Főkép

Február közepén újra bevette hazánk legnagyobb fedett csarnokát, a Sportarénát a progresszív rock/metal zene egyik kiválósága, a Dream Theater. Éppen ideje volt ezt újra megtenniük, hiszen ha belegondolunk, legutóbb két és fél éve léptek fel ugyanitt, azonban ha azt is figyelembe vesszük, hogy alig fél éve játszottak a fehérvári FEZEN fesztiválon, talán még rizikósnak is tekinthető a dolog, ugyanis elképzelhető, hogy aki akarta, az akkor megnézte ott őket, ráadásul lényegesen olcsóbb belépőjegyért… De bátran kijelenthető, hogy az esetleges előzetes félelmek nem igazolódtak be, és sem a zenekar, sem a közönség nem vallott szégyent ezen az estén.

Mindenképpen időre oda szerettem volna érni a tett helyszínére, ugyanis érdekelt az előzenekar is. Bevallom, a koncert előtt két nappal még csak nem is hallottam a Periphery nevű amerikai bandáról, de gondoltam, ha úgyis ők melegítik be a nagyérdeműt, kicsit utánanézek, miféle muzsikát játszanak. Ha nagyon, hangsúlyozom, naggyon sarkítani kellene, akkor nagyjából olyan zene ez, mint itthon a Subscribe-é, mínusz a reggae-s, RATM-es motívumok – plusz jóval több heavy és progresszív metal. Vagyis nehéz és összetett zene, amely a gyanútlanul közeledők gyomrát nagy valószínűséggel igen hamar megfekszi. Hörgős-röfögős témákat váltogatnak tiszta énekkel, de olyan tömény zene kíséretében, amely tényleg hosszas emésztgetést igényel.

A kis társaság, akikkel mentem, érdeklődött a Periphery mibenlétéről. Én összefoglaltam nekik mindezt, és mondtam is, hogy az a kb. 10 méter távolság a színpadtól, ahol elhelyezkedtünk, talán kicsit soványka lesz, mert onnan egyrészt elég hangos lesz a zene, másrészt igen agyzsibbasztó. Ők azonban erősködtek, hogy jó lesz innen nézni, és tekintve, hogy a teremben ekkortájt nem voltak bent talán csak ezren, kényelmesen el tudtunk helyezkedni a küzdőtéren. Majd nyolc óra előtt néhány perccel megérkeztek a legények a színpadra, és belecsaptak a koncertjükbe. Talán mindössze három perce zenélhettek, amikor kis társaságom jelezte, hogy ők akkor inkább kimennének inni valamit a büfében. Igyekeztem felvenni az „énmegmondtam” arckifejezést és testtartást és az útjukra engedtem őket.

A zenészek abszolút szimpatikusan tolták fent a deszkákon. A ritmusszekciót egyébként három gitáros, egy énekes, valamint a dobos és basszusgitáros alkotta. Úgy vettem észre, hogy a közönség soraiból alig ismeri valaki a csapatot, és nem is nagyon „értik” a zenéjüket. Persze nehéz is a Dream elé megfelelő előzenekart találni, mert a legutóbbi Cynicnél is rezgett a léc, és le merném fogadni, hogy az őszi amerikai bemelegítő csapatot, a Triviumot szintén nem nagyon díjazták volna a jelenlévők – bezzeg én de szívesen vettem volna, na mindegy…

Amikor visszajöttek a többiek, kicsit hátrébb álltunk, a keverőpult bal oldalához, és onnan néztük tovább a Peripheryt. Én elég lojális vagyok, illetve szeretem a hörgős-morgós éneket, ha van benne tiszta, ragadós téma is, de bevallom, kicsit tényleg sok volt a zenekar… Az, hogy a dobos még hírből sem ismeri a kettőnégy fogalmát és hogy nagyítóval kell keresni a zenéjükben, hogy hol is van az egy, nem baj, hiszen az est főszereplőre is jellemzők ezen stílusjegyek, de egyelőre valóban egy kicsit kiforratlannak tűnt a zenéjük. Olyan volt, mintha a gitárosok mindig egymásra licitálva szeretnének virgázni és szólóorgiát tartani. Ráadásul ezt a fajta zenét az egyik legnehezebb hangosítani, így a hangzás is hagyott némi kívánnivalót maga után.

Az albumukat hallgatom lassan egy hete, de a klipes nótákon kívül talán kettő dalt sikerült megemésztenem.



