányást. Teclis felnézett a testvérére. Tyrion oly magas, és oly egyenes a gerince… A lába oly karcsú és egyenes, az arca oly őszinte és nyílt. És a hangja úgy zeng, akár a reggelt köszöntő templomi harangszó. Megdöbbentő és különös – gondolta Teclis –, hogy ez a ragyogó teremtmény az ikertestvérem. Úgy tűnik, az istenek őt halmozták el mindennel, ami szép és jó, míg belőlem egy beteges, rút szörnyeteget faragtak.
– Vegyem úgy, hogy nem tartasz velem, fivérem? – kérdezte kissé kihívó hanghordozással.
A mágus persze tudta, hogy nem igazságos. Az istenek olyan varázshatalommal ruházták fel őt, amely egyedülálló ezen a világon, és belécsepegtették a jó szándékot, hogy helyes és tisztességes célok érdekében forgassa a tudományát. Mégis akadtak percek az életében, amikor mindezt habozás nélkül elcserélte volna Tyrion népszerűségéért – amelyért fikarcnyit sem kellett megdolgoznia –, továbbá a fivére lelki egyensúlyáért, lefegyverző udvariasságáért, kiváló és megtörhetetlen testi egészségéért, valamint azért a képességéért, hogy még a legrosszabb körülmények között is meg tudta őrizni derűs hangulatát.
– Éppen ellenkezőleg – válaszolta szelíden mosolyogva Tyrion –, testvéri kötelességem megakadályozni, hogy egyedül borozgass. Csakis az istenek a megmondhatói, hogy mi sülne ki belőle!
Teclis a szemöldökét felvonva bólogatott. Igen, még ez is. Tyrion híres-neves vonzereje, valamint az a tehetsége, hogy képes egyetlen mosollyal és egy tréfás megjegyzéssel megváltoztatni egy kínosnak ígérkező helyzet hangulatát. Tyrion felkapta a borosüveget, és teletöltött egy serleget. Ezúttal mellőzte azt a Teclis által különösen gyűlölt szertartásosságot, amely nélkülözhetetlen velejárója volt az elfek szinte valamennyi társadalmi érintkezésének. Egyszerű és gyors mozdulatai vérbeli harcosra vallottak, aki otthonosabban érzi magát egy sereg táborában, mint a Főnixkirály udvarában. Ám Tyrion így is pontosan azt a gesztust tette, amelyről tudta, hogy megnyugtatja vele a fivérét. Teclis az ilyen és ehhez hasonló pillanatokban világosan látta, hogy egyesek miért hasonlították a testvérét a régi Malekith-hez, a későbbi Boszorkánykirályhoz, aki életének első szakaszában még nem vallott színt. Évtizedek óta figyelte a fivérét, de még manapság sem tudta megítélni, hogy Tyrion mennyi mesterkedés és színlelés árán éri-e el azt, hogy a viselkedése minden helyzetben ennyire természetesnek tűnjön.
Tyrion intett valakinek, mire Teclis felnézett. A felettük lévő erkélyről Shienara és a nővére, Malyria integettek nagy lelkesen. Mindketten leplezetlen csodálattal és sóvárgással meredtek Tyrionra. A nők általában így bámultak rá, de mindhiába, mert Tyrion nem törődött más asszonyokkal, csakis a hitvesével, az Örök Királynővel. A legtöbb elf férfitől eltérően ő – a tökéletes – sosem csalta meg a feleségét.
– Minek köszönhető ez a kora reggeli ivászat? – érdeklődött Tyrion. – Mire emeljük poharunkat?
– A világvégére – dörmögte Teclis.
– Ennyire rossz a helyzet? – kérdezte Tyrion.
– Legalábbis a mi világunk végére – felelte a mágus.
– Valahogy nem tudom elhinni, hogy a sötét erők ezúttal legyőznek minket – jegyezte meg Tyrion.
Teclis pontosan erre a válaszra számított, de ezzel együtt észrevette, hogy a fivére kissé elkomorodik, és élénken figyeli őt. Tyrion immár tökéletesen úgy festett, hogy megfelelt valódi önmagának: az elmúlt húsz nemzedék legfélelmetesebb harcosának.
– Nem is a mi drága rokonunkért és a talpnyalóiért aggódom – felelte Teclis –, hanem magáért Ulthuánért. Valaki vagy valami megváltoztatta, megrontotta az őrsziklákat, vagy az azokat tápláló erőket.
– Tehát az utóbbi idők földrengései és vulkánkitörései nem természetes folyamatok? – vetette fel Tyrion. – Furcsa, de valahogy az első perctől fogva gyanítottam.
– Nem, nem természetes eredetűek – erősítette meg Teclis.
– Ezek szerint hamarosan útra kelsz…
Tyrion nem kérdő, hanem kijelentő hangsúllyal beszélt, és Teclis kesernyésen mosolyogva bólogatott. A fivére mindenki másnál jobban ismerte és értette őt.
– Nem szeretnél kísérőket magad mellé? – érdeklődött Tyrion. – A legutóbbi utasítások szerint egy flottát kell északra vinnem, hogy megütközzek Naggaroth ivadékával, de ha a feltételezéseid helytállóak, azt hiszem, a Főnixkirály képes lesz nélkülözni a szolgálataimat.
Teclis megfontoltan megcsóválta a fejét, majd megszólalt:
– A flottának nagyobb szüksége van rád, mint nekem. A csapatainknak szükségük van rád. Ahová én megyek, ott a varázstudomány hasznosabb, mint akár a legélesebb, legfürgébb kard.
Miután elhallgatott, elhamarkodott mozdulattal lecsapta serlegét az asztalkára. A maradék bor kilöttyent, és majdnem eláztatta az asztalon sorakozó tekercseket. Teclis felszisszent. A fél éjszakát azzal töltötte, hogy lekörmölte azokat az iratokat. Az ajtóban várakozó inasra nézett, és a tekercsekre mutatva hozzátette:
– Aldreth, kérlek, gondoskodj róla, hogy ezeket lemásolják, és eljuttassák őfelségéhez illetve a Hoeth mestereihez. – A fivéréhez fordulva folytatta: – Nekem most indulnom kell. Hosszú út áll előttem, és nagyon rövid idő alatt kell megtennem.

A Kiadó engedélyével.