Rejtő Jenő: Nincs kegyelem
Írta: Galgóczi Tamás | 2012. 02. 04.
Ezzel a kötettel elérkeztünk Rejtő Jenő fél tucatnál is kevesebb western történetének végére. Mondjuk igaz, hogy ezek jelentősége az életműben, már csak a kidolgozottságuk miatt sem mérhető sem a légiós, sem az alvilági regényekhez, amelyek humoruknál fogva jóval nagyobb közönséget érintettek meg, s ennek köszönhetően a mai napig jelen vannak közös emlékezetünkben. Ezen a rangsoron változtatni már nem lehet, és nem kívánok olyan helyzetet, mint amilyet Fredric Brown vázolt fel a Marslakók, mars haza! című regényében, amelyben mindenféle okok miatt az emberiség nagyobbik része elhajította magától a sci-fi könyveket, hogy inkább westernt vegyen kézbe.
Szóval ismét egy vadnyugati sztori jelent meg a sorozatban, ami ráadásul se nem az első, se nem az utolsó volt Rejtő ilyen jellegű írásai között, hanem ha jól számolom, a másodikként jelent meg 1941-ben „A Nova kalandos regényei” című sorozatban. Úgy tűnik az emberiség, illetve a kiadók már akkor is sorozatokban gondolkodtak.
Kritikus szemmel nézve a Nincs kegyelem nem más, mint egy jól felmondott lecke. Rejtő gyakorlatilag összegereblyézett pár jellemző kelléket, aztán némi szöszmötölés után összegyúrta ezeket és már kész is a regény. Nem véletlen, hogy az egyik könyvében egyenesen a légiós történetírás receptjét mondja tollba egy pályakezdő titánnak. Na ugyanezt a sémát érzem ezúttal western környezetben.
A történet minden művisége ellenére kellemes, mivel kellőképpen fordulatos, nagyjából kiszámítható végkifejlettel bír, amit minimális jellemkifejtéssel egészített ki Rejtő. A tájleírások sajnálatos módon hiányoznak és egy kicsit rövid a kötet. Nézelődés és merengés helyett az akción van a hangsúly, így bőven van benne szerelem, marcona férfiak, sűrűn durrognak a pisztolyok, aki megérdemli, az megbűnhődik, aki meg nem – azzal értelemszerűen más történik. Egyszóval semmi sem hiányzik a könyvből, csak az eredetiség, ezért pusztán ujjgyakorlatnak tekintem, amiből hiányzik a tűz, a lélek, de főként a személyes tapasztalásból következő hitelesség. Mivel azonban a tavalyi évben megjelent jó westerneket egy kezemen meg tudom számolni, a műfaj szerelmesei számára ez a könyv sem elkerülhető.
Szóval ismét egy vadnyugati sztori jelent meg a sorozatban, ami ráadásul se nem az első, se nem az utolsó volt Rejtő ilyen jellegű írásai között, hanem ha jól számolom, a másodikként jelent meg 1941-ben „A Nova kalandos regényei” című sorozatban. Úgy tűnik az emberiség, illetve a kiadók már akkor is sorozatokban gondolkodtak.
Kritikus szemmel nézve a Nincs kegyelem nem más, mint egy jól felmondott lecke. Rejtő gyakorlatilag összegereblyézett pár jellemző kelléket, aztán némi szöszmötölés után összegyúrta ezeket és már kész is a regény. Nem véletlen, hogy az egyik könyvében egyenesen a légiós történetírás receptjét mondja tollba egy pályakezdő titánnak. Na ugyanezt a sémát érzem ezúttal western környezetben.
A történet minden művisége ellenére kellemes, mivel kellőképpen fordulatos, nagyjából kiszámítható végkifejlettel bír, amit minimális jellemkifejtéssel egészített ki Rejtő. A tájleírások sajnálatos módon hiányoznak és egy kicsit rövid a kötet. Nézelődés és merengés helyett az akción van a hangsúly, így bőven van benne szerelem, marcona férfiak, sűrűn durrognak a pisztolyok, aki megérdemli, az megbűnhődik, aki meg nem – azzal értelemszerűen más történik. Egyszóval semmi sem hiányzik a könyvből, csak az eredetiség, ezért pusztán ujjgyakorlatnak tekintem, amiből hiányzik a tűz, a lélek, de főként a személyes tapasztalásból következő hitelesség. Mivel azonban a tavalyi évben megjelent jó westerneket egy kezemen meg tudom számolni, a műfaj szerelmesei számára ez a könyv sem elkerülhető.