Főkép Vitathatatlanul a zenetörténet legsikeresebb „újrahasznosított” művei közé tartozik Johann Sebastian Bach Brandenburg őrgrófjának ajánlott hat versenyműve, melyek nem csupán korábban születtek a nyomtatott megjelenés és a dedikáció időpontjánál, hanem eleve „hozott anyagból” készültek, és így többszörösen is a németes takarékosság termékei. A Brandenburgi concertók ennek – és rendkívüli változatosságuk – ellenére is meglepően egységesek, ami Philip Pickett, a jelen felvételen is közreműködő fuvolista (később híres zenekutató és karmester) szerint a hat kompozíción átívelő dramaturgiai-retorikai koncepcióval magyarázható.
 
A négyes számú, G-dúr concerto hangszer-összeállítása a zenetudós szerint Apolló és Marszüasz zenei párbaját hivatott volt reprezentálni, melyben az apollói értelmet jelképező hegedű verseng a dionüszoszi kettős síppal, azaz a fallikus konnotációival is a szenvedélyhez kapcsolható két furulyával. A mítosz szerint, hogy diadalt arathasson, Apollónak különféle trükkökhöz kellett folyamodnia; ez indokolhatja, hogy a hegedűszólam megszólaltatása a szokásosnál jóval komolyabb technikai felkészültséget igényel, még ha nem is közelíti meg a későbbi korszakokban alkotó Tartini vagy Paganini ördögi futamait.
 
Simon Standage különösen bravúrosan szólaltatja meg a virtuóz szólókat (ám ez részben a nem túlfeszített, mégis kellően gyors tempóknak köszönhető), s különösen a harmadik tétel kettősfogásokkal teli második kiállása – mindenekelőtt annak is második szakasza – egészen lenyűgöző, míg Philip Pickett és Rachel Beckett egyszerre andalítón és szenvedélyesen kezelik hangszerüket. A zenekar mindvégig tökéletes partnere a szólistáknak, és így ténylegesen a legtöbbet sikerül kihozniuk a műből.
 
Az 5. concerto, mely D-dúrban íródott, köztudottan a zenetörténet első billentyűs concertója, még ha ezzel Glenn Gould nem is tudott egyetérteni, és ezért soha nem vette lemezre a darabot. És való igaz, hogy a tuttival nem önmagában a csembaló, hanem a billentyűk, a hegedű és a fuvola triója áll szemben, vagyis meglehetősen sok még a rokon vonás a concerto grossókkal. Pickett értelmezésében a concertante Herkules választását allegorizálja, akinek egy fa alatt letelepedve kellett határoznia erény és bűn között. A szólamok jellege valóban alátámasztani látszik az irodalmi párhuzamot, ám sokkal fontosabb a zenetudósok azon megállapítása, miszerint a darabot egykor a szerző maga adhatta elő, még weimari udvari szolgálata idején. Erre utal az első tétel hosszú kadenciája, amit jól érzékelhetően a Vivaldi drezdai concertói közé tartozó „Grand Mogul”-t mintául véve írta meg Bach, valamint a francia és olasz elemek drezdai stílusra jellemző, ízléses keverése.
 
A hegedűszólamokat teljességgel nélkülöző 6. concerto mély tónusai a halál közelségét sejtetik, és Pickett szerint a három eleven és a három holt herceg találkozásának kibővített allegóriája, amely egyfajta haláltánccal és a keresztény hit győzelmét jelképező diadalmenettel zárul. Annyi mindenképp bizonyos, hogy a makacsul ismétlődő nyolcadok az órák ketyegését idézve csakugyan az elmúlás feltartóztathatatlanságára utalhatnak – és nem kizárólag ebben a kompozícióban hallani hasonló metaforikus megoldásokat. A háromtagú viola-consort, valamint a modernebb brácsák és cselló folytonosan változó összetételű felelgetése, a kánonszerű és az antifonikus ellenpontok váltakoztatása állandó izgalomban tartja a hallgatót egészen a lezárásig, ami a hat „felvonás” tökéletes lekerekítése is.
 
A ráadásként felcsendülő h-moll szvit, ha lehet, még a Brandebugi versenyeknél is ismertebb és közkedveltebb darab – mindenekelőtt a táncfüzér utolsó, Badinerie-tétele az. Ugyan a tempóvétel nem különösebben merész, inkább megfontoltságot sugall, a mű mindvégig vibrál a feszültségtől, rendkívül intenzív és eleven. Főképp Stephen Preston értő és átszellemült fuvolajátéka bámulatos, ám éppily szenzációs a muzsikusok jól érzékelhető együttgondolkodása, ami kizárólag alapos felkészülés eredménye lehet.
 
Johann Sebastian Bach Brandenburgi versenyei és két zenekari szvitje a Virtuoso, vagyis az Universal Music új, alacsony árfekvésű sorozatának első megjelenései közé tartoznak. A sorozat régebbi, különösen értékes felvételeket ad újra közzé, és amiként Bach újrahasznosította korábbi műveit, a kiadó is friss csomagolásban, sokszor újracsoportosítva jelenteti meg a zene és a zenekiadás történetében egyaránt jelentős teljesítményeket. Így Albinonitól Wagnerig, Bachtól Vivaldiig számtalan korszakos komponista alkotásait hallhatjuk emitt hagyományos, máshol korhűségre törekvő interpretációban, méghozzá olyan kiváló előadók tolmácsolásában, mint Vladimir Ashkenazy, Kocsis Zoltán, Heinz Holliger, Daniel Barenboim, Karl Böhm, John Eliot Gardiner, az I Musici, az Academy of Ancient Music, vagy a jelen felvételen is hallható English Concert. A Decca és a Deutsche Grammophon hatalmas archívumának kincsei ezek, melyek kivétel nélkül csodálatos élményt nyújtanak, és akár egy komoly komolyzenei gyűjtemény alapját is alkothatják így együttesen.
 
Előadók:
Simon Standage – hegedű
Philip Pickett – furulya
Rachel Beckett – furulya
Lisa Beznosiuk – fuvola
Trevor Pinnock – csembaló
Trevor Jones – brácsa
Jan Schlapp – brácsa
Charles Medlam – viola da gamba
William Hunt – viola da gamba
Anthony Pleeth – cselló
Amanda MacNamara – violone
Stephen Preston – fuvola
 
The English Concert
Trevor Pinnock – karmester, csembaló
 
A lemezen elhangzó művek listája:
1-4. Brandenburgisches Konzert No. 4 G-Dur BWV 1049
5-7. Brandenburgisches Konzert No. 5 D-Dur BWV 1050
8-10. Brandenburgisches Konzert No. 6 B-Dur BWV 1051
11-15. Orchestersuite No. 2 h-moll BWV 1067