Főkép

Van egy olyan fogalom, amelynél igazán szemléletesen tetten érhető az emberek képekben, sablonokban (sztereotípiákban) és asszociációkban történő gondolkodása. Ez a terrorizmus. Kimondva-elolvasva máris csak úgy sorjáznak a kapcsolódó vizuális emlékek és feltételezések az ember fejében: arabok, Közel-Kelet, sejtek, ikertornyok, beszivárgás. Nem kell folytatni, annyira egy rugóra jár a fejlett nyugat feltételezése a fogalom hallatán, mintegy valódi kódként (hívószóként) beépülve az emlékezet megőrző DNS-spiráljába. Namost éppen ezért nem túl nagy rizikó akció-thriller regényt írni a témáról, hiszen egyrészt senki számára nem idegen terep (még akkor sem, ha személyes tapasztalatból elenyésző, 10 a mínusz akárhányadikon százalékot érint). Másrészt borzalmasan fájdalmas, felháborító mivolta ellenére is egzotikus és vonzó a rejtelmessége, sejtelmessége. Harmadrészt pedig kitűnő terep az ősi rossz és jó összecsapásának modern ábrázolásához. Csoda, hogy Tom Clancy könyvei ennyire népszerűek úgy az Egyesült Államokban, mint szerte a világon?
 
Az 1947-ben született amerikai íróra nem lehet ráfogni, hogy terméketlen lenne. Éppen ellenkezőleg: annyi regénye lett már világsiker, hogy inkább nehezebb számon tartani és felsorolni őket. Tom Clancy 1969-ben diplomázott le angol irodalomból, és nyomban vonult is volna be az amerikai hadseregbe, de rossz hallása miatt nem vették fel. Irodalmi bemutatkozása előtt egy független biztosítótársaságot vezetett, aztán egy befektetői csoporthoz csatlakozván többedmagával megvásárolta a baltimore-i baseball csapatot. Egyszóval nullára rúgó katonai és titkosügynök tapasztalattal vetette bele magát a techno-thrillerek és katonai krimik világába. S hogy mekkora sikerrel? Nos, manapság bármit ír, az bizton huzamosabb időre a bestseller-listák élén landol, Clancy értékére pedig kiváló példa, hogy a Ubisoft nevű francia videojáték-készítő cég egy nem nevesített összegért megvásárolta nevének használatát, hogy számítógépes játékokkal, filmekkel és könyvekkel kapcsolatban használhassa fel azt. Tom Clancy napjainkban így nemcsak egy kitűnő író, hanem busásan jövedelmező márkanév is.
 
Regényeit praktikusabb csoportosítva kezelni, mert ugyan vannak történetileg független könyvei, ám többségük valamilyen/valamelyik ügynökség, szervezet világa köré épül, mint az Op-center-, a Net Force-, a Net Force Explorers-, a Ghost Recon-, vagy például idősebb és ifjabb Jack Ryan univerzumára. A 2010-ben írt Élve vagy halva a legutoljára említett vonulatba tartozik. Története a bevezetőben említett terrorizmus legmélyét és legveszélyesebb fenyegetéseit érinti, aköré koncentrálódik és fűzi fel mondanivalóját. Clancy bátran, hamis kesztyűk és fogpaszta nélkül nyúl a témához, nem hallgat egyik oldal erkölcstelen dimenzióiról sem, hiszen ezzel pont a hitelességet veszélyeztetné. Az Élve vagy halva középpontjában az OFT nevű terrorszervezet szaúd-arábiai vezetője utáni hajtóvadászat áll, akit egyszerűen csak Emír néven ismer a világ. Az Emír nem kisebb célt tűzött ki maga elé, mint hogy Amerikát belülről pusztítja el, hiszen jól tudja, hogy egy országot sosem a bombák tesznek tönkre, hanem a bennük élő emberek - csak katalizálni kell őket. Hol tömegmerényletekkel, hol (atom)töltetekkel, hol pedig vegyi és biológiai támadásokkal, de mindenképpen a lakosság tartását, hitét és biztonságérzetét kell megbontani.
 
Az egyetlen szervezet, amely útját állhatja az Emír destruktív terveinek, a Kampusz névre hallgató intézmény, amely hivatalosan gazdasági tevékenységet folytat, valójában azonban olyan titkosügynökség, amely mindentől és mindenkitől független, s még az Egyesült Államok elnöke sem tud a létezéséről. Legalábbis a jelenlegi, mivel idősebb Jack Ryan ex-elnök volt az, aki hivatali érája alatt közvetetten ugyan, de szerepet játszott a létrehozásában. A Kampusz újonnan toborzott tagjaival - a Szivárvány kommandó két veteránjával, John Clark-kal és Ding Chavez-vel -, Ryan ex-elnök fiával, az ifjabb Jack-kel, valamint a tősgyökeres Kampusz-delegációval, a testvérpár Dominic és Brian Caruso-val az élen erednek az Emír nyomába, ami azonban a terroristák által használt üzenetkódolási rendszernek és protokollnak köszönhetően gyakorlatilag lehetetlennek látszik. Az idő pedig vészesen fogy, s hogy igazán mire is megy ki a játék, az utolsó pillanatig titokban marad. De vajon kinek kedvez majd ez az utolsó pillanat?
 
Az Élve vagy halva esetében Tom Clancy igénybe vett egy valódi szakértőt, a majd` 800 oldalas regény megírásához Grant Blackwood-dal, az amerikai haditengerészet veteránjával társult. Hogy ez konkrétan mit jelent, nem tudom, mindenesetre a könyv teljesen egységes, nem tagolják szét különböző stílusok és atmoszférák. Története sok-sok szálon futó, ahol a végkifejlet tükrében még a mellékvonalak is jelentőséggel telítettek. Clancy rengeteg figurát mozgat a táblán, és egyszer sem dőlnek be a bábuk: nem futnak zsákutcába, nem akadnak fenn az ésszerűség hálóján és mind fontossággal bíró. Most egy kicsit szpoilerezni fogok, kéretik figyelembe venni, ha valaki nem akar előre megismerkedni néhány részlettel. Szóval iszonyatosan élethűek és szemléletesek például azok az akciók és küldetések, amelyek előremozdítják a cselekményt, vegyük a regényindító, hegyek közötti rajtatütést vagy a tripoli túszmentő akciót. A finis után lezajló vallatási procedúra pedig tényleg odavág a lapok közé, kontúrosan morális kérdésfelütésként, hogy akkor vajon meddig mehetnek el a jófiúk a rosszfiúk elleni harcban? Az olvasó minden kockázat nélkül személyes ítéletet hozhat a főhősök felett; az fix, hogy én például Tom Clancy oldalán állok. Ki csatlakozik hozzánk?

 

A szerző életrajza