Főkép

Lauren Oliver első regénye, a Mielőtt elmegyek nagy sikert aratott az olvasók körében, így hát nem csekély várakozás előzte meg a Delíriumot – amit azóta el akartam olvasni, hogy ezt az egy információt megtudtam róla: olyan világban játszódik, amiben a szerelem tiltott dolog és orvosilag kikezelik belőle az embereket.
 
A regény az USA betegség által szétszabdalt területén játszódik, elkerített városok és ellenőrizetlen, vad területek váltják egymást. Időben több mint hatvannégy évet ugrunk előre; ennyi ideje nyilvánították betegségnek a szerelmet, amelynek már a gyógymódját is megtalálták, de erről a polgárok keveset tudnak. A kúrát követően az emberek kiegyensúlyozottak, harmonikusak lesznek, elégedetten élik mindennapjaikat. A Portland városában élő Lena Haloway alig várja, hogy átessen a beavatkozáson, és az előtte való iskolai vizsgákon, valamint a kiértékelésen, melynek alapján eldől a sorsa: továbbtanulhat-e és hogy ki lesz a párja, akivel leéli hátralévő életét. A kiértékelés napján azonban fenekestül felfordul az élete egy rakás megvadult tehénnek köszönhetően...
 
A főhős Lena sokszorosan hátrányos helyzetben van ebben a rideg világban; édesapját szimpatizánsnak bélyegezték, halála öngyilkosságba hajszolta édesanyját. Őt, mint deviánst - a mi értékrendünk szerint nagyon is normális - megvetés és gyanakvás övezte. Eme szégyenletes bűnök miatt a lány családja fertőzöttnek számít, a szűkös körülmények közül egyedül Lena előnyös házassága húzhatja ki őket.
 
Lena jelleme és sérült, fájdalommal teli lelke áll a regény középpontjában, illetve személyiségének alakulása: kezdetben egyike az engedelmes, bamba birkáknak, de ahogy halad előre a történet – és megjelenik a hős lovag, igen – lassan kinyílik a szeme. Rájön, hogy a kúra nem csupán a delíriumra való hajlamot szünteti meg, hanem valamennyi érzelmet kiiktatja. És ugyan mi az ember, ha nincsenek érzelmei, embernek tekinthető-e egyáltalán?
 
A cselekmény és a két főszereplő jelleme megfelel a divatos „young adult” regényeknek, de a sablonos elemeket (például a Tökéletes Ifjú színpalettát megszégyenítő haja és szeme) valahogy feledtette Lauren Oliver írásmódja, és az egyre fokozódó feszültség, amely a befejezésben tetőződik egy csudálatos függővégben. Elképesztő, milyen fontosak ebben a könyvben a színek: „Ugyanekkor azonban az öböl is feltárul előttünk – nyugodtan, simán és szürkén, mint az üveg vagy a fém. A láthatáron parázslik az ég; rózsaszínben és sárgában lángol.” A tenger és a Vadon a természet végtelenségét szimbolizálja; bármi történik is Lenáékkal, vagy akár az egész állammal, a világgal, az erdő és a tenger mindig ott lesz, a télre tavasz jön, majd nyár és ősz, ahogy az idők kezdete óta.
 
Összességében kellemes olvasmányélmény volt, a másik sláger ifjúsági disztópiánál, a Matchednél sokkal jobban tetszett – bár van néhány hasonlóság –, kíváncsi vagyok, a kiadó szemet vet-e a hasonló szellemben íródott Possession és Wither kiadására, ezek azok, amelyek nagyon piszkálják a fantáziámat. A Delírium folytatását, a Pandemoniumot mindenesetre kíváncsian várom…