FőképFülszöveg:
Stewie Griffin, az egyéves mániákus csecsemőzseni tisztán látja, mi a baj a világgal. Piszkosul elszánt, máris szervezi a puccsot, mely az abszolút világhatalomhoz segíti. Az első zsarnok az eltakarítandók listáján az édesanyja, Lois, a "nőuralom" vezére, aki elviselhetetlenné teszi Stewie ifjonti életét. Szerepelnek persze mások is azon a listán... A fenébe, ha már önállóan tudná használni kezét-lábát, nem szorulna pelenkázásra, és nem kellene cumisüvegből táplálkoznia, rég átvette volna az uralmat a harmadik világ nagyobbik fele fölött. De már totyisként is jól tudja: a totális uralomhoz előbb meg kell érteni azt a világot. Tehát értékes gondolatait könyvbe foglalta: elmélkedik munkáról, politikáról, vallásról, családról, szerelemről, gyerekkorról, nevelésről, oktatásról és sok egyébről. Erről álmodnak az anarchisták!
 
Stewie fanyar kézikönyve a világuralomhoz maga a tehetséges ifjú Stewie a legjavából.

Részlet a regényből:
A családom, avagy honnét tud biztosan, hogy engem örökbe fogadtak?

A „család” egyike az elsőre elég ártalmatlannak hangzó szavaknak.
A Madison Avenue környékének jól fésült lakói dobálóznak vele nyakra-főre, valahányszor életbiztosítást, vécétisztítót vagy rostos gyümölcslevet akarnak rád sózni.
Ha viszont olyanokról van szó, akiknek az intelligenciája messze meghaladja a vele azonos lakcímen élő tökfejekét (ez a helyzet csekélységem esetében is), a fogalom mindjárt utálatosabb árnyalatokat ölt. Nektek dunsztotok se lehet arról, milyen fárasztó a legpengébb elmének lenni az egész bagázsban. Nemrég a tulajdon két szememmel láttam, hogy apám a dezodort eszi. Bizony, kedves olvasó. Ez a nagy helyzet. A dezodort. Na, ezért van a gyermekvédelmi szolgálat a gyorshívólistámon…
Hogy mindennapi szenvedéseimet valamiképpen érzékeltethessem az olvasóval, hadd mutassam be „A tárlat” gyűjteményét: rövid arcképvázlatokat a Griffin klán tagjairól. Íme, tessék, csak aztán ne panaszkodjon, akinek nem volt elég erős a gyomra hozzá.

Először is ejtsünk néhány szót az evolúcióról és a genetikáról.  Engem úgy tájékoztattak, hogy a világmindenséget irányító nagy darwini terv része az az eszme, miszerint a gyermeknek mindig hasonlítania kell az ő édesapjára, nehogy az illetőt aggodalom kerítse hatalmába, hogy egy másik fazon az igazi apa, és felindulásában úgy döntsön, elfogyasztja a csemetéjét valamiféle primitív, ősemberi versenyszellem gonosz sugallatára. E tételből kiindulva mármost tisztelettel föltenném a kérdést a magam helyzetét illetően: „Mi a franc van?!”
Aligha van terhesebb feladat, mint a szívroham és a káros festékanyagok belélegzésének kockázatáról szóló tanmesék e két lábon járó, hájfejű mintapéldányával együtt élni. Szörnyű az ízlése a tévékínálat és a nők terén is (ez speciel nyilvánvaló), és aki embert ismer, ne engedje, hogy a boldogabbik végéről kezdjek beszélni, mert abba se hagyom. Előre is elnézést kérek a magasabb röptű társalgáshoz szokott olvasóimtól, amiért ilyen övön aluli részleteknél időzöm, de ez kikívánkozik belőlem: emberünk olyan büdöseket ereget, hogy az hihetetlen! Direkt mérgezőket. De ami rosszabb: láthatóan perverz élvezetet lel abban, hogy családtagjait ezekkel az ártalmas gőzökkel mérgezi. Törvényben kéne tiltani! És ha most bárki elhamarkodottan úgy gondolja, hogy hajlamos vagyok túldimenzionálni a dolgokat, az csak azután ítélkezzen, ha már végigszenvedett vele egy estét – káposztabevitel után. Előbb élvezze egy kicsit a pokolnak ezt a fonák verzióját, aztán majd beszélhetünk.
A másik panaszom emberünkre az ambíció tökéletes hiánya. Cél nélkül sodródik egyik melóból a másikba, mint valami döglött szemű csavargó, és alig söpör be annyit, hogy a csemetéit etetni meg öltöztetni tudja.
Ráadásul buta, mint az ólajtó. Pardon, a kedves olvasó elnézését kérem, amennyiben túlontúl emlékeztetnék Yoda mesterre, de remélem, értitek, mi a problémám. Ahhoz is segítségre van szüksége, hogy a tulajdon köldökét megtalálja! Isten a tanúm rá: egyszer a sajátszememmel láttam, hogy nyitja ki a dobozos tejet: miután mindkét fülét cafatosra tépkedte, ledöfte egy konyhakéssel. Sokkoló.
Vég nélkül mesélhetnék erről a hájas baromról, de még egy rakás idióta vár a sorára, úgyhogy nem időzhetem nála tovább…

Jaj. Hol is kezdjem? Már aznap, hogy ez a gyalázatos nőszemély kipréselt engem azon az átok csatornán, tudtam, hogy el kell takarítani e világból.
Először is, az a leereszkedő tónusa! Pont olyan élmény, mint mikor szöggel karistolják az iskolatáblát. „Mit szólna a babuci egy kis repülőkézéshez?” „Mit szólnék, te piszok, te lompos liba, te!” „Valakinek fájnak a rágókái?” „Azokat fogaknak hívják, te ocsmány nőstény! Legalább beszélni tanulj már meg!”
A kibírhatatlan modora ellenére azt el kell ismernünk, hogy nyilván acélból vannak az idegei, és úgy lopakodik, mint egy leopárd. Már nem is számolom, hányszor próbáltam meg eltenni láb alól, csakhogy mindig túljár az eszemen valami rafinált húzással.
Na és mégis mi a francot lehet mondani szíve választottjáról, a férjéről? Nincs jobb magyarázatom az egészre, mint hogy itt valaki rámászott valakire egy részeg buliban, aztán a botrány elkerülése végett gyorsan összeadták őket, mielőtt jött a gyerek – kedves olvasóim nyilván tudják, hogy megy ez. Nem állítom, hogy biztosan így történt, de őket elnézve ez a legjobb, amit ki tudtam ötleni. Ez is azon rejtélyek egyike, amit nem szabad megfejteni. Mondjuk, mint a gabonakörök. Vagy a Nagylábú.
Akárhogy van is, szó érte a ház elejét látványosan anyagyilkos hajlandóságom miatt. Ez egy érdekes kérdés. Úgy vélem, ezek az érzelmek bennem végső soron abból a csillapíthatatlan haragból táplálkoznak, amit kognitív disszonanciának mondhatnánk: a felismerésből, hogy intellektuálisan mennyivel fölötte állok, és ezt csak súlyosbítja az ő szűnni nem akaró leereszkedő tónusa meg az önelégült, képmutató érzelemnyilvánításai. Na, vagy ez az oka, vagy emésztési zavarok.

Egy ajtóval arrább lakik a szeretni való Megan Griffin. Édes istenem, ez a lány egyszerűen nem normális.
Bár sportszerűtlen lenne azt állítani, hogy ez mindenestül az ő hibája. Néhány divattippre mindenesetre föltétlenül szüksége volna (itt van egy mindjárt: talán ne viseld minden áldott nap ugyanazt az utálatos baseballsapkát), akárcsak higiéniai okításra (itt a másik: ne viseld minden áldott nap ugyanazt az utálatos baseballsapkát). Na de miféle idősebb nőiszerep-modellek kínálkoznak szerencsétlennek itthon, akiket utánozhatna, hogy ne legyen belőle az a kibírhatatlan hárpia, akivé alakulni látszik? Ugye, világos.
Ami a társasági életet illeti, szegény ügyefogyott (eredetileg „hontalan árvát” akartam írni, de az nem igazán illik ide) leányzónak lövése sincs semmiről. Egy péntek este történetesen azon kaptam, hogy a szobájában ül, és Christina Aguilera-számokra karaokézik (a hajkeféje volt a mikrofon). Hát lehet egy ilyen jelenetet szomorúság nélkül nézni? Sajnáltam. Mármint Christina Aguilerát. Kiteszi a lelkét is, erre a dalait olyanok vinnyogják minden ritmus nélkül, mint Megan, akiről a legkevésbé az jutna eszedbe, hogy „dögös”. A szívem szakad meg.

Gyakran mondom Chris Griffinről, hogy ő nem egyszerűen eszi a hot dogot – forró baráti viszonyt ápol vele. Persze nem a Norman Mailer-i értelemben.
Az csak természetes, hogy egy ilyen egyszerű lélek már a létével is provokálja az olyan rafinált intrikust, amilyen én vagyok. Ő a tökéletes idióta alanya veszélyes kísérleteimnek. És persze tökéletes tesztalany (ha nem is mindig önkéntes).
A minap a fejlesztés alatt álló igazságszérumommal fűszereztem meg a vacsoráját. Szegény flótás az asztal körül rohangált, és azt üvöltözte, hogy cicipudingot akar desszertnek. Aztán ájultan hevert a garázsban a következő kilencvenhat órán át – négyszer csinált maga alá, és kis híján kómába esett. Ebből is látszik, hogy ami kikerül a laborból, elsőre nem lesz mind feltétlenül siker.
Chris jelenleg kissé céltalanul sodródik az életben, és a jövője se ígér sokkal jobbat. Lássuk csak: vagy az apja nyomdokaiba lép, további kilókat szed fel, és újabb IQ-pontokat veszít, vagy az anyja nyomdokaiba lép, és akkor közveszélyes idióta lesz. Sajnos attól tartok, a legjobb esetben excentrikus szaki lesz belőle, amilyet a helyi hírekben látni néhanapján: egész életét a műhelyébe zárkózva tölti majd, ahol padlótól mennyezetig minden négyzetcentimétert elsárgult újságok és rozsdás biciklialkatrészek foglalnak el.
Tudjátok, az ilyen kukabúvárok töltik meg az egész lakást szeméttel, amíg aztán a szó szoros értelmében mozdulni se lehet benne. Mit lehet az ilyennel kezdeni? Akinek van valami ötlete – nem viccelek! –, dobjon sürgősen egy e-mailt.

A kutya. Persze rendkívül okosnak hiszi magát. Fenn hordja az orrát, szüntelenül szenteskedik, és mindenkit lekezel. Azazhogy egészen addig, amíg valaki be nem kapcsolja a porszívót, mert akkor maga alá vizel, és bebújik az útjába eső első szekrénybe.
És be nem áll a szája. Nincs az a pénz. Igen, mindenki látta, mindenki tudja: a New Yorkert olvasod. Nagy cucc. Más is azt tenné a helyedben, akinek nincs munkája, és más dolga sincs egész nap, mint hogy meressze a seggét, illetve időnként szünetet tartson és átkutassa Lois alsóneműs fiókját. Bizony, emberek, saját szememmel láttam, kis híja, hogy rosszul nem lettem. Egyszer megpróbáltam szembesíteni a ténnyel, de azt merte mondani, hogy a napszemüvegét keresi, és hogy úgy emlékszik, a Dagi és Lois közös hálószobájában hagyta. Szerintem sejti, hogy ezt nem veszem be. Biztos ismeritek azokat a feszült pillanatokat, amikor az egyik hazudik, a másik meg tudja, hogy hazudik, és a hazug is tudja, hogy a másik tudja, hogy ő hazudik, de olyan kínos az egész, hogy inkább mindketten csendben átsiklanak fölötte, csak ne kelljen szembe nézni vele. Talán volt már ilyen élménye a kedves olvasónak, mondjuk, a főnökével és annak szeretőjével, vagy a szobatárs hosszadalmas „zuhanyozásaival”. Szóval ilyesmi élmény volt.
Akárhogy is, ez a bohóc azt hiszi magáról, hogy ő hű, de milyen jó fej, a koponyájában azonban szörnyű zűrzavar uralkodik. Különösen ami a nőket illeti.  Az összes erre sétáló nőstényt mindjárt megkörnyékezi, és már dugja is ki a „cerkáját”. Aztán összevissza fecseg, mint egy agyatlan iskolás lány. Igazán nem szép látvány. Egy alkalommal, amikor épp a Barnes & Noble-nél ügyködött az eladókisasszony fejének elcsavarásán, a szó szoros értelmében elhánytam magam. Igaz, Lois romlott tonhallal tömött aznap, de szerintem a kutya szánalmas és nézhetetlen flörtje volt az igazi ok. Megvallva az őszintét: most is, hogy csak rágondoltam, feljött egy falat az ebédből, vissza kellett nyelnem. Pfuj.

Azon ritka alkalmak, amikor a családnak lehet némi haszna

1 Kényelmes kifogást kínál, ha nem akarsz elmenni valahová („Ó, boldogan jönnék én a jótékonysági pitepartira, csak hát a család, tudod…”)
2  Lois klubkártyája jól jön késő esti kiruccanásaimon, mikor nagy tételben szerzek be autóaksit (különféle készülékek aljas célú üzemeltetésére).
3 Újabb családtagoktól mindig új karácsonyi ajándék várható – hátha egyszer plutóniumot hoznak.
4 Hatan lakunk a házban, tehát minden második hónapban szülinapja van valakinek. (Lehet, hogy gonosz lélek lakik bennem, de attól még szerethetem a tortát.)
5 Ha feliratkozom a „12 CD-t két fillérért” klubba, megadhatom Lois nevét, így az ő fejére kerül a hurok, amikor jönnek bepalizni, hogy vegyen még; intézzék el egymás közt.
6 A Daginak köszönhetően (mindig a legnagyobb kábeltévécsomagot veszi meg) a TiVót ráállíthatom a Melegítőre meg a Charlie Rose-ra.
7 Annyi hülye mindig van körülöttem, hogy legyen, aki kicseréli a pelenkámat.

A Kiadó engedélyével.