Főkép Itt a vége, de ne fuss el véle, hanem tessék elolvasni a Város-trilógia befejező kötetét, amiben az előrejelzéseknek megfelelően újra találkozunk Capac Raimivel, a város mindenható urával, akinek a harmadik kötet elején éppen a mindenhatóságát kérdőjelezi meg pár hataloméhes beosztottja. Őt azonban nem is olyan könnyű kitessékelni az élők közül, vicces módon inkább díjmentes fiatalító kúraként fogja fel az ellene elkövetett merényletet. Nem örülhet azonban sokáig, mert a város igazi(?) urai, az ayuamarcák több hónapos huzavona után érvényesíteni kívánják akaratukat. Ennek eredményeként Capac jobbra el, helyére érkezik Al Jeery, s ettől kezdve ő meséli el nekünk, mi is történik ebben a kifejezetten sötét városban.
 
Kimondottan komor hangvételű ez a kötet, olvasás közben gyakran olyan érzésem volt, hogy Darren Shan túl sokszor nézte meg a Sin City filmet, és átvette azt a reménytelen érzést, ami Miller szereplőinek sajátja. A világ romlott, az emberek meg pláne, kis túlzással mindenkinek sötét titkai vannak, s a gonoszok főállásban azon élvezkednek, miként tudják még jobban megkeseríteni áldozataik létezését. A választás lehetősége kimerül abban, hogy a szerencsétlenek a nagyon rossz helyett rábökhetnek a rosszra, de örömük ebben sem lesz. Moralizálásra amúgy sem sok idő jut, mivel Jeery az utóbbi évek legvéresebb bandaháborúinak és városi zavargásának közepén találja magát. Ebben pofozkodásban ráadásul barátai is érintettek, ezért kénytelen kelletlen kimozdul rejtekéből, és megpróbál rendet tenni a káoszban.
 
Ahogyan azt már megszokhattuk, kimondottan pergő cselekményt kapunk. Shan ezúttal sem áll le romantikázni, nála még a szerelem is kifejezetten véres ügy, kivált, ha az egyik fél apukája egy aktív sorozatgyilkos, illetve bérgyilkos, jobban mondva pszichopata. Esetében tényleg érdemes háromszor megfontolni, hogy szívünk választottját bemutatjuk-e neki vagy sem.
 
A régi-új trilógia ékes példája annak, miért szeretik világszerte az olvasók Shan műveit. Úgy nyúl közismert témákhoz (vámpírok, démonok, gengszterek), hogy egyértelműen felismerhető marad az alap, amiből dolgozott, de mégis minden alkalommal sikerül hozzátennie valami pluszt. Ennek a többnyire újszerű megközelítésnek köszönhetően nála valóban élménnyé válik az olvasás. Pedig az esetek egy részében tényleg nem találja fel a spanyolviaszt, csak a jól ismert alaphoz ad hozzá valami újszerűt, aminek eredményeként nem csak egy jól megírt történetet kapunk, hanem valami teljesen egyedit. Így történt ezúttal is, amikor a jól ismert gengsztervilágot összepárosította az inkákkal.
 
Kíváncsian várom, mit csinált a világhírt eredményező Vámpír könyvek előzményével, amely elvileg hamarosan magyarul is megjelenik.