Főkép Ez egy kevéssé ismert regény Dick amúgy termékeny időszakából (ezt az egyik legjobb műve, a Csordulj könnyem, mondta a rendőr követte). Ő maga összeférceltnek vélte, amit értek is, ennek ellenére az utóbbi évek egyik legszórakoztatóbb PKD könyve volt ez számomra.
 
A regény borítója (eltekintve a fülszövegtől) köszönőviszonyban sincs a sztorival, mindazonáltal sokkal jobb, mint amilyenekkel ezt eddig kiadták, és a metrón olvasva azt tapasztaltam, hogy vonzza az emberek tekintetét, szóval mégiscsak jó. A 22. században játszódó történet egyik főhőse Nick Appleton, egy Régi, ami annyit tesz, hogy az evolúció ugyanazon fokán álló ember, mint mi, emellett tipikus dick-i lúzer, kiüresedett élettel, nem működő házassággal és a többi. A másik főszereplő Willis Gram, a Föld irányítója. Ő egy Szokatlan, ami annyit tesz, hogy különleges képességei vannak (képes mások gondolataiban olvasni), és vannak még az Újak, akik szintén az evolúció magasabb fokán állnak nálunk: őket elvont, a Régiek számára felfoghatatlan gondolkodásuk emeli fölénk, és az, amire ezzel képesekké válnak. Ez a két fejlettebb, ám szerényebb létszámú emberfaj uralja a bolygót, elnyomva a Régieket, akik csak abban bízhatnak, hogy Thors Provoni visszatér a világűrből. A legendás alak évtizedekkel korábban távozott, hogy valamiféle megoldást találjon az Új/Szokatlan rezsim leverésére – és bár lassan már senki nem hisz benne, hogy él még, egyszercsak felbukkan, és vele van egy már-már isteni erőkkel bíró idegen létforma képviselője.
 
Mindebből akár űroperát is lehetne írni, de akkor nem PKD lett volna a szerző. Ő mindehhez egy rá annyira jellemző „szerelmi” szálat is behoz (úgy alakul, hogy Nick és Willis ugyanazt a nőt akarja), és persze a filozófiai vonal is tipikus Dick. Mindazonáltal ez egy kevésbé túlbonyolított (mondom, PKD szerint összefércelt) könyv, ami pörgősebb sok más sztorijánál, és ennek köszönhetően élvezhetőbb is sok más írásánál. Ugyanakkor tény, hogy jó pár elnagyolt részlete, elvarratlan mellékszála van, és nincs meg az a szigorú kohézió vagy alap, ami a legjobb műveit jellemzi. Itt legalábbis nem telepszik rá az olvasóra olyan irdatlan erővel és súllyal a koncepció és a hangulat. A filozofikus kérdésekbe sem ássa bele magát olyan mélyen, és a jellegzetes Dick-i formulák, karakterek és megoldások is összedobáltnak tűnnek. Nick és új szerelmének (meg feleségének) a kavarása meg egyenest szánalmas.

PKD-nek millió problémája volt életében a nőkkel, és ezt rengeteg művébe bele is írta, a gond az, hogy amit egyszer (most meg nem mondom, melyikben) tökéletesen megírt, a maga ütős, lényegretörő módján, az ilyen sokadszorra már unalmas. Az így már szétesik, nem működik, hanem ellenérzést vált ki. Akárcsak a tudatmódosító szerekhez, különféle gyógyszerekhez való viszonya. Egyszerűen sajnálom az írót, hogy nem volt mellette senki, aki úgy és annyira szerette volna, hogy kivigye a fényre, hogy megértesse vele, hogy van más is, mint a saját nyomora, meg az a lefelé tartó spirál, amiből végül is soha nem tudott rendesen kiszállni.
 
A Frolix-8 küldöttéről meg még annyit, hogy azért a vége megintcsak odacsap. A befejezés is olyan, hogy senki más nem írta volna meg így, sőt, még hozzátett volna párszáz oldalt. De ez itt PKD, nem bárki más. Mondhatni, Dick-nél akkor kerül minden a helyére, amikor minden épp széthullik…
 
Kapcsolódó írás:Lawrence Sutin: Isteni inváziók - Philip K. Dick élete
A szerző életrajza


Részlet a regényből