FőképSerene Nightingale, a huszonéves egyetemista lány – mellékállásban bérgyilkosnő – épp egy különösen fárasztó munka után tér nyugovóra londoni otthonában, amikor is az éjszaka közepén felkeresi maga az ördög – naná, hogy egészséges kétkedéssel fogadja a „Sötétség szívdöglesztő Hercegét”, és inkább holmi kandi kamerás becsapásra gyanakszik. Sajnos azonban el kell fogadja, hogy valóban Lucifer (a rajongóknak szigorúan Luuu) és hat tinilány-kinézetű démonhölgye látogatta meg. Ráadásul nagyon úgy fest, hogy a nyakán maradnak.
 
A piros bőrszerkóban pompázó (engem leginkább egy kiöregedett rocksztárra emlékeztető) Lucifer ugyanis fogadást kötött a Mindenhatóval, melynek tárgya Serene lelke. Ha a Teremtő győz, Serene a mennybe jut, és örök üdvösség jut osztályrészéül, a Föld pedig megszabadul Lucifer gonoszságának felétől. Azonban ha a Sötétség Hercege kerül ki győztesen, Serene pokolra kerül, ahol ő is skótkockás miniszoknyában parádézó démonlányka lehet (vagy nem), Lucifer pedig visszatérhet a mennybe. No és a Teremtő, Pandora kegyeibe – aki egykor rútul eltaszította holmi kis félreértés miatt.
 
A szexcentrikus Ördög és a hisztis, elkényeztetett, önfejű Pandora vetélkedése és cívódása közepette a lényeg persze Serene lelke – aki azért valljuk be, nehezen emészti meg, hogy nagyszabású túlvilági játszmák közepébe csöppent. Hát még amikor megismerkedik az emberiség történetének harmadik főszereplőjével, Maarával, a London utcáit fényes kaszával a vállán rovó Halállal. A fiatal bérgyilkosnő, aki egyébként sem a tiszta lelkéről és erkölcsösségéről híres, ráadásként túlzottan összemelegedik a démonúrral, ám hogy ne legyen olyan egyenlőtlen a küzdelem, Pandora oldalán csatarendbe áll egy szívdöglesztő pap is – s hogy teljes legyen a káosz, kétbalkezes angyalok és szerelmes démonlányok is beszállnak a buliba. S akkor a cselekmény csavarairól még szót sem ejtettünk.
 
Imre Viktória Anna első nyomtatásban megjelent regénye, a Kísértés Rt., a szó legjobb értelmében üdítő színfoltja a hazai szórakoztató irodalmi kínálatnak. Friss, eredeti (bár aki nagyon akar, felfedezhet benne némi Dogma-hatást, de szerintem ne akarjunk olyan nagyon…), szellemes és rendkívül igényes. Magasan kiemelkedik a polcokat manapság ellepő „kicsit urban, kicsit paranormális, kicsit humoros, kicsit szerelmes” jellegű ifjúsági könyvek közül, amikkel valószínűleg egy kategóriába fogják sorolni – más kérdés, hogy egyáltalán beletartozik-e bármelyik ma divatos kategóriába.
 
Ami különlegessé teszi, az egyrészt a kidolgozottsága: könnyedebb szövetű, lazább kis négyszáz oldalra számítottam, amikor elkezdtem, és hatalmas meglepetésként ért, hogy ennyire összerakott, feszes, fordulatos cselekményt rejt a könyv; nincsenek üresjáratok, felesleges tízoldalak, átlapozható töltelékfejezetek. Itt minden leírt szónak helye és jelentősége van, és nem lehet „félszemmel” olvasni. Ugyanez igaz a szereplőkre is: nem a szokásos három főszereplő (akik egy szerelmi háromszög csúcsai) plusz néhány alibiből odakent mellékszereplő felállást látjuk, hanem egy sokszereplős, sokszálas történetet, ahol mindenkinek megvan a maga szerepe, a karakterek egytől egyig élnek, szerethetőek, érdekesek; kisebb-nagyobb nyűgeik hozzáadnak a nagy egészhez.
 
Másrészt, messze kiemeli a könyvet az átlagból a nyelvezete, már-már szépirodalmi igénnyel megírt, gondosan szerkesztett, a szórakoztató műfajban ritka igényes prózával van dolgunk. Ami, noha legfőbb célja kétségkívül a szórakoztatás, a maga módján bölcs is. Hiszen helyzetkomikumra épülő humora mögött ott van az emberi lélek, a maga sajátos működésével, és azzal a folyamatos kötéltánccal, amit a Poklot a Mennytől elválasztó hajszálvékony mezsgyén járunk – nap mint nap. És milyen okos ez a humor! Még amikor harsány és hatásvadász (mert hát Lucifer alaptermészetéből fakadóan minden megmozdulása az…) akkor is van benne valami fanyar irónia, amivel nagyon belopta magát a szívembe.
 
Kellemes meglepetés volt ez a könyv, nem hittem volna, hogy ennyire jól szórakozom, s hogy azt fogom kívánni, bár olvashatnék még halandókba szerelmes démonlányokról és angyalokról, együgyű „tollseprűkről”, akik tényleg jobb, ha megmaradnak a bárányfelhőkergetésnél; és a mindenható Anyaúristenről, aki végső soron épp olyan, mint bármelyik elfogult anya – nem tudja elhinni, hogy gyermekei ostobák és félresikerültek, hiszen mennyivel egyszerűbb az ördögi kísértésre fogni mindent…