FőképFülszöveg:
Gotrek és Felix hosszas bolyongás után végre hazafelé tartanak. A káoszhordák előrenyomulása miatt az Óvilág déli tartományainak egy része védtelen maradt, és a zöldbőrűek hordái elárasztották ezeket a területeket. Gotrek egy régi fogadalom miatt beleegyezik, hogy segít visszafoglalni Karak Hirnt, a legendás törpevárost, amelyet orkok és goblinok szálltak meg. A rettenthetetlen hősök még csak nem is sejtik, hogy mi várja őket a Fekete-hegység hideg gyomrában...

Részlet a regényből:
Első fejezet
Orkok? – mordult fel Gotrek, és közönyösen rántott egyet a vállán. – Harcoltam én már orkokkal, nem is keveset.
Felix merőn bámulta a trollvadászt a teherhajó szűkös elülső kabinjának félhomályában. A hatalmas izmokkal megáldott törpe egy keskeny padon üldögélt, lángvörös szakállal övezett állát a mellkasára eresztve. Jobb kezének vaskos ujjai tekintélyes méretű korsó fülére szorultak, egy korsóéra, amelyet az imént töltött csordultig a mellette álló söröshordóból. A nyomorúságos helyiségbe egyedül az ökölnyi, kerek hajóablakon keresztül áradt némi világosság, de ez sem volt több, csak valami sejtelmes, zöldes villódzás, a hullámokról visszaverődő napfény halovány szellemképe.
– Nem érted, Gotrek? – kérdezte Felix egy mély sóhajtás kíséretében. – Az orkok blokád alá vonták Barak Varrt. Nem tudunk kikötni. Szeretnél bejutni Barak Varrba, nem igaz? Szívesen járnál újra szárazföldön, nem igaz?
Felix már alig várta, hogy kikössön a hajó. Két hónapja élt ebben a tengerjáró koporsóban, amelynek alsó fedélzeteit annyira alacsonyra építették, hogy még a törpének is le kellett hajtania a fejét, nehogy beverje a mennyezetbe – és ez a fajta bezártság már kis híján az őrületbe kergette.
– Tudom is én, hogy mit akarok – dörmögte Gotrek –, leszámítva még egy sört.
Miután elhallgatott, a szájához emelte, és egy hajtásra fenékig ürítette a korsóját.
Felix a szemét résnyire vonva figyelte a társát, és nagyokat bólogatva válaszolt:
– Nekem így is jó. Ha netán életben maradok, és valaha egyszer nekiveselkedek az életedet és halálodat megéneklő elbeszélő költeménynek, ez a rész különösen érdekes lesz. Megírom majd, hogyan fulladtál meg hősiesen a hajó gyomrában, részegen, akár egy félkegyelmű inas az aratás napján, mialatt a társaid derekasan harcoltak, és meghaltak a felső fedélzeteken.
Gotrek lassan felemelte a fejét, és egyetlen, csillogó szemével meredten bámulta a férfit. Felix már-már azt hitte, hogy a trollvadász nekiugrik, és a puszta kezével kitépi a torkát, ám néhány hosszúnak tűnő feszült pillanat után a törpe lejjebb engedte a vállát, mélyet lélegzett, és halkan megjegyezte:
– Te aztán ügyesen forgatod a szót, emberifjonc…
Azzal a hordó tetejére csapta korsóját, és felkapta a keze ügyében nyugvó fejszéjét.

Barak Varrt, a törpék ősrégi és legendás kikötőjét egy, a Fekete-öböl partvidékén magasodó irdatlan nagy sziklába építették, a keleti csücskébe annak a hatalmas, többé-kevésbé sarkantyút formázó öbölnek, amely mélyen benyomult a Birodalom, illetve a tőle délre eső vad Rosszföld közé. Mind a kikötő, mind a város egy óriási barlangban kapott helyet, amely olyan magas volt, hogy akár a legmagasabb hadihajók is könnyedén befuthattak természetes sziklamennyezete alá, és kiköthettek az élettől hemzsegő mólóknál. A bejáratot kétfelől egy-egy tízembernyi magasságú, törpe harcost ábrázoló szobor őrizte, amelyek kőből emelt, hajóorrot formázó talapzaton álltak. Tőlük jobbra egy szintén kőből épített kurta hullámtörő gáton zömök világítótorony ült, amelynek fényét a matrózok legendái szerint húsz mérföldről is látni lehetett.
Felix jószerével észre sem vette ezeket az építészeti csodákat, mivel egy hajóra szállt orkhorda várakozott közöttük és Barak Varr sötét árnyékokban rejtőző tágas bejárata között. A toldott-foldott vitorlák, kisebb-nagyobb árbocok, ocsmány jelképeket felvonultató, ijesztő zászlók és a vitorlafákra akasztott holttestek sűrűje amúgy is eltakarta szeme elől a messze földön híres kikötőt. A zöldbőrűek blokádja áthatolhatatlannak tűnt. A zsákmányolt és egymáshoz kötözött teher- és hadihajókból, tutajokból, bárkákból és gályákból álló kikötőzár majdnem egy mérföld hosszan ívelt a barlang előtt. A fedélzetekről üstök alatt lobogó tüzek füstje szállt fel, míg a hajók körül rengeteg úszó szemét és felpuffadt hullák százai lebegtek a zavaros felszínen.
– Maguk is látják, mes amis? – kérdezte Doucette kapitány, az orra alatt büszke, dús bajszot viselő bretonniai kereskedő, aki volt olyan szíves, hogy Tíleában a fedélzetre vette Gotreket és Felixet. – Úgy sejtem, ezt a vonalat azokból a teher- és hadihajókból állították össze, amelyek megpróbáltak áttörni a záron. Nekem pedig ki kell kötnöm. El kell adnom itt egy egész rakomány indi fűszert, aztán törpeacélt kell szereznem, mert annak most különösen jó ára van Bretonniában. Ha nem sikerül, veszteséggel zárom ezt az utat.
– Nincs valahol egy rés, amelyen átjuthatunk rajtuk? – vetette fel Felix, akinek szőke haját szétborzolta, míg vörös, sudenlandi gyapjúköpenyét újra meg újra fellebbentette az erős és meleg nyári szél. – Egyáltalán, képes rá ez a hajó?
– Óh, oui – vágta rá nyomban Doucette, és büszke hanghordozással folytatta: – A Reine Celeste erős és gyors hölgy. Leráztunk már számos nagyobb kalózhajót, míg a kisebbeket egyszerűen letapostuk és darabokra zúztuk. A kereskedők élete sosem könnyű, nem igaz? Hanem itt és most… orkokkal állunk szemben, nem igaz?
– Az orkok miatt egy percig se főjön a fejed – jelentette ki határozottan Gotrek.
A kapitány a trollvadász felé fordult, és gondosan végigmérte őt, a feje búbján lengedező vörös hajtaréjtól kezdve fekete bőrből szabott szemtakaróján és széles, izmos mellkasán keresztül egészen le, ütött-kopott bakancsának orráig.
– Már elnézését kérem, mon ami – mondta végül Doucette. – Készséggel elismerem, hogy az ön megjelenése roppant mód ijesztő. A karja vastag, akár az alsó keresztvitorlánk rúdja. A mellkasa olyan, mint egy bivalyé, de azért maga is csak egy ember… ööö… törpe.
– Én trollvadász vagyok – felelte Gotrek, alaposan hangsúlyozva a társadalmi rangját jelző szót. – Most pedig álljunk szélirányba, és folytassuk az utat. Egy fél hordó sör vár rám odalent, nem szeretnék estig itt ácsorogni.
Doucette ekkor könyörgő pillantást vetett Felixre, de az csak a vállát vonogatta, és az ajkát biggyesztve megjegyezte:
– Jártam én már vele rosszabb helyeken is…
– Kapitány! – kiáltotta ekkor az árbockosárban figyelő őrszem.
– Hajók mögöttünk!
Doucette, Felix és Gotrek egyszerre fordultak a far irányába, és néztek át a tatkorlát felett. A következő pillanatokban két kisebbfajta kutter és egy tíleai hadihajó siklott elő egy szűkös öbölből, majd a Reine Celeste irányába fordultak, és széltől duzzadó vitorlákkal száguldottak felé. Az orkok a három hajót megfosztották minden díszétől, cserébe különféle hajítógépeket – katapultokat és hajítógépeket – állítottak a fedélzetükre, míg az orrukat jókora, fenyegető külsejű vágósarkantyúval szerelték fel. A hadihajó orrárbocát ékesítő, valaha csupasz keblű, gyönyörű nőt ábrázoló faszobor fejének helyére egy troll fehéren villogó koponyáját szegelték, míg magáról az orrárbocról a nyakuknál fogva felakasztott holttestek lógtak. A korlátok mentén tagbaszakadt orkok álltak, akik teli torokból üvöltöztek, mialatt a lábuk körül apró termetű, fejhangon rikoltozó goblinok rohangáltak.
Doucette felszisszent, és a fejét csóválva kijelentette:
– Szép kis csapdát állítottak, nem igaz? Megcsíptek minket, akár a rák. Most már nincs más választásunk. – Megfordult, végigfuttatta tekintetét az ellenség kikötőzárján, aztán előremutatott a jobbjával, és odakiáltott a kormányosnak: – Két fokkal jobbra, Luque! Egyenesen azoknak a tutajoknak! Feruzzi úr! Fel minden vitorlával!
Mialatt az első tiszt felküldte a matrózokat az árbocokra, hogy kibontasson minden vásznat, és a kormányos elforgatta a tekintélyes méretű kormánykereket, Felix a tekintetével megkereste a kapitány által kiválasztott helyet. Hamarosan meg is találta a blokád messziről nézve gyengének tűnő pontját: a négy, hordókkal és ládákkal megrakott, rozoga tutajt, amelyek egy megviselt birodalmi fregatt és egy félig kiégett estaliai gálya közé kötve ringatóztak. Mindkét hajó fedélzetén hemzsegtek az orkok és a goblinok, akik lelkesen ordítoztak, és a türelmetlenségtől toporzékolva rázták a fegyvereiket.
A  Reine Celeste újonnan felvont vitorlái ágyúlövésekhez hasonlatos dörrenések kíséretében fogtak szelet, és a hajó jól érzékelhetően gyorsulni kezdett.
– Harcálláspontok! – harsogta a kapitány. – Készüljetek közelharcra! Figyeljetek a csáklyákra!
Hatalmas termetű, illetve apró zöldbőrűek tucatjai ereszkedtek le a hadihajó és a gálya oldalain, majd elözönlötték a szeszélyesen táncoló tutajokat, hogy ott várják be a közeledő teherhajót. Mintha csak Doucette szavait akarták volna igazolni, durva kenderkötelekre erősített kampókat és csáklyákat forgattak a fejük felett.
Felix visszanézett, a tat irányába, és leverten állapította meg, hogy a kutterek és a tíleai hadihajó gyors ütemben közelednek. Úgy számította, hogy ha sikerül áttörniük, még lerázhatják az üldözőiket, de ha fennakadnak a lebegő torlaszon…
– A Madame-ra, ne! – nyögte váratlanul Doucette.
Az elkeseredett hang hallatán Felix nyomban az orr felé pördült, aztán riadtan meresztgette a szemét. A kiszemelt rés jobb oldalán állomásozó fregatt lőréseiből immáron fekete ágyúcsövek meredtek ki.
– Amint melléjük érünk, szilánkokra lőnek minket – állapította meg aggodalmas képet vágva Doucette.
– Dehát… dehát ezek csak orkok – válaszolta reménykedve Felix. – És az orkok akkor sem tudnak célozni, ha az életük múlik rajta.
– Ebből a távolságból miért is lenne szükségük célzásra, nem igaz? – vágott vissza a fejét csóválva a kapitány.
– Hát akkor mi lenne, ha mi lőnénk szilánkokra őket? – javasolta idegesen Felix. – Előzzük meg őket! Lőjünk, mielőtt lőnek!
– Nyilván tréfál, mon ami, bár a helyzetünk korántsem tréfás – válaszolta keserűen kacagva Doucette, azzal az orrbástyán álló hajítógépekre mutatott. – Nincsenek ágyúink. Minden nehézfegyverzetünk ez a három katapult. És ezekkel sem sokra megyünk a jó öreg birodalmi tölgyből ácsolt palánkotok ellen.
A  Reine Celeste gyors iramban közeledett a blokádhoz. Már túl késő lett volna menekülni, meg sem próbálkozhattak semmiféle fordulóval. Felix megérezte a zöldbőrűek szagát, azt a régtől fogva ismerős, undorító, vadállati szagot, amelybe most ráadásul szemét, ürülék, és bomló tetemek bűze vegyült. Már az ellenségeik pajzsaira és ócska páncélzatára festett, rút címerek körvonalait is meg tudta különböztetni a rozsdafoltoktól, és látta az orkok megtépázott fülében díszelgő arany-, illetve ezüstkarikák csillanásait.
– Dobjatok át hozzájuk! – kurjantott hirtelen a trollvadász.
Felix és Doucette a törpe felé fordultak, és értetlenül bámulták őt. Gotrek szemében az őrült, eszeveszett harag tüze lángolt.
– Mit mondott, trollvadász mester? – kérdezte elbizonytalanodva a kapitány. – Hogy dobjuk át? Kit? Mit? Hová?
– Engem az orkokhoz – magyarázta türelmetlenül Gotrek. – Beleülök az egyik gép kanalába, ti meg szépen megrántjátok a kart. Majd én elintézem ezt az úszó szeméthalmot.
– Valóban… valóban azt kéri, hogy hajítsuk át magát? – kérdezte hitetlenkedve Doucette. – Mint egy követ vagy bombát?
– A goblinok képesek rá! – felelte a trollvadász. – És amire egy goblin képes, azt egy törpe is meg tudja csinálni, sőt még jobban is!
– Gotrek, nem gondolhatod komolyan… – kezdett volna tiltakozni Felix, de a trollvadász felvonta a szemöldökét, és felmordult:
– Mi van?
– Semmi, ne is törődj vele – jelentette ki sietve Felix, aki az imént azt akarta mondani, hogy „megöleted magad”, de hirtelen ráeszmélt, hogy Gotrek Gurnissonnak pontosan ez az életcélja.
A trollvadász minden további érvelést mellőzve az egyik hajítógéphez sietett, felkapaszkodott annak kosarába, aztán ráförmedt a kezelőkre, hogy kapják össze magukat.
– Csak arra vigyázzatok, hogy ne az oldalába vágódjak, hanem jussak át a korlát felett! – kiáltotta végül.
– Igyekezni fogunk, mester uram – fogadkozott idegesen a katapult kezelőinek parancsnoka. – De ööö, ha véletlenül elhibázzuk, és maga meghal, nem fog megölni minket, ugye?
– Nem, de ha nem kezditek el azonnal, széthasítom a fejeteket! – fenyegetőzött ingerülten Gotrek. – Lőjetek már!
– Oui, oui, mester! – hadarta rettegve a parancsnok, és intett az embereinek.
A kezelők hangos nyögések közepette elforgatták a hajítógépet, amíg pontosan a hadihajó felé nézett, aztán kicsit rövidebbre csörlőzték a hajítókart.
– Markolja meg erősen a fejszéjét, mester uram! – javasolta ekkor az egyikük.
– Talán nem ártana egy sisak… – jegyezte meg tétován Felix –, esetleg egy…
Nem fejezhette be a mondatot, mert a katapult parancsnoka a levegőbe lendítette, majd rögtön lerántotta a kezét, és fennhangon kiáltotta:
– Lőjetek!
Az egyik kezelő meghúzott egy vasrudat, mire a hajítókar ellenállhatatlan erővel felcsapódott. Gotrek hosszan elnyúló ívet leírva repült nyílegyenesen a fregatt felé, közben torkaszakadtából bömbölte a törpék ősi átkait és csatakiáltásait.
Felix elképedve bámult, mialatt a társa fejjel előre belezúgott a hadihajó agyonfoldozott fővitorlájába, majd lecsúszott a fedélzetre, egyenesen egy rakás ork közé.
– Az itt a fő kérdés – dünnyögte Felix, csak úgy magának –, hogy ezt a részt hogyan fogom rímbe szedni.
A Reine Celeste fedélzetén tartózkodók a nyakukat nyújtogatva, ide-oda szaladgálva próbálták felfedezni a trollvadászt a zűrzavarban. Ám ebből a távolságból nem láttak mást, csupán a zöld testek forgatagát, valamint feketeacélból kovácsolt, jókora bárdokat és handzsárokat, amelyek hol a magasba lendültek, hol pedig lesújtottak. De legalább nem állnak le – gondolta Felix. – És ha tovább harcolnak, az azt jelenti, hogy Gotrek életben van.
Ám a zöldbőrűek rövidesen abbahagyták a küzdelmet, és elkezdtek összevissza rohangálni.
– Gondolja, hogy a társa…? – kérdezte csendesen Doucette.
– Nem tudom – felelte gondterhelten Felix, és idegességében az ajkába harapott. Gotrek eddigi pályafutása során irtózatos szörnyetegek egész seregét küldte át a túlvilágra: sárkányt, démont, vámpírt, trollokat, de még egy óriást is. Ezek után valóban úgy kellett elesnie, hogy csupán közönséges orkokkal került szembe? Felix nem emészthette tovább magát, mert a feje felett ismét felordított az árbocőr:
– Kapaszkodjatok! Ütközés következik!
A teherhajó fülsiketítő recsegés-ropogás közepette rontott a tutajok közé. Gerendák és deszkák zúzódtak szilánkokra, kötelek pattantak el, közben hordók, ládák és a kelleténél lelkesebb vagy mohóbb zöldbőrűek zuhantak a mocskos, hideg vízbe. A fregatt erősen megdőlt, az oldala messze kiemelkedett a tengerből, így a lőrései egy magasságba kerültek a Reine Celeste főfedélzetével.
A következő pillanatokban csáklyák suhogtak és sziszegtek a levegőben a hajó mindkét oldalán. Felix éppen csak félre tudott ugrani egy rozsdás vaskampó elől, amely máskülönben éppen a vállába állt volna bele. A csáklyák mélyen belemartak a fedélzet deszkáiba, aztán, mialatt a teherhajó folytatta útját, a hozzájuk erősített kötelek hangos pendülések közepette pattanásig feszültek. A Reine Celeste legénysége fejszékkel és rövid pengéjű tengerészkardokkal esett a hajót rabul ejtő köteleknek, de akármennyire igyekeztek, mire megszabadultak egy kampótól, további kettő röppent fel a tutajokról.
Felix hirtelen égzengető dördülést hallott jobb felől, és amikor oldalra kapta a fejét, azt látta, hogy sötétszürke füst tör elő a hadihajó egyik ágyújából, tőle alig húsz lépésnyi távolságban. Az ágyúgolyó fejmagasságban süvített át a fedélzet felett, és menet közben kettévágott egy kötéllétrát.
Felix nagyot nyelt, mert a jelek arra utaltak, hogy Gotrek kudarcot vallott.
– Vigyázzatok! Támadnak! – harsogta valahol Doucette.
A hajó áttört ugyan a záron, és már a blokádon belül járt, ám a sebessége gyorsan csökkent, mert a csáklyáknál fogva magával húzta a tutajokat, illetve a gályát és a fregattot, és azokon keresztül gyakorlatilag az orkok összes többi hajóját is. A kényszerűségből vontatókötélre vett fregatt kifordult a sorból, így a bal oldali ágyúi egyenesen a  Reine Celeste-re néztek, amelynek oldalain haragosan üvöltöző, zöld bőrű szörnyetegek kapaszkodtak a korlátok felé. Felix előrántotta sárkánymarkolatos kardját, és csatlakozott az ellenség visszaverésére induló társasághoz. A harcba bocsátkozó csapatot mindenféle-fajta, a világ különböző tájain született emberek alkották: a fejükön furcsa sapkát, derékon alul buggyos nadrágot viselő tíleaiak, csíkos pantallóba és bőr ujjasba öltözött bretonniaiak, széles pengéjű handzsárokkal felfegyverzett, turbános arábiaiak, vastag szőttesből szabott köntöst viselő indek. Ám akármennyire is eltértek egymástól a külsejük tekintetében, abban hajszálra megegyeztek, hogy valamennyien elszántan harcolva, derekasan kivették részüket a küzdelemből.
Visszavonulni nem volt hová, és a megadás azt jelentette volna, hogy valamennyien a zöldbőrűek üstjeiben végzik. Felix elugrott egy bárdcsapás elől, amely félbevágta volna, ha eltalálja, aztán egy pontosan kivitelezett döféssel torkon szúrta a valósággal fölébe tornyosuló orkot. Ekkor jobbról és balról egy-egy goblin támadt rá. Az egyiknek széthasította a fejét, a másikba akkorát rúgott, hogy eltörte vagy fél tucat bordáját. Mire visszanyerte az egyensúlyát, újabb zöld bőrű fenevad bukkant fel előtte.
Felix már régen nem volt az a vékony testalkatú, álmodozó ifjú költő, aki azon a nevezetes, részeg éjszakán esküt tett, hogy mindenhová követi a trollvadászt, és elbeszélő költemény formájában megörökíti annak életét és halálát. A Gotrek mellett eltöltött, véres csatákkal teli évek hosszú sora alatt testben és lélekben egyaránt megerősödött, és elsőrangú kardforgatóvá vált. De még így sem érhetett fel a vele szemben álló, nálánál másfélszer magasabb szörnyeteggel – legalábbis testi erő dolgában. Az ork vagy kétszer annyit nyomott, mint ő, és a karja vastagabb volt Felix combjánál, míg mélyen lelógó alsó állkapcsából hüvelykujjnyi méretű, sárga agyarak meredtek ki. Ha mindez nem lett volna elég, a vérszomjas teremtményből olyan bűz áradt, mint egy disznó hátsó feléből.
Szemében az őrült harag szikrái táncoltak, mialatt felbődült, és lecsapott feketeacélból kovácsolt bárdjával. Felix jobbra perdült, és visszavágott, ám az ellenfele villámgyorsan és ügyesen félreütötte a pengéjét. Ekkor éktelen durranást hallott, és az érkező ágyúgolyó tőle alig három lépésnyire hatalmasan ásítozó lyukat ütött a korlátba, majd véres ösvényt vágott az összekeveredett harcolók tömegébe, letarolva jó néhány embert és orkot egyaránt. Vörös és fekete vér vegyült egymásba a pillanatok alatt csúszóssá váló fedélzeten. Felix hárította ugyan az ork következő csapását, ám amikor a fegyvereik összecsattantak, az ütés erejétől a jobbja egészen a válláig elzsibbadt. Hátrálni kényszerült, közben a szeme sarkából látta, hogy közvetlenül mellette a Gotreket kilövő hajítógép parancsnoka kétfelé hasítva zuhan a vértől iszamos deszkákra.
Ekkor újabb robbanássorozat rázta meg a hajót, mire Felix fejében megfordult, hogy a zöldbőrűeknek – szokásaikkal ellentétben – talán mégiscsak sikerült fegyelmezetten és egyszerre leadniuk egy sortüzet. Az ellenfele válla felett a fregattra nézett, és nagyon meglepődött. Fekete füstoszlopok törtek elő a palánkon sorakozó lőrésekből, de különös módon egyetlen ágyúgolyó sem érte a Reine Celeste-et. Felix nem szemlélődhetett tovább, mert az ellenfele ismét lesújtott rá. Fürgén hátraszökkent, hogy elkerülje a bárd borotvaélesre fent acélfejét, de közben megbotlott a katapult parancsnokának tetemében, és hanyatt zuhant, pontosan egy terjedelmes vértócsa közepébe.
Az ork felmordult, közelebb ugrott, és a feje fölé lendítette két marokra fogott fegyverét. Ebben a másodpercben a fregatt fülsiketítő dörrenés kíséretében felrobbant. Hosszú és széles törzsét szempillantás alatt hatalmasra fúvódó tűzlabda borította el, amely darabokra törte és messzire repítette a faszerelékeket, és azonnal elemésztette a kötélzetet. A hangorkán nyomában érkező, iszonyatos erejű lökéshullám leverte lábáról a teherhajó fedélzetén harcolókat. Felix mindkét fülébe heves fájdalom hasított, mintha kötőtűt döftek volna beléjük, de maga elé kapta a kardját, hogy felkészüljön az újabb támadásra. Ám a felé tartó ork megtorpant, a fejét lehajtva lenézett, aztán meglepetten pislogva bámult. A bordái közül egy hosszú nyelű csőkefe meredt ki, amelynek sörtékkel teli, kormos fejéről sűrű, fekete vér csöpögött. A szörnyeteg végül hördült egyet, és előredőlt.
Felix félregurult a súlyos test elől, sietve talpra ugrott, és miután nem fenyegette közvetlen veszély, szemügyre vette a lángoló hadihajót.  Szóval, Gotrek mégiscsak megcsinálta – összegezte magában a történteket. – De milyen áron? Mert ezt a csapást semmiképpen sem élhette túl. Vagy igen?
A fregattot emésztő, őrjöngve kavargó tűzgolyóból messze kiálló főárboc váratlanul megingott, és eldőlt – egyenesen a Reine Celeste felé. És ezen az egyre gyorsulva zuhanó, vaskos oszlopon egy roppant széles vállú, zömök alak bukkant fel, akinek a bőre fekete volt, akár a szén, és akinek szakálla, illetve vörös hajtaréja majdnem tövig perzselődve füstölgött. Gotrek erősen előregörnyedve, meg-megtámaszkodva futott végig a lezúduló árbocon, amelynek a csúcsa végül fülsértő reccsenés kíséretében áttörte a teherhajó korlátját, és péppé zúzott öt-hat goblint, akik vesztükre éppen ezekben a pillanatokban akartak feljutni a fedélzetre. A trollvadász diadalittasan üvöltözve hatalmasat szökkent, és leugrott a rögtönzött hídról, egyenesen egy orkcsapat közepébe, akik már félig-meddig bekerítették, és a tatbástya felé szorították Doucette embereit. Miután a trollvadász a deszkákra érkezett, oldalra lendítette a fejszéjét, és megpördült a tengelye körül. Ezzel az egyetlen, ellenállhatatlan erejű csapással vagy nyolc-tíz orkkal és goblinnal végzett. A Rúnalordok Fejszéjének éle szinte lassulás nélkül vágta át az útjába kerülő karokat, nyakakat, koponyákat és gerinceket. A törpe közvetlen közelébe merészkedő zöldbőrűek holtan roskadtak a fedélzetre, még mielőtt felfoghatták volna, hogy mi történt velük. A társaik szembefordultak ugyan a rájuk rontó trollvadásszal, de csak annyit értek el, hogy közülük heten pillanatokon belül elpusztultak. A teherhajó matrózai felbátorodtak a látványtól, és megrohanták a nekik háttal álló, immáron összezavarodott szörnyetegeket. Csakhogy a Reine Celeste továbbra is a testére feszülő kötelek hálójában vergődött, ráadásul a fregatt kidőlt főárboca is visszatartotta, és mialatt szinte csak vánszorgott előre, zöldbőrűek újabb tucatjai ugrottak rá a tutajokról.
Felix az előbástya mellvédjéhez futott, és mialatt nekiesett a Gotrek körül kialakult, orkokból és goblinokból álló gyűrűnek, odaordított a kapitánynak:
– Bízzátok ránk az átkozottakat! Inkább a hajót szabadítsátok ki!
Doucette habozva mérlegelte az elhangzottakat, de rövidesen döntésre jutott, és nagyot bólintott. Rákurjantott az embereire, akik a lehetőségeikhez mérten gyorsan elszakadtak az ellenségtől, majd végigrohantak a hajó teljes hosszán, közben elvágták a csáklyákhoz erősített köteleket. Végül – mialatt a zöldbőrűek egyik rohamot a másik után indították a tomboló trollvadász ellen – a matrózok összegyűltek és összekapaszkodtak, hogy az erejüket egyesítve lelökjék a súlyos árbocot a hajóról.
Ezalatt Felix elfoglalta a szokásos helyét. Gotrek háta mögött, tőle kissé balra állt, elég távol ahhoz, hogy ne essen bele a szörnyű fejsze hatókörébe, de elég közel, hogy védje a törpe hátát és oldalát.
Az orkok megriadtak, és a félelmeiket azzal mutatták ki, hogy kétségbeesetten próbáltak végezni azok okozójával. De minél jobban törték magukat, hogy megöljék a trollvadászt, annál gyorsabban haltak meg. Teljesen eluralkodott rajtuk a vérszomj, így már rég felhagytak a gondolkodással. A rettegésüktől hajtva, egyszerre rontottak a törpére, így folyton akadályozták egymást. Ráadásul megfeledkeztek Felixről, a hátukat fordították felé, mire ő könnyűszerrel lemészárolta az óvatlan fenevadakat. Mindennek tetejébe az orkok összeverekedtek azon, hogy melyikük kapjon esélyt Gotrek elpusztítására. A trollvadász jószerével bokáig gázolt a deszkákat borító, fekete vérben, míg körülötte az orkok és goblinok hullái majdnem a mellkasáig érő falat alkottak.
Gurnisson éppen a feje búbjától a lágyékáig kettévágott egy felé lendülő orkot, amikor elkapta Felix tekintetét. Szélesen elvigyorodott, és odakurjantott a társának:
– Egész jó kis csetepaté, nem igaz, emberifjonc?
– Az előbb már azt hittem, hogy végül sikerült hősi halált halnod! – kiáltotta Felix, majd sietve lebukott egy hatalmas ívben a nyaka felé kaszáló handzsár elől.
Gotrek a soron következő, vízszintes csapásával teljes szélességében felhasította egy újabb ork hasát, amivel gyakorlatilag kibelezte a fenevadat, majd ismét megszólalt:
– Megint lemaradtam róla! Az ostoba orkok az összes lőporukat az ágyúfedélzeten tárolták, míg odafent javában főzték a vacsorát. Lecsaptam egy goblin fejét, amit beletartottam a tűzbe, amíg lángra nem kapott! – Egy pillanatra elhallgatott, gyors suhintással végzett két goblinnal, aztán rekedtes hangon felröhögött, és folytatta: – Leugrottam a fedélközbe, és végiggurítottam a fejet az ágyúk mögött, mintha tekéztem volna. Ami aztán történt, azt már magad is láthattad!
Mialatt beszélt, fülsértő recsegés-ropogás tudatta, hogy Doucette embereinek végre sikerült felemelni, és a vízbe taszítani a hajót fogva tartó árbocot. A csáklyák és kampók kötelei az elengedett íjhúr pendüléséhez hasonlatos pattanások kíséretében sorban elszakadtak, mialatt a Reine Celeste ismét szélirányba állt, és a part felé lódult.
A matrózok lelkesen és megkönnyebbülten hurráztak, aztán valamennyien felkapkodták az imént ledobált fegyvereiket, és megrohanták az utolsó zöldbőrűeket. A hajó fedélzetén dúló összecsapás pillanatok alatt véget ért. Felix megtörölte a kardját egy, a deszkákon talált ruhadarabbal, aztán visszanézett, éppen idejében ahhoz, hogy szemtanúja legyen az üldözőik ütközésének. Az ork kapitányok egyszerre próbáltak átjutni a blokádon támadt résen, így a három hajó egymásba rohant. Mozdíthatatlanul elakadtak és beszorultak a darabokra tört tutajok, illetve a keresztül-kasul feszülő kötelek zűrzavarába. A fedélzetükön várakozó, feldühödött zöldbőrűek összeverekedtek, és vad ordítozás közepette gyilkolták egymást.
Közvetlenül mellettük a továbbra is lángban álló, sűrű és fekete füstöt árasztó fregattot lassan elnyelte az öböl vize. A sorban következő hajók matrózai kétségbeesett gyorsasággal vagdosták a blokádot összetartó köteleket, nehogy a roncs más hajókat is magával rántson.
Doucette ezalatt Gotrek elé lépett, és mélyen meghajolt előtte. A kapitány homlokán hosszú és mély seb tátongott, de ettől eltekintve sértetlen maradt.
– Törpe mester, engedje meg, hogy köszönetet mondjak önnek az utasaim, a legénységem, és a magam nevében – mondta fennhangon, miután felegyenesedett. – Megmentett minket és a rakományunkat a biztos pusztulástól.
Gotrek csak rántott egyet a vállán, és közönyös képet vágva válaszolt:
– Ugyan már, ezek csak orkok voltak.
– Mindazonáltal, rendkívül hálásak vagyunk önnek, mon ami – folytatta Doucette. – Ha van valami, amivel meghálálhatnánk azt, amit értünk tett, kérem, nevezze meg!
– Hmmm, lássuk csak… – dünnyögte Gotrek, és töprengve megvakargatta nemrég még büszke szakállának füstölgő maradványait. – Mondjuk, adhatnátok még egy hordó sört. Az előző már félig kiürült.

Feszült percek következtek, mialatt folytatták útjukat a kikötő felé. A blokádból kisebb evezős csónakok és tutajok váltak ki, amelyek üldözőbe vették őket. A Reine Celeste fedélzetén tartózkodók egy darabig aggodalmasan nézegettek hátrafelé, aztán már megnyugodhattak, mert a zöldbőrűek sorban feladták a hajszát, és visszafordultak. A Barak Varr bejárata felé tartó teherhajónak még át kell vágnia egy úszó törmelékmezőn, amely a hullámtörő gát közelében zátonyra futott ork hajókból származott. Élénk színű zászlók röppentek fel a világítótorony árbocára, és Doucette kapitány sietve válaszolt a jelzésekre. Mialatt elhaladtak a tengerre épített erődítmény előtt, komor képű törpe ágyúkezelők figyelték őket a sötéten ásítozó lőrések mögül. Törpe kőművesek buzgólkodtak magán a világítótornyon, hogy befalazzák azt a jókora lyukat, amelyet szemlátomást egy pokoli robbanás szakított az épület falába.
Aztán a Reine Celeste végre áthaladt a két törpeszobor között, és besiklott a barlangkikötő félhomályába. Felix a fejét forgatva, álmélkodva bámészkodott. A hely különleges szépsége és lélegzetelállító arányai láttán a velejéig megdöbbent. A barlang olyannyira széles és magas volt, hogy a vízről nem lehetett látni a falait.
Emberderék vastagságú láncok csüngtek a sötétségbe rejtőző mennyezetről. A végükön egy-egy nyolcszögletű, vasból kovácsolt lámpa függött, amelyeknek méretei talán egy nemesi hintó méreteit is meghaladták. Az óriási lámpák egyenletes, szórt fényt biztosítottak, ami lehetővé tette, hogy a hajók biztonságosan eljussanak a dokkokhoz.
A kikötő teljesen kitöltötte a barlang külső felét. A fő hajózási útvonallal szemben hatalmasan ívelő, kőből emelt rakpartból további rakpartok és mólók tucatjai ágaztak ki, amelyeket a törpékre jellemző pontossággal és szakértelemmel építettek. Katonás rendben, egymástól azonos távolságban sorakoztak, és jól láthatóan úgy helyezték el őket, hogy a befutó vagy éppen induló hajók a lehető legkönnyebben, a lehető legnagyobb biztonságban manőverezzenek. Jelenleg körülbelül harminc hajó állomásozott idebent, de még vagy ötvennek jutott volna hely.
A kikötőn túl hatalmas kőváros terült el. Felix – aki már több törpeerődben járt, mint a fajtársai java része – különösnek találta, hogy az emberekéhez hasonlatos házak és raktárépületek állnak a széles sugárutak mentén. Nem igazán értette, hogy az itteni törpék miért vették át, és építették ide ezeket a felszíni világokat jellemző építményeket. Viszont még soha életében nem látott az ittenieknél zömökebb, erősebb házakat. Valamennyit acélszürke gránitból emelték, valamennyin a törpék jellegzetes, bonyolult geometriai mintázatú díszítőelemei ékeskedtek, és még a legkisebb is azt a benyomást keltette, hogy képes ellenállni akár az ágyútűznek is.
Mialatt egyre lassulva siklottak a rakpartok felé, apró gőzhajó pöfögött eléjük – ami alig volt nagyobb, mint egy kazánnal felszerelt ladik –, hogy egy üres hajóállásba vezesse őket.
A Reine Celeste végül megállt, és mialatt a matrózok a móló köveibe ágyazott, vaskos vasbikákra dobták a hurokra kötött köteleket, illetve leengedték a kikötőhidat, egetverő éljenzés csapott fel körülöttük. Legalább százfőnyi tömeg verődött össze a rakparton, hogy üdvözölje a hajóról leszálló Doucette-et és legénységét. A lelkes sokaságot főként törpék alkották, de emberek is akadtak közöttük szép számmal.
A kikötőmester, egy vakmetszett zekét és bricsesznadrágot viselő, kövér törpe a vendégek elé döcögött, és ünnepélyes, barátságos hanghordozással megszólalt:
– Üdvözlöm, kapitány úr, méghozzá szívem teljes szeretetével üdvözlöm! A maguké az első hajó, amely befutott ide az elmúlt három hétben, azóta, hogy az átkozott zöldbőrűek blokád alá vontak minket. Hatalmas hőstettet hajtottak végre, jó uram.
Doucette a trollvadász felé biccentett, és szélesen mosolyogva válaszolt:
– Ennek a derék mesternek köszönhető, uram. Ő robbantotta fel azt a hadihajót, méghozzá szinte fél kézzel, nem igaz?
– Hát akkor valamennyien az adósaid vagyunk, trollvadász – felelte a kikötőmester, és mélyen meghajolt Gotrek előtt. Aztán, minden további szócséplés és udvariaskodás nélkül elővette a főkönyvét, és hivatalos hangot megütve munkához látott: – Most pedig, jó uram, megkérdezem, hogy mi a rakománya? – Miután elhallgatott, mohón megnyalta a száját.
– Főként fahéjat hoztam, meg másfajta fűszereket az Indekről – válaszolta büszkén Doucette. – Továbbá pálmaolajat, hímzett arábiai szőtteseket, meg hölgyeknek való, csinos kis csipkekalapokat. Nagyon szépek, nem igaz?
A kikötőmester arcáról lehervadt a mosoly, ezzel egy időben az eddig fellelkesülve zsivajgó tömeg is elhallgatott.
– Fűszereket? – kérdezte döbbenten a tekintélyes pocakot eresztett törpe. – Azt akarja mondani, hogy csak fűszereket hozott?
– Továbbá szőtteseket, és kalapokat – egészítette ki a felsorolást az értetlen képet vágó Doucette. – Nagyon szép kis kalapokat, nem igaz?
– Fűszereket… – mordult fel a kikötőmester, szinte úgy köpve ki a szót. – Mire megyünk a fűszerekkel, ha nincs mit ennünk? Borsból, fahéjból és sóból nem lehet ennivalót készíteni!
–  Monsieur, én nem is tudom… – kezdett volna mentegetőzni a kapitány, de Gotrek közbevágott:
– Az orkok három hete állják el a kikötő bejáratát? Hát belétek meg mi ütött? Miért nem küldtétek rég a víz alá az egész bandát?
Mielőtt a kikötőmester válaszolhatott volna, megszólalt egy, a haját és a szakállát varkocsokba fonva viselő törpe tengerész:
– Nekikmentünk, de a szerencse a grungniverte zöldbőrűek mellé szegődött. Elsüllyesztették az egyik vaspáncélosunkat, míg a másik harcosokat szállít északra, a nagy háborúba.
– Így igaz – erősítette meg a kikötőmester az illető szavait.
– Nagyon sok társunk elment, hogy a Birodalmat segítse. Éppen csak annyi harcosunk és hajónk maradt itt, hogy távol tudjuk tartani az orkokat a kikötőtől. Arra már gondolni sem tudunk, hogy elkergessük vagy elpusztítsuk őket. A szárazföldi bejáratot is ostromgyűrűbe zárták. Szorongatnak minket mind a tenger, mind a szárazföld felől. Így állunk, jó uraim!
Felix és Gotrek összenéztek, aztán a trollvadász megkérdezte:
– Nagy háború? Miféle háborúról beszélsz?
– Hát ti nem is tudjátok? – kérdezett vissza meghökkenve a kikötőmester. – Merre jártatok mostanában?
– Indben és Arábiában – mordult fel Gotrek –, arrafelé kergettük a saját farkunkat.
– Szóval, azt mondjátok, hogy háború dúl a Birodalomban? – kérdezte Felix.
– Azt ám – felelte az imént is megszólaló tengerész. – A káoszhordák ismét dél felé nyomulnak. Ezúttal őrültebbek, mint valaha. Valami  kiválasztott vezeti őket. Ő és a hívei a fejükbe vették, hogy leigázzák az egész világot. A más tájakon álló erődök harcosokat küldenek északra, hogy segítsenek az embereknek visszaverni a támadókat. Közülük sokan a mi hajóinkon utaztak és utaznak fel.
– Szóval megint a káoszfattyak… – dörmögte Gotrek, és egyetlen szeme valósággal felragyogott. – Végre történik valami!
– Jobban jártunk volna, ha meghagyjuk az embereknek az emberek bajait – jegyezte meg keserűen a kikötőmester. – Az orkok kihasználták, hogy a harcosok távol vannak, és ők is támadásba lendültek, szerte az egész Rosszföldön. Földig rombolták és felperzselték számos kisebb erődünket, és az emberek városait. Még Karak Hirn is elveszett. A megmaradt erődök törpéi bezárkóztak a falak mögé, hogy ott vészeljék át a csapást, amíg nem kapnak erősítést.
– De hogy áll a háború? – érdeklődött Felix, akin szörnyű aggodalmak és balsejtelmek lettek úrrá. – Egyáltalán, áll még a Birodalom? A káoszfajzatok elérték már… Nuln városát?
– Ki tudná megmondani? – válaszolta a vállát tanácstalanul vonogatva a kikötőmester. – Ide legalább egy hónapja nem érkezett karaván, és mielőtt az orkok a szánkba tömték az átkozott tákolmányaikat, ahány legénység futott be, annyi történetet lehetett hallani. Egyesek azt mesélték, hogy Middenheim elesett, mások azt, hogy Altdorf lángokban áll. Megint mások azt állították, hogy a hordák nem jutottak Praagnál délebbre, és visszaszorították őket a Káoszpusztákra. Amennyire mi tudjuk, még az is lehet, hogy rég vége szakadt a háborúnak. Grimnir adja, hogy így legyen! Hanem annyi bizonyos, hogy azokat a kinti átkozottakat el kell kergetnünk az öbölből, máskülönben éhen pusztulunk.
Miután a kövér törpe elhallgatott, Gotrek és Felix szinte egyszerre fordultak Doucette felé.
– Vigyél ki minket innen! – förmedt a trollvadász a kapitányra. – Északra kell mennünk, méghozzá azonnal!
– Így van – tette hozzá Felix, hogy megtámogassa a társa szavait. – Nekem el kell jutnom Altdorfba! Látnom kell, hogy létezik-e még.
Doucette meglepetten és eléggé értetlenül pislogott.
– Na de… mes amis, hiszen az… hiszen az lehetetlen – hebegte elbizonytalanodva. – Helyre kell hoznunk a szép hölgyet, nem igaz? Súlyos károkat szenvedett, így nem lehet vele elindulni, nem igaz? Aztán meg ennivalót és vizet kell vételeznem, és szereznem kéne valami rakományt. Mindez eltarthat akár egy hétig is. – Felemelte a jobbját, és a kikötő bejárata felé intett, amelyet a késő délutáni napfény aranyló köntösbe öltöztetett. – És mi lesz azokkal a ronda zöldbőrűekkel? Úgy kell kiszöknünk, ahogyan beszöktünk, nem igaz? Aligha lesz könnyű, nem igaz?
– A pokolba a kifogásaiddal – hördült fel ingerülten Gotrek.
– A Végzettel van találkozóm odafent, északon! Induljunk! Most rögtön!
– Nem tehetem, mon ami. – Doucette sajnálkozva ingatta a fejét. – Egy hétig biztosan nem. Lehetetlent kér.
Gotrek olyan fenyegetően meredt a kapitányra, hogy Felix attól tartott, a társa nyakon ragadja Doucette-et, és egyszerűen felvonszolja a fedélzetre. Szerencsére a trollvadász végül csak káromkodott egyet a saját nyelvén, és elfordította a fejét.
– Hol van Makaisson, amikor szükség lenne rá? – morogta rosszkedvűen.
– Elnézésedet kérem, kikötőmester uram – szólalt meg ekkor Felix –, meg tudnád mondani, hogy hol találunk szállást arra az egy hétre?
A kövér törpe keserűen felkacagott, és a fejét csóválva válaszolt:
– Sok szerencsét hozzá! Barak Varr a kipukkadásig tele van menekültekkel, akik a többi erődből és a Rosszföld emberek lakta városaiból érkeztek hozzánk. Aranyért sem lehet szállást kapni, sőt ha már itt tartunk, ennivalónk sincs sok. Bár, ha szeretitek a fahéjat vagy a borsot magába’, jól fogjátok érezni magatokat. Jó étvágyat hozzá!
A fogadásukra összegyűlt tömegben sokan felröhögtek, mire Gotrek ökölbe szorította bal kezét, mialatt jobbjával keményen megmarkolta a fejszéje nyelét. Ez egyszer Felix is a társához hasonlóan érzett. Szívesen orrba verte volna a körülötte álló, tele szájjal nevető, vagy csupán vigyorgó alakokat. Kétségbeejtő helyzetbe került. Mindenáron el kellett jutnia északra. Meg kellett tudnia, hogy mi történt a családjával – az apjával, és a fivérével, Ottóval. Nem akart leragadni itt, ebben az istenek háta mögötti kikötővárosban, mialatt az otthonát, a szülőföldjét vérszomjas szörnyetegek dúlták. Annak idején látta, hogy mit műveltek a hordák Kislev földjén.

A Kiadó engedélyével.