FőképFülszöveg:
Friss szerelmesként a múltba utazni - ez talán nem a legjobb ötlet. A tizenhat éve újdonsült időutazó, Gwendolyn legalábbis így gondolja. Neki és Gideonnak ugyanis épp elég a gondjuk anélkül is. Például meg kell menteniük a világot. Vagy meg kell tanulniuk menüettet táncolni. (Egyik sem igazán egyszerű!) Amikor ráadásul Gideon nagyon titokzatosan kezd viselkedni, Gwendolyn számára világossá válik, hogy mihamarabb át kell vennie az irányítást a saját hormonjai felett. Különben semmi nem lesz az időtlen szerelemből!

Részlet a regényből:
ELŐSZÓ

London,
1602. május 14.

Southwark utcái sötétek voltak. Sötétek és elhagyatottak. Alga, szennyvíz és döglött hal bűze úszott a levegőben. A fiú akaratlanul is megszorította a lány kezét, és felgyorsította lépteit.
– Jobb lett volna, ha inkább közvetlenül a folyó partján jövünk végig. Ezekben a kanyargós sikátorokban csak eltéved az ember – suttogta.
– Na, igen. És minden sötét utcasarkon ott bujkál egy tolvaj vagy egy vérszomjas gyilkos. – A lány hangja vidáman csengett.
– Pompás, nemde? Ezerszer izgalmasabb, mint azok között a büdös falak között üldögélni és házi feladatot írni! – Azzal felemelte nehéz ruhája szélét, és továbbsietett.
A fiú akaratlanul is elmosolyodott. Lucynek rendkívüli tehetsége volt ahhoz, hogy minden helyzetben és minden időben pozitívan tudjon gondolkodni. Még Anglia úgynevezett aranykora – amely nevét meghazudtolóan búskomornak bizonyult – sem tudta elijeszteni, sőt, épp ellenkezőleg…
– Kár, hogy soha sincs három óránál több időnk sehol – jelentette ki, amikor a fiú utolérte. – Jobban tetszett volna, ha nem folytatásokban kell végignéznem a Hamletet. – Ügyesen kikerült egy undorító, sáros tócsát. A fiú legalábbis őszintén remélte, hogy csak sár volt benne. Ezt követően a lány tett néhány csintalan tánclépést, majd kecsesen megpördült a tengelye körül. – „Így tesz a lelkiesméret bennünket gyávákká…” Hát nem volt csodálatos?
A fiú bólintott, és ügyelnie kellett, nehogy megint elmosolyodjon. Lucy jelenlétében ugyanis túl gyakran tört rá a mosolyoghatnék. Ha nem figyel, a végén még féleszű idióta benyomását kelti!
Úton voltak a London híd felé. A Southwark híd, amely tulajdonképpen kedvezőbb helyen lett volna az átkeléshez, ez idő tájt sajnálatos módon még nem létezett. Viszont igyekezniük kellett, ha nem akarták, hogy bárkinek is feltűnjön titkos kis kiruccanásuk a 17. századba.
Te jó ég! Mit meg nem adott volna a fiú azért, hogy levehesse végre ezt a merev fehér gallért! Olyan volt a tapintása, mint azoké a műanyag galléroké, amelyeket a kutyákra szoktak ráadni műtétek után.
Lucy bekanyarodott a sarkon a folyó irányába. Úgy tűnt, a gondolatai még mindig Shakespeare körül kalandoznak. – Mégis mennyit adtál annak az embernek, hogy beengedjen bennünket a Globe Színházba, Paul?
– Négyet azokból a nehéz érmékből. Fogalmam sincs, mennyit érhetnek. – A fiú felnevetett. – De szerintem egész évben nem üti ennyi pénz a markát.
– Mindenesetre nagy hatással volt rá a bőkezűséged. Elsőrangú helyeket kaptunk.
Futva értek a London híd lábához. Lucy itt megint megállt, ahogyan úton odafelé is, hogy megcsodálja a hídra épített házakat. Paul azonban gyorsan maga után húzta. – Hiszen tudod, mit mondott Mr. George: ha túl sokáig álldogálsz egy ablak alatt, előbb-utóbb a fejedre üríti valaki az éjjeliedényét – emlékeztette Lucyt. – Egyébként is, feltűnést keltesz!
– Észre sem lehet venni, hogy hídon állunk. Pontosan úgy fest, mint bármelyik közönséges utca. Ó! Odanézz!  Forgalmi dugó! Lassan ideje lesz építeni még néhány hidat.
A híd – a mellékutcákkal ellentétben – meglehetősen forgalmas útvonal volt, de a járművek, gyaloghintók és kocsik, amelyek a Temze túlsó partjára tartottak, most egyetlen tapodtat sem mozdultak előre. Valahonnan a sor elejéről emberek káromkodása és lovak nyerítése hallatszott, de hogy miért állt le a forgalom, azt nem lehetett tudni. Közvetlenül mellettük az egyik kocsiból egy fekete kalapos úriember hajolt ki. Merev, fehér csipkegallérja egészen a füléig ért.
– Nem vezet másik út a büdös folyójuk fölött? – kiáltott oda franciául a kocsisának.
A kocsis a fejét rázta. – Még ha lenne is másik út, akkor sem tudnánk megfordulni, sajnos beragadtunk! Előremegyek és megnézem, mi történt. Bizonyára hamarosan folytathatjuk az utunkat, Sire.
Az úriember morgolódva húzta vissza a fejét kalapostul, gallérostul a kocsiba, miközben a kocsis leszállt, és utat tört magának a tömegen keresztül.
– Hallottad ezt, Paul? Ezek franciák – suttogta Lucy izgatottan. – Turisták!
– Igen. Remek. De most tovább kell mennünk, már nem sok időnk maradt. – A fiú homályosan emlékezett, hogy ezt a hidat a történelem során valamikor lerombolták, majd később tizenöt méterrel odébb ismét felépítették. Nem a legmegfelelőbb hely volt tehát az időutazáshoz.
Követték a francia kocsist, ám nem sokkal előrébb már olyan sűrűn álltak az emberek és a járművek, hogy lehetetlen volt átjutni a tömegen.
– Azt hallottam, hogy amott kigyulladt egy olajoshordókat szállító kocsi – mondta az előttük álló asszony. – Ha nem vigyáznak, a végén még az egész híd leég.
– De tudomásom szerint nem ma – mormogta Paul, és karon ragadta Lucyt. – Gyere! Visszamegyünk, és a másik oldalon várjuk meg az időutazást.
– Emlékszel még a jelszóra? Csak arra az esetre, ha nem sikerül idejében átérnünk.
– Valami kotta meg láva?
– Gutta cavat lapidem, te kis buta. – Lucy kuncogva nézett fel a fiúra. Kék szeme csak úgy csillogott a boldogságtól, és Paulnak hirtelen eszébe jutott, mit mondott a bátyja, Falk, amikor a tökéletes időzítésről kérdezte: – Én nem sokáig teketóriáznék. Egyszerűen megcsókolnám. Könnyen megeshet, hogy lekever neked egy pofont, de akkor legalább tudod, mihez tartsd magad.
Falk természetesen tudni akarta, ki a kiszemelt áldozat, de Paul nem rajongott az olyan szónoklatokért, amelyek mindig úgy kezdődtek, hogy „A de Villiers- és a Montrose-család tagjai szigorúan csak üzleti kapcsolatot tarthatnak fenn egymással!”, és úgy végződtek, hogy „A Montrose lányok mind buta csitrik, és öregkorukra elsárkányosodnak, akárcsak Lady Arista”.
Na és ha buta csitrik? Meglehet, hogy a többi Montrose lány buta, de Lucy semmi esetre sem az.
Lucy, akin mindennap újra és újra elcsodálkozott, és akire leg-féltettebb titkait is rábízta. Lucy, akivel szó szerint…
Nagy levegőt vett.
– Miért álltál meg? – kérdezte Lucy, de Paul már le is hajolt hozzá, és szó nélkül szájon csókolta. Három másodpercig rettegett, hogy a lány ellöki magától, de első meglepetése után Lucy viszonozta a csókot. Először csak egészen óvatosan, azután annál szenvedélyesebben.
Az időzítés valójában minden volt, csak épp tökéletes nem, és valójában rettenetesen sietniük kellett volna, mert bármelyik pillanatban bekövetkezhetett az időutazás, ráadásul valójában…
Paul elfelejtette, mi is volt a harmadik valójában. Most csak Lucy számított.
Ekkor azonban a tekintete egy fekete kapucnis alakra vándorolt, mire ijedten hátratántorodott.
Lucy egy pillanatig értetlenül meredt Paulra, majd elvörösödött, és a földre bámult. – Sajnálom – suttogta zavartan. – Larry Coleman is azt mondta, hogy olyan velem csókolózni, mintha valaki egy marék éretlen köszmétét nyomna az arcába.
– Köszmétét? – Paul megrázta a fejét. – Na és ki az a Larry Coleman?
Lucy most már teljesen összezavarodott, és Paul még csak fel sem róhatta neki. Rendet kellett teremtenie a fejében uralkodó káoszban. Félrehúzta Lucyt a fáklyák fényéből, finoman megszorította a lány vállát, és mélyen a szemébe nézett.
– Ide figyelj, Lucy! Először is, veled csókolózni körülbelül olyan, mint… mintha zamatos eperbe harapnék. Másodszor, ha ez a Larry Coleman az utamba kerül, orrba nyomom. Harmadszor, sürgősen jegyezd meg, hol hagytuk abba! Pillanatnyilag ugyanis akadt egy aprócska problémánk.
Azzal némán a nyurga férfira mutatott, aki épp abban a pillanatban sétált elő az egyik kocsi árnyékából, és hajolt le a francia úriember kocsijának ablakához.
Lucy szeme tágra nyílt a rettegéstől.
– Jó estét, báró úr! – üdvözölte a kocsi utasát a férfi. Ő is franciául beszélt, és amikor Lucy meghallotta a hangját, körmét ijedtében Paul karjába mélyesztette. – Mennyire örülök, hogy látom! Hosszú volt az út Flandriából idáig. – A férfi ekkor hátrahajtotta a kapucniját.
A kocsi belsejéből meglepett kiáltás hallatszott. – A hamis márki! Mit keres maga itt? Mire véljem a váratlan látogatást?
– Erre én is kíváncsi lennék – suttogta Lucy.
– Hát így üdvözli az ember a saját leszármazottját? – kérdezte vidáman a magas férfi. – Hiszen mégiscsak az ön unokája unokájának az unokája vagyok, és még ha előszeretettel emlegetnek is úgy, mint a keresztnév nélküli férfit, biztosíthatom önt, hogy van nevem. Méghozzá nem is egy, hogy egészen pontos legyek. Megengedi, hogy beszálljak a kocsijába? Nem igazán kényelmes idekint ácsorogni, márpedig ezen a hídon még jó darabig nem lehet átkelni. – Meg sem várta a báró válaszát, sőt még csak körül sem nézett. Kinyitotta az ajtót, és beszállt a kocsiba.
Lucy félrehúzta Pault, még messzebb a fáklyák fénykörétől. – Tényleg ő az! Csak épp sokkal fiatalabb. Most mit tegyünk?
– Semmit – súgta vissza Paul. – Aligha mehetünk oda, hogy üdvözöljük. Nem is lenne szabad itt lennünk.
– De hogyhogy ő itt van?
– Ostoba véletlen. Semmi esetre sem láthat meg minket. Gyere! El kell érnünk a partot.
De egyikük sem mozdult. Mindketten bénultan meredtek a kocsi sötét ablakára, még jobban megigézve, mint az imént a Globe Színházban.
– A legutóbbi találkozásunkkor már érthetően tudtára adtam, mit gondolok magáról – hallatszott most a francia báró hangja a kocsiból.
– Ó, igen. Ez kétségtelen! – A látogató halk nevetésétől Paulnak libabőrös lett a karja, bár az okát maga sem tudta volna meg-mondani.
– A döntésem megingathatatlan! – A báró hangja kissé megbicsaklott. – Át fogom adni ezt az ördögi gépezetet a szövetségnek, nem érdekel, miféle galád módszerekkel próbál eltántorítani a szándékomtól. Tudom, hogy az ördöggel cimborál.
– Mire gondolhat? – kérdezte Lucy.
Paul csak a fejét rázta.
Ismét felhangzott a kísérteties kacaj. – Az én szűk látókörű, elvakult elődöm! Mennyivel könnyebb lehetett volna az élete, és persze az enyém is, ha inkább rám hallgat, és nem a püspökére vagy a szövetség szánalmas fanatikusaira. Ha az eszét használta volna ahelyett, hogy a rózsafüzérét morzsolgatja. Ha felismerte volna, hogy valami sokkal hatalmasabb eszme része, mint amiről a papjai prédikálnak.
A báró mintha válaszképpen pusztán egy miatyánkot mondott volna. Lucy és Paul legalábbis csak halk mormolást hallott.
– Ámen! – mondta a látogató mély sóhajtás kíséretében. – Ez tehát az utolsó szava az ügyet illetően?
– Maga az ördög személyesen! – dühöngött a báró. – Hagyja el a kocsimat, és soha többé ne kerüljön a szemem elé!
– Ahogy óhajtja. Már csak egy apróság van hátra. Eddig nem említettem, nehogy szükségtelenül felzaklassam, de a sírkövén, amelyet a saját szememmel láttam, 1602. május 14. szerepel a halál dátumaként.
– De hiszen az… – hebegte a báró.
– …ma van. Helyes. És már nem sok idő maradt hátra éjfélig.
A báró zihálni kezdett.
– Mit művel? – kérdezte Lucy suttogva.
– Megszegi a saját törvényeit. – Paulnak már a tarkója is lúdbőrzött. – Arról beszél, ami… – Félbehagyta a mondatot, mert a gyomrában egyszer csak ismerős, kellemetlen érzés terjedt szét.
– A kocsisom mindjárt visszaér – figyelmeztette látogatóját a báró, és ezúttal egyértelmű rettegés csendült ki a hangjából.
– Igen, abban biztos vagyok – felelte a férfi szinte már unott hangon. – Ezért is kell mihamarabb befejeznünk ezt a beszélgetést.
Lucy a gyomrára szorította a kezét. – Paul!
– Tudom, én is érzem. Már csak ez hiányzott… Futnunk kell, ha nem akarjuk nyomorultul a folyó mélyén végezni. – Azzal megmarkolta Lucy karját, és maga után húzta a lányt, ügyelve arra, hogy menet közben ne fordítsa a kocsi ablaka felé az arcát.
– Tulajdonképpen odahaza érte a halál egy kellemetlen influenza következtében – hallották még a látogató hangját, amikor elosontak a kocsi mellett. – Ám mivel legutóbbi látogatásaim végső soron ahhoz vezettek, hogy ön most itt van Londonban, és kiváló egészségnek örvend, sajnos valamiképpen felborult a kontinuum oly kényes egyensúlya. És amilyen korrekt ember vagyok, kötelességemnek érzem, hogy kissé asszisztáljak a sorsnak.
Pault ugyan meglehetősen lekötötte a gyomrában érzett összetéveszthetetlenül ismerős érzés és annak kiszámítása, hány métert kell még megtenniük a partig, a szavak jelentése mégis elszivárgott a tudatához. Hirtelen megtorpant.
Lucy oldalba bökte. – Fuss! – sziszegte a lány, miközben ő maga is futásnak eredt. – Már csak pár másodpercünk van!
Paul is nekilódult, bár reszketett a térde. Miközben rohant, és a közeli part kezdett elmosódni a szeme előtt, a kocsi belsejéből borzalmas, ám fojtott kiáltást hallott, amelyet fájdalmas hörgés követett: „Ördögfajzat!” – végül halálos csend támadt.

A Kiadó engedélyével.