Főkép Kedvenc párosom mostani kalandját fokozott érdeklődéssel vártam, hiszen a távozó William King helyét Nathan Long vette át. Róla annyit érdemes tudni, hogy köze van a Sabrepunkhoz, tévésorozatokhoz írt forgatókönyveket, és csak 2005-ben jelent meg az első regénye, amit egy évre rá már az első Gotrek és Felix történet követett. A jelek szerint tetszik neki a Warhammer világa, hiszen itt játszódó trilógiát ír, főszerepben a vámpírrá változott Ulrikával.
 
Mindent figyelembe véve elégedett vagyok a művével, nincs benne semmi világraszóló, egyszóval tisztes iparosmunka. Sőt, ennél talán egy kicsit több is, hiszen az előző kötetben King kissé elvetette a sulykot, és olyan helyzetbe tuszkolta hőseit, ahonnan nehéz félisteni szintnél lentebb folytatni. Mivel a Warhammer elképzelhetetlen a görög mitológiára jellemző mentalitással, nyilvánvaló volt, hogy valami egészen más irányba kell elvinni a történetet. Az átmenetnek ugyan áldozatul esett nagyjából egy év, és a jelek szerint sosem tudjuk meg, mi történt hőseinkkel ez idő alatt, csak a sebtiben odavett Felix idézet utal arra, hogy közben bejárták a nagyvilágot, és most hazafelé tartanak.
 
A viszontlátás öröme és az isten hozott itthon üdvözlések helyett azonban azzal szembesülnek, hogy a háború még nem ért véget, és a kontinens északi felén változatlan lelkesedéssel zajlik az öldöklés. Ez természetesen olyan számukra, mint huszárlónak a rohamra hívó trombitaszó, s csapot-papot hátrahagyva indulnának káoszfattyakat pusztítania, de…
 
Igen, Long rövid úton visszahelyezi a porba, de legalábbis az édes anyaföldre a mindenkit felaprító párost. Gotrek békebeli ismerőse hajdanvolt esküre emlékezteti a félszemű trollvadászt, s bár éles szavakkal melegítik fel a közöttük lévő sértést, az adott szó kötelez. A sértések naprakészen tartása – mint ahogyan a kötetből kiderül – nemzeti sport a törpéknél, van olyan klán, aki egy nyamvadt pajzs miatt több mint száz éve haragszik egy másikra, a kibékülés esélye nélkül. Vészhelyzet idején azonban a becsület és a harag kénytelen összesimulni, kivált, ha a környékbeli törpék léte a tét. Merthogy kihasználva az északra vonult törpe seregek távollétét az orkok egyszerűen lerohantak és elfoglaltak számos erődöt a vidéken, köztük Karak Hirnt városát, melynek visszafoglalása elengedhetetlen a térség rendjének visszaállításához. A helyi erők nem boldogultak a feladattal, így hőseinkre marad a küldetés.
 
Ez eddig semmi extra, azonban ebből a nem különösebben ember, akarom mondani törpepróbáló akcióból menet közben valami sokkal durvább kerekedik, amihez kevés a rúnalordok varázserejével felruházott fejsze, vagy az elszántság. Ígéretes kezdés/folyatás, remélem a hátralévő kötetekben is elkerüljük az egyre brutálisabb ellenfelek jelentette csapdát, s mégis élvezetes marad a sorozat.
 
Részlet a regényből