Profi és ügyes zenészekről van szó, de a DALOK szerintem még hiányoznak. De messze nem reménytelen a dolog, így lehet, hogy a második lemezükön már több emlékezetes pillanat lesz, amitől majd nem tűnik ennyire masszának a zenéjük. Az mindenképp vicces volt, amikor bő húsz percnyi zenélés után az énekes bemondta, hogy sajnos ez lesz aznap az utolsó daluk, és jó szórakozást kívánt a Dreamhez. Ekkor sokan fellélegeztek, hogy vége a tortúrának, ezt a rövid időt valahogy még kibekkelik, és jön a DT. A dalnok csak azt felejtette el megemlíteni a felkonfban, hogy a szerzemény legalább tizenöt perces lesz. No, ez már egy kicsit nekem is sok volt…

Miközben ment az átszerelés, a hangfalakból néhány AC/DC-, Rolling Stones- és hasonló klasszikus dal szórakoztatta az ekkortájt már egész szép számban összegyűlt közönséget. Úgy saccra közel annyian voltunk, vagy talán néhány száz fővel kevesebben, mint a legutóbbi arénás koncerten. Mi eszközöltünk egy kis helyváltoztatást és átálltunk a keverőpult jobbjára, Petrucci oldalára – mivel a társaságomban két gitáros is volt, ebben talán nincs is semmi meglepő. Belefülelve a jelenlévők között lezajló egy-két párbeszédbe, kiderült, hogy sokan még mindig feszegetik a Portnoy-Mangini témakört, mások éppen a zenekar életútját elemezgették, míg akadt olyan is, aki nem tudott napirendre térni Petrucci erősítője és egyéb technikai kütyüjei felett.

Szokásom zenekarok koncertjeinek a setlistjét olvasni és rajongók által készített kamerás felvételeket nézni a YouTube-on, de megesik, hogy átesek a ló túlsó oldalára és saját magammal szúrok ki, mert lelövöm az összes poént. A hasonló helyzetet elkerülendő, ezúttal szándékosan nem néztem utána, hogy a Dream Theater mely szerzeményeiket tűzi műsorra mostanság, és a YouTube-os videókra sem kerestem rá.

Kilenc óra előtt néhány perccel aztán elhalkult az egyik Guns ’N Roses szám (talán a „Jungle”), kialudtak a fények, és kezdetét vette a show. Azért arra nagy eséllyel lehetett fogadni, hogy a DiCaprio-film, az Eredet zenéjét követően itt is az őszi amerikai kanyar nyitányával, az új albumos „Brides In The Sky”-jal indul útjára a dalok áradata, hiszen Petrucci is azt nyilatkozta, hogy ez nagyon bevált indításnak a koncerteken.

A koncert alatt a színpadkép hátterében, téralakzatban elhelyezett három kockára vetítettek vagy a koncertről, vagy a dalokhoz készített kisfilmeket. Sikerült úgy állni a keverőpult mellett, hogy láttam a fénytechnikus számára készített ppt-ken kiírt utasításokat, hogy melyik szám alatt minek kell történnie a színpadon, úgyhogy ennyit a meglepetés élményéről… Szerencsére nem a teljes setlist volt kiírva neki, hanem csak az aktuális dal, viszont észrevettük, hogy az előző dal utolsó fél percében már átvált a következő oldalra, és persze a kisördög csak-csak rávett, hogy a dalok vége felé odapillantsak, hogy lássam, mi fog következni.

Másodikként egy klasszikust vezettek elő az Awake-ről, a „6:00”-et. Ahogy az a régebbi slágerek esetében lenni szokott, ezt szemmel láthatóan jóval többen ismerték, mint a „Bridges”-t. A hangmérnök ekkortájt kicsit még keresgélte James hangját, de idővel az is meglett, bár az este folyamán mintha néha elveszett volna a hang LaBrie felkonfjai során, legalábbis ott, ahol mi álltunk.

Ezután jött a közönség köszöntése: James áradozott egy sort, hogy mennyire jó itt lenni stb.. Majd történt egy számomra kissé meglepő dolog, amely megosztotta a társaságunkat, ugyanis volt, akinek tetszett, és volt, aki nem tudta hova tenni. James elkezdett sztorizgatni, és csipkelődtek valamit Petruccival, melynek következtében nevetésben törtek ki, és nem ez volt az egyetlen ilyen eset az este folyamán. Tény, hogy a koncert kapott egyfajta közvetlenséget, görcsmentességet, lazaságot mindettől, de tőlük ez mégis furának hatott, kicsit „rocksztáros” volt, tehát egy Bon Jovi- vagy egy Aerosmith-koncerten senki nem lepődik meg ilyen dolgokon, de itt némileg idegennek éreztem. Persze vállalom, hogy a hiba bennem van…

Aztán ismét az új album lett megidézve a „Build Me Up, Break Me Down” előadásával. Ekkor már sejteni lehetett, hogy nem úgy cselekszenek, mint a legtöbb zenekar, vagyis hogy lemezbemutató turnét hirdetnek meg, mégis csak egy-két új szerzeményt adnak elő, ugyanis ezen az estén tényleg majdnem a teljes (!) A Dramatic Turn Of Events-et eljátszották. És nekem például koncertverzióban sokkal jobban tetszik a „BMUBMD”, mint az albumon, mert így valahogy ütősebbnek érzem, illetve szerencsére az a károgás, ami a refrén végén van, kevésbé hallható így. Nem mintha bajom lenne a durvább énektémákkal, a LaBrie legutóbbi szólóalbumán szereplők például kifejezetten jók, de azt speciel egy hozzáértő követte el, és nem LaBrie, ő maradjon inkább a normális énektémáknál. (Egy kis kukacoskodás: nem véletlen, hogy Petruccinak tavaly a RED zenekar 2011-es albuma volt a kedvence. Érdemes meghallgatni a „Feed The Machine” című szerzeményt arról a lemezről a „Build Me Up...” után. Kicsit áthallásos, bár ez a dolog nem annyira új keletű, hiszen az Octavarium-on is van egy „Never Enough” című dal, a Muse-nak pedig van egy „Stockholm Syndrome”-ja…)



Megint sok kéz lendült az égbe, amikor a zenészek belekezdtek az egyik legnagyobb közönségkedvenc dalba, az andalítóan induló, majd feelgood-érzésű középtempóra váltó „Surrounded”-ba az Images And Words-ről. A vége felé aztán menetrendszerűen rápillantottam a laptopra, hogy mi jön, és olyan dalcímet láttam rajta, amit nem akartam elhinni, úgyhogy meg is néztem újra egy párszor: „The Dark Eternal Night”!!! Ááá, katarzis! Számomra ez az este első csúcspontja volt, az egyik favoritom ez a szerzemény. Nagy valószínűséggel itt húzódott meg először a nyakam az erőteljes headbangeléstől, a vállam a csápolástól, a hátam és a lábam pedig az ugrálástól. Ezután úgy voltam vele, ha most lemennek a színpadról, és ennyi volt az este, már akkor megért minden elköltött a forintot a happening. Fantasztikus volt! Rudess még a kis gömöryzsoltos szintijét is a nyakába akasztotta és előrelépett a pódiumáról némi szólózásra és egy kis közös zenélésre a gitárosokkal.

Ezután Mike Mangini volt a főszereplő, ugyanis dobszóló következett, szerencsére nem volt túlhúzva, még bőven befogadható mennyiségű volt: semmi allűrködés, parasztvakítás, felesleges időhúzás – egyszóval patent volt.

Ezután a bemutatkozó lemezről következett a betonozós alaptémájú „A Fortune In Lies”, amely után jókora ugrás következett az időben, és máris az egyik új dalt, az „Outcry”-t élvezhették a tisztelt egybegyűltek. Ekkor értettem meg, hogy az új album miért nem tudta belopni magát annyira a szívembe, mint közvetlen elődei: a dalok valamiért nem tudnak lekötni az elejétől a végéig. Óriási dolgokat produkálnak bennük, de a figyelmemet nem tudják úgy rabul ejteni, mint akár az „Endless Sacrifice”-szal, vagy akár a „The Count Of Tuscany”-val.

A koncert programjában akusztikus blokk is szerepelt: James leült egy kis bárszékre Jordan emelvénye elé, és először a „Wait For Sleep” csodaszép szűk három perce következett, majd ismét egy új szerzemény, a hasonlóan gyönyörű „Far From Heaven”, azonban az utóbbiról számomra végképp bebizonyosodott, hogy egy unalmas szám.

Ezután semennyit nem ugrottunk vissza az időben, ugyanis az ADTOE-ről legelsőként megismert nyitódalt, az „On The Backs Of Angels”-t vezette elő a banda, amelynek befejeztével nem volt leállás, a vége egyből „átúszott” a „War Inside My Head”-be. Ekkor őrültem meg másodszor! Akkora extázisban voltam, hogy hirtelen nem jöttem rá, hogy pontosan melyik dal ez, csak azt vettem észre, hogy tudom a szövegét, a ritmusát, tehát ismerem, majd rápillantottam a laptopra, és akkor realizálódott bennem, hogy mi is ez. Aki ismeri a Six Degrees-albumot, tudja, hogy a szűk két és fél perces dal egybeolvad a „The Test That Stumped Them All”-lal. Bíztam benne, hogy csak nem hagyják abba, és az az érzés tényleg leírhatatlan, amikor tudod, hogy az utolsó téma jön a dalban, és most fog eldőlni a dolog, mert most kellene jönnie a „The Test…” kezdő témájának – és meg is jön!!! Na, arra már végképp nincsenek szavak, hogy akkor mit éreztem – ugyanezt a kérdést biztosan sokan feltették magukban a körülöttem állók közül, mert amit ezalatt műveltem, azzal riogatni lehet, és kevesebbért is vittek már el embereket kényszerzubbonyban. Harmadszor kerültem önkívületi állapotba.

Aztán visszavettek a keménységből a Scenes From A Memory kihagyhatatlan balladájával, a „Spirit Carries On”-nal, melyet Rudess és Petrucci hangulatos páros szóló intrója vezetett fel. A standard műsort az új „Breaking All Illusions”-zal zárták. Újfent rá kellett jönnöm, hogy ez a dal is például kb. a harmadik percétől kezd el tetszeni.

Ezután a főhősök levonultak ugyan a színpadról, de azért biztosra lehetett venni, hogy lesz ráadás. Koncert közben felírogattam magamnak, hogy miket játszottak, és egyből feltűnt, hogy nem volt semmi sem a Train Of Thought-Octavarium-Black Clouds & Silver Linings trióról. Persze, gyarló az ember, és nem elégszik meg azzal a három dallal, amelyik olyan élményeket okoztak, amelyek leírhatatlanok, elkezdtem gondolkodni, hogy erről a háromról azért az „As I Am”-et, a „Panic Attack”-ot és a „Nightmare To Remember”-t még azért eljátszhatnák. Na, ezek után vajon mi volt a ráadás?? Az „As I Am”! Áh, inkább hagyjuk, erre nincsenek szavak… Majd a zenészek letették a hangszereket, tapsoltak, megköszönték az estét, integettek, vigyorogtak, meghajoltak, és az Álom Színház aznapra befejezte az előadását.

Hibátlan produkciót nyújtottak a tagok: Mike Mangininek az egész koncert alatt fülig ért a szája, Jordan Rudess szokásához híven pörgött-forgott a szintiállványával, és ha éppen semmi dolga sem akadt, akkor a kezével adta az ütemet a levegőben. John Myung esetében azért barokkos túlzásnak érezném azt állítani, hogy felszántotta a színpadot, de tény, hogy ennyit szerintem még egyik koncertjükön sem láttam mozogni, és bár azt talán kár is lenne várni, hogy egyszer az egyik beütésnél ugrik egyet, talán eljön az az idő, hogy egyszer headbangel majd pengetés közben. John Petruccival kapcsolatban pedig érdemes kiemelni, hogy az utóbbi években tapasztalható tömegnöveléséből talán egy leheletnyit visszavett, megtalálta a borotvát, és egész emberi fejszerkezetet kanyarított magának, az pedig, hogy kicsit felszaladt a homloka, a korral jár. James LaBrie tökéletesen énekelt (a vokálok samplerből történő prezentálása nem róható fel negatívumként), mászkált, talán még futott is, derekára tekerte a fura kinézetű mikrofonállványát és azzal pörgött. Kijelenthető, hogy mindenki csúcsformában volt, a látvány és a fény is pazar volt, így minden klappolt.

A die-hard-rajongók biztosan tudják, hogy a zenekar kétféle setlisttel nyomja ezt a körutat, amelyeket esténként váltogatnak. A váza mindkettőnek megegyezik, csak a másik fajtában az akusztikus blokk a „Silent Man”-ből, és az új album záródalából, a „Beneath The Surface”-ből áll, a ráadásban ott a „Pull Me Under” és az Octavarium nyitódala („The Root Of All Evil”) kap helyet a „Dark Eternal…” helyett. A másik akusztikus blokk jobban tetszett volna, de ne legyünk telhetetlenek, ez így is egy pöpec este volt.

Tehát nem volt éppen slágerparádé, a „kötelező” dalok többsége kimaradt, és tényleg az új lemez és az új évezred szerzeményei voltak az előtérben. Talán kiderült az elmúlt percekben, hogy én nem a slágereket vártam, és simán el tudok képzelni egy DT-koncertet a „Take The Time”, a „Pull Me Under” vagy éppen a „Metropolis” nélkül, azonban megeshet, hogy valaki ezek kihagyása miatt kicsit keserű szájízzel távozott. Viszont őket is kárpótolhatta a kiváló hangulat és az az atmoszféra, ami belengte az estét.

Másnap pedig nyak- és hátfájással ébredtem, és azzal az érzéssel, hogy még mindig a koncert hatása alatt vagyok, és még el kell telnie egy pár napnak, amíg feldolgozom a látottakat és hallottakat.

És végül egy mókás jelenet Budapest utcáiról, melynek a zenekar tagjai a főszereplői: