Főkép

Lilian H. AgiVega bő egy éve megjelent első könyve, a Második Atlantisz – A tízezer éves varázs anno meglepett fordulatos, jól átgondolt történetével, eredeti karaktereivel, a sellők és tündérek évezredes háborúskodásával; és noha voltak kritikáim, alapvetően kellemes olvasmányélményként maradt meg bennem. Nem kellett sokat várni a folytatásra, tavaly év végén a boltok polcaira került a trilógia második kötete, Az elveszett tündérfalu. Ami, hogy egy dicsérettel kezdjem, külsőre sokkal tetszetősebb lett, mint az első rész – a színvilág és a borítórajz is szemet gyönyörködtető.
 
A történet tíz évvel az előző kötet eseményei után veszi fel a fonalat. Atlantisz és a tündérek viszonya immár baráti, épp a békekötés tizedik évfordulójának ünnepségén találkozunk először a főszereplőkkel. Azaész és Elel Atlantisz trónörökös párjaként boldogan élnek; a tündérherceg Aengus semmit sem változott, hiába trónörökös, épp olyan bajkeverő, mint régen; a felszínen Spiro a Nobel-díj birtokában világhíres tudóssá nőtte ki magát; Budapesten pedig egy kisfiú, Lantos Patrik próbál megbarátkozni azzal, hogy noha édesanyja, Finola tündér, ő inkább apjára ütött, és ember lett belőle. De legalább nővére meglátogatja a nyáron, aki nem más, mint Atlantisz örökösének felesége. Csak az unalmas férjét hagyná otthon!
 
Sok jól ismert szereplő, sok helyszín, és még több konfliktus – no meg jó néhány újonc, akik közül van, aki csak bajt kever, de akad olyan is, aki közel kerül a szívünkhöz. A kis Patrik erdei bóklászása közben felfedez egy kiszakadt tündérkolóniát, akik tízezer éve Atlantiszról menekültek el, s épp a Kárpát-medencében telepedtek le. A kicsi, elzárt közösség mit sem tud Atlantisz pusztulásáról, vagy az írországi tündérekről, saját szabályaik szerint élnek, matriarchális társadalomban, és nem engednek maguk közé idegeneket – kivéve, ha szükségük van rájuk. Most éppen Aengus-re, aki a kis Patrik keresésére indult, ám a falu – no meg egy elbűvölően vad tündérlány, Csenge – szó szerint rabul ejtette.
 
Miközben Aengus behatóan ismerkedik a magyarországi tündérekkel, s jó néhány nem várt fordulatban lesz része, Elel és Azaész Santorinin próbálja kipihenni az atlantiszi hétköznapokat – kevés sikerrel. Azaész, akinek édesapja a halálán van, kénytelen szembenézni az uralkodás rá váró feladatával, s ezzel párhuzamosan növekvő varázserejével. A trónörökös, aki még mindig a tíz évvel korábban elkövetett ballépései miatt bünteti saját magát, és retteg a saját erejétől, jó úton halad afelé, hogy végleg elidegenítse feleségét. Amiben szívesen segédkezne a váratlanul felbukkanó régi ismerős, az immáron híres színész Richárd.
 
S ha mindez még nem lenne elég, feltűnik Spiro eddig ismeretlen féltestvére, a francia kutató Lucien, aki híres bátyja találmányai iránt érdeklődik – nem minden hátsó szándék nélkül. A balesetben lebénult kislánya műtétéért bármire képes Lucient kapzsi főnöke kényszeríti ipari kémkedésre – egyikük sem számít rá, hogy nem csupán néhány Nobel-díjra érdemes fizikai felfedezést rejt Spiro laboratóriuma. Mindeközben Atlantiszban valakik arra készülnek, hogy eltegyék láb alól a trónörököst, akkora kalamajkát indítva el ezzel a felszínen is, ami a tündérek varázserejének megsemmisüléséhez vezethet.
 
Elképesztő fordulatok követik egymást a regényben, csak úgy kapkodja a fejét az olvasó, nem egyszer éreztem azt, hogy kicsit sok is a jóból. Különböző nézőpontokból láthatjuk az eseményeket, pillanatok alatt ugrálunk térben és időben, s ahányszor azt hisszük, elérkeztünk a fő konfliktushoz, jön egy újabb csavar. A rengeteg fordulat és az új szereplők ellenére valami nekem mégis hiányzott a könyvből: az újdonság varázsa. Így egy év után elmondható, az első részt nagyrészt a frissessége vitte el a hátán, épp ezért nem sikerült a folytatásnak közel kerülnie hozzám. Egyszerűen azt éreztem, én ezt már olvastam egyszer. Persze ez önmagában még nem jelent semmit, hosszú és sikeres sorozatok aratnak világszerte úgy, hogy ennél még sokkal inkább ismétlik önmagukat.
 
A szereplőket illetően egy nagy meglepetésben volt részem: az első rész vitathatatlanul legidegesítőbb szereplője volt Azaész, ehhez képest ezúttal ő került a leginkább közel hozzám – vélhetően azért, mert önsanyargatása, belső konfliktusai, vívódása a varázserejével kapcsolatban jóval komolyabb réteget adott a történetnek, mint bármi más. A többiek ugyanis leginkább még mindig önmagukkal és a szerelemmel voltak elfoglalva. Ugyan nem kamaszos nyűglődéssel és „szeret – nem szeret” huzakodással, hanem házassági válsággal, várt vagy váratlan gyermekáldással, féltékenykedéssel, de így is: túl sok a romantika. Ráadásul túl sokszor éreztem azt, hogy a lelkizések túlírtra és feleslegesen szájbarágósra sikerültek. Ami már csak azért is furcsa, mert az akciójelenetek vagy a drámai csúcspontok gördülékenyek és pörögnek, ahogy kell.
 
Ugyan hiányzott az első rész újdonsága, és nem tudott úgy elvarázsolni Az elveszett tündérfalu, mint a Második Atlantisz, csalódásnak semmiképpen nem mondanám. Korrekt folytatás, rengeteg jó ötlettel, és egy kiemelkedően okos cselekményszállal: ezek után kíváncsi vagyok, mit hoz a harmadik – egyelőre utolsó – kötet. Annál inkább, mert minden kritikám ellenére azt kell mondjam, ez a sorozat átgondoltabb, és jobban van megírva, mint az agyonsztárolt ifjúsági fantasy sorozatok jó része. Mondom ezt úgy, hogy szívesen és sokat olvasok a műfajból – és nagyon örülnék, ha a műfaj fiatal magyar képviselői legalább akkora publicitást kapnának itthon, mint a külföldi sikersorozatok szerzői.