FőképFülszöveg:
Az óriások a Morajló-hegy gyomrában rejtőzködnek a völgyben lakó emberek szeme elől. De nem mindig volt ez így: régen bizony embereket raboltak, vagy éppenséggel felfalták őket. Csakhogy ezek a pici lények mostanra már varázslatos fegyverekkel védik meg magukat.
Ráadásul nem minden óriás hatalmas! Fikarc például alig nagyobb egy embernél. Emiatt sűrűn válik gonosz tréfák céltáblájává. Egyszer aztán betelik nála a pohár, és felkerekedik, hogy szerencsét próbáljon a pöttömök világában, akikhez oly nagyon hasonlít.
De felfedez valami igencsak meglepőt.

Részlet a regényből:
– Anyuuu! – visította Fikarc. – Kórász fejjel lefelé lóbál!
Megpróbált kiszabadulni testvére szorításából.
– Anyuuu!
Ordított és ordított, miközben vadul himbálózott ide-oda. Úgy érezte, mindjárt elhányja magát, ha Kórász továbbra is fejjel lefelé lógatja. Anyu tűzhelyének lángja egy jóval nagyobb Kórász árnyát rajzolta a kőfalra, mint amekkora a testvére igazából volt. A kezében pedig egy jóval kisebb Fikarc hintázott tehetetlenül. Tízévesen a legtöbb óriás már eléri a felnőttkori méretét, és képes arra, hogy kiálljon magáért. De Fikarc távolról sem volt felnőtt méretű, és pillanatnyilag még talpra állni se tudott. Kórász vasmarokkal szorította a bokáját. A dolog feleennyire se lett volna vészes, ha Kórász a bátyja, de a helyzet az volt, hogy fiatalabb volt nála - méghozzá két teljes évvel.
Szerencse a szerencsétlenségben, hogy apu nem volt otthon. Mindig Kórász pártját szokta fogni. Kürász az a fajta óriásporonty volt, akire büszke lehet a szülőatyja.
A szemrevaló Szorula anyuka, jó néhány szőrős szemölcs tulajdonosa kikukucskált a katlna föltött gomolygó gőfelhők mögül.

...

Ezzel együtt nem volt rossz kiállású legényke. Csodaszép szürke bőre volt, telis-tele szőrös bibircsókokkal. Busa szemöldökét és húsos nóziját aputól, kidülledő szemét és csálé, sárga fogát anyutól örökölte. A magassága volt az egyetlen baj. Illetve az alacsonysága. Egészen egyszerűen túl picike volt ahhoz, hogy óriás legyen.
Sokat küszködött azért, próbált beilleszkedni, és most eljött az ideje, hogy a saját lábára álljon. Holnapután lesz az Óriási Iskolai Záróvizsga. Aztán állást kell találnia. De miféle munkát végezhetne? Csak sárkányológiát és pöttömtant tanult – két olyan tantárgyat, amihez nem kell óriásinak és erősnek lenni –, és teljes mértékben tisztában volt vele, hogy egyikből sem különösebben jó.
– Nem várhatunk tovább apura, mert elkéstek az iskolából – mondta anyu, miközben ragacsos szürke trutymót lapátolt a fatálakba. – Gyertek, egyétek meg a galócakását!
Ezzel Kórász elé penderített egy nagyobbacska tálat, Fikarc elé pedig letett egy kisebbet a kőasztalra. Már rég feladta, hogy ugyanakkora adagokat szedjen Fikarcnak, mint Kórásznak. Fikarcnak az étvágya is kisebb volt. Lecsatolta a hátáról Böhöm Böbe baba mózeskosarát, és asztalhoz ültette a kislányt. Böhöm Böbe megmarkolta a bőr cumisüveget, és mohón inni kezdett. Szinte szemmel láthatóan hízott közben.
Nem lett volna vészes, ha Kórász a bátyja, de a helyzet az volt, hogy fiatalabb volt nála – méghozzá két teljes évvel!
Szerencse a szerencsétlenségben, hogy apu nem volt otthon. Mindig Kórász pártját szokta fogni. Kórász az a fajta óriásporonty volt, akire büszke lehet a szülőatyja. A szemrevaló Szorula anyuka, jó néhány szőrös szemölcs tulajdonosa kikukucskált a katlan fölött gomolygó gőzfelhők mögül.
– Teszed le rögtön, Kórász! – bődült el.
– De hát te mondtad, hogy játsszak vele reggeliig.
– Úgy értettem, hogy játsszatok együtt! A bátyád nem játék baba!
– De hát élvezi! – felelte Kórász. – Vagy nem, Fikarc?
– Egyáltalán nem! – siránkozott Fikarc.
– Ja, bocs. Ne haragudj!
Kórász olyan gyorsan eresztette el a testvérét, ahogy az imént felkapta.
Noha Fikarc nem nőtt valami nagyra, fürgébb volt, mint bárki más. Amint Kórász elengedte, megpördült a levegőben, és a fenekén landolt. Ez sokkal jobb volt, mintha a fejére zuhant volna.
Azért eléggé fájt.
Más óriások jócskán ki vannak párnázva zsírral, és minden bizonnyal visszapattantak volna a földről, de Fikarc csont és bőr volt.
Böhöm Böbe a földre söpörte az üres tálat, és éktelenül bömbölni kