FőképKedvezményes váráslás: www.booker.hu

Fülszöveg:
Harry Hole, a norvég rendőrség egykori fenegyereke a Hóember-ügy után minden hidat felégetett maga mögött, s most Hongkongban él teljes visszavonultságban, démonai és hitelezői elől bujkálva. Amikor azonban Oslóban két fiatal nő holttestére bukkannak, akiknek halálát azonosítatlan eszköztől származó sebek okozták, a rendőrség Hongkongba küldi új munkatársát, Kaja Solnesst, hogy próbálja meg felkutatni és hazahozni Harryt, mivel ő az egyetlen sorozatgyilkos-specialista az országban. Márpedig úgy tűnik, minden eddiginél nehezebb feladat lesz a tettes kézre kerítése, aki kíméletlen, rafinált és semmi nyomot nem hagy maga után. Ráadásul a gyilkossági osztály és a Nemzeti Nyomozó Iroda közötti hatalmi harc sem könnyíti meg Harry dolgát.

Részlet a regényből:
A nő felriadt és tétován a néma sötétségbe hunyorgott. Hatalmasra tátott szájjal, az orrán keresztül lélegzett. Újra hunyorított és érezte, hogy elerednek a könnyei és leoldják a korábbi könnycseppekből visszamaradt, arcára száradt sót. A torka és a szájürege teljesen kiszáradt. Az arca megfeszült a belülről jövő nyomástól. A szájában lévő tárgy majd szétrepesztette a fejét. Mi az, mi lehet az? Amikor felébredt, legszívesebben azonnal visszasüppedt volna a meleg és sötét mélységbe, ami addig körülvette. Az injekció, amit a férfi adott neki, ugyan még hatott, de tudta, hogy a fájdalom egyre közeledik, érezte a pulzusa lassú, tompa ütéseiben. Az agyában áramló vér szaggatottan lüktetett. Hol lehet a férfi? Itt áll mögötte? Visszafojtott lélegzettel hallgatózott. Nem hallott semmit, de érezte a jelenlétét. Mint egy leopárd. Valaki egyszer azt mesélte neki, hogy a leopárdok egészen közel tudnak lopakodni a zsákmányukhoz, mert annyira hangtalanul mozognak. Még a lélegzetvételüket is képesek úgy szabályozni, hogy egyazon ritmusba kerüljön a kiszemelt áldozatéval. Szinte érezte is a férfi testének melegét. Vajon mire vár? Újra lélegezni kezdett. Ebben a pillanatban mintha valaki más lélegzetét is a nyakán érezte volna. Megpördült, előrelendítette a karját, de csak a levegőt találta el. Azután összekuporodott, igyekezett minél apróbbnak tűnni, elrejtőzni. Hiába.
Mennyi ideig lehetett öntudatlan?
A kábulat egy szempillantás alatt elmúlt. Legfeljebb a másodperc töredékéig tarthatott. Ahhoz azonban elegendő volt, hogy ízelítőt adjon neki abból, ami következik.

Az asztalon fekvő tárgy biliárdgolyó nagyságú volt, csillogó fémből készült, és különböző perforációk, lyukak, figurák és jelek díszítették. Az egyik lyukból egy hurokban végződő vörös huzal lógott ki, amiről önkéntelenül a karácsonyfa jutott eszébe, amit hét nap múlva, szentestén díszítenek majd fel a szülei házában. Csillogó gömbökkel, mikulásokkal, kosárkákkal, gyertyákkal és apró norvég zászlókkal. Nyolc nap múlva karácsonyi dalokat énekelnek majd, miközben ő unokaöccsei csillogó szemét lesi, akik a tőle kapott ajándékokat bontogatják. Annyi mindent másképp kellett volna csinálnia! Sokkal intenzívebben kellett volna megélnie a napokat, sokkal egészségesebben, boldogabban, élettel, szerelemmel telve. Azokra a helyekre gondolt, amelyeken csak keresztülutazott és azokra, ahová még el akart menni. A férfiakra, akikkel együtt volt és arra az egyre, akivel még nem találkozott. A magzatra, amelyet tizenhét évesen eldobott magától és a még meg nem fogant gyermekeire. És a napokra, amelyeket abban a hiszemben tékozolt el, hogy annyi másik van még előtte.
Azután már csak az arca elé emelt késre tudott koncentrálni. És a szinte gyengéd hangra, ami azt kérte, hogy helyezze a golyót a szájába. Ő pedig megtette, persze, hogy engedelmeskedett. Kalapáló szívvel kitátotta a száját, olyan nagyra, amekkorára csak tudta, majd beledugta a golyót úgy, hogy csak a huzal lógjon ki belőle. A fém keserű volt és sós, mint a könnyek. Azután a fejét hátrafeszítették, és az acél szinte égette a bőrét, amikor a kés pengéje a nyakához simult. A helyiséget egyetlen lámpa világította meg, ami az egyik sarokban állt a padlón. Szürke, csupasz beton. A lámpán kívül csak egy fehér műanyag asztal, két szék, két üres sörösüveg és két ember volt a helyiségben. Ők ketten. Érezte a férfi bőrkesztyűjének az illatát, amikor az a mutatóujjával finoman meghúzta a szájából kilógó vörös hurkot. A következő pillanatban úgy érezte, mintha szétrobbant volna a feje.
A golyó kitágult és a szája belsejének feszült. Nem számított, mekkorára tátotta a száját, a nyomás állandó volt. A férfi feszült figyelemmel nézte a golyót, mint valami fogorvos, aki a frissen felhelyezett fogszabályzó állását ellenőrzi. Elégedettségét halvány mosollyal nyugtázta.
Nyelvével érezte, hogy a golyóból göbök állnak ki, és hogy azok nyomódnak a szájpadlásába, a nyelve alatti puha húsba, a fogsora belső falához és a lágy szájpadhoz. Beszélni próbált. A férfi türelmesen hallgatta a nehezen kipréselt, artikulálatlan hangokat. Amikor végül feladta a küzdelmet, a férfi bólintott, és egy fecskendőt húzott elő. A tű végén remegő folyadékcsepp megcsillant a zseblámpa fényében. A nő füléhez hajolt: – Hozzá ne nyúlj a huzalhoz!
Azután a nő nyakába döfte a tűt, és ő elveszítette az eszméletét.

Saját, kétségbeesett lélegzetét hallgatva hunyorgott a sötétben.
Csinálnia kell valamit.
Az izzadságtól nyirkos szék ülésére támasztotta a tenyerét és felemelkedett. Nem állította meg senki.
Apró lépésekkel haladt a falig, ahol tovább tapogatózva egy sima, hideg felülethez jutott. A vasajtó. Megrántotta a fémreteszt, de az nem engedett. Hát persze, hogy zárva van, mégis mit képzelt? Tényleg nevetést hall, vagy csak képzelődik? Hol van a férfi? Miért játszik vele?
Csinálj valamit. Gondolkodj! De ahhoz, hogy gondolkodni tudjon, meg kell szabadulnia ettől a fémgolyótól, mert a fájdalom hamarosan az őrületbe kergeti. Hüvelyk- és mutatóujját a szája két sarkába dugta. Érezte a göböket, de hiába próbálta az ujját az egyik alá tolni. Köhögnie kellett és rémülten fedezte fel, hogy nem kap levegőt. Ráébredt, hogy a göbök miatt a légcsöve bejárata körül feldagadt a szövet és hamarosan meg fog fullad. Rugdosni kezdte a vasajtót, sikoltani próbált, de a golyó minden hangot elfojtott. Feladta. Az ajtónak dőlve hallgatózni kezdett. Mintha óvatos lépteket hallott volna. Lehet, hogy a férfi itt járkál körbe-körbe a helyiségben és szembekötősdit játszik vele? Vagy ez csak a saját vére, ami a fülében dübörög? Felkészült a fájdalomra, majd összeszorította a száját, de épp csak egy pillanatra sikerült beljebb nyomnia a göböket a golyóba, mielőtt azok újra a szája belsejéhez préselődtek. A golyó most mintha lüktetni kezdett volna, mint valami vasból készült szív, a saját teste egy darabkája.
Csinálj valamit. Gondolkodj!
Rugók. A göbökben rugók vannak.
A göbök akkor bukkantak elő, amikor a férfi meghúzta a drótot.
– Hozzá ne nyúlj a huzalhoz! – ezt mondta.
Miért ne? Mi történik, ha meghúzza?
A falnak támaszkodva lecsúszott a padlóra. A betonból nedves hideg áradt. Újra ordítani próbált, de nem ment. Csend. Szótlan hallgatás.
A szavak, amelyeket azokhoz kellett volna intéznie, akiket szeretett, ahelyett, hogy szótlanul olyanokkal vette körül magát, akik valójában közömbösek voltak a számára.
Nincs kiút. Nincs más, csak ő és ez az észvesztő fájdalom, amitől azonnal szétrobban a feje.
– Hozzá ne nyúlj a huzalhoz!
Ha meghúzza, a göbök talán visszaugranak a golyó belsejébe, ő pedig végre megszabadulhat ettől a kíntól.
Gondolatai folyton ugyanoda tértek vissza. Mióta lehet itt? Két órája? Nyolc? Húsz perce?
Ha tényleg csak annyi az egész, hogy meg kell húznia a drótot, akkor miért nem tette már meg? Egy nyilvánvalóan beteg ember figyelmeztetése miatt? Vagy ez is a játék része? Hogy kiderüljön, meddig viseli el ezt a teljesen szükségtelen fájdalmat? Vagy pontosan az a játék lényege, hogy a figyelmeztetés ellenére húzza meg a drótot, hogy… hogy valami borzalmas dolog történjen. Mi történik, ha meghúzza? Miféle golyó ez?
Igen, csak játék, egy iszonyatos játék. Mert nincs más választása. A fájdalom elviselhetetlen, a szája pedig bedagadt. Hamarosan meg fog fulladni.
Újra ordítani próbált, de csak hangtalan zokogásra futotta az erejéből. Egyre csak pislogott, de a könnyei már elfogytak.
Ujjai kitapogatták a szájából lógó drótot. Óvatosan addig húzta, amíg meg nem feszült.
Igen, bánta, hogy annyi mindent nem tett meg. Ha ebben a pillanatban egy csupa lemondással teli élet mellett dönthetett volna, bárhol, akárhol, csak nem itt, gondolkodás nélkül azt választotta volna. Csak élni akart. Egy bármilyen életet. Ennyire egyszerű volt az egész.
Megrántotta a huzalt.

A hét centiméter hosszúságú tűk kipattantak a göbök tetejéből. Négy áthasította az arcát minden irányban, három az arcüregébe, kettő felfelé az orrjáratába fúródott, megint kettő pedig lefelé az állán keresztül. Egy tű a nyelőcsövét, egy másik pedig a jobb szemgolyóját szúrta keresztül. Kettő a szájpadlásának hátsó részén át az agyáig hatolt. Azonban még-sem ez volt a halál oka. A száját blokkoló fémgolyó miatt nem tudta kiköpni a vért, ami a sebekből ömlött a szájába. Így az lecsorgott a légcsövébe, onnan pedig tovább a tüdejébe. Az oxigénhiány szívleálláshoz vezetett, ez pedig ahhoz, amit az igazságügyi orvosszakértő a jelentésében cerebrális hypoxiának, vagyis az agy oxigénhiányos állapotának nevezett. Más szóval: Borgny Stem-Myhre megfulladt.

A Kiadó engedélyével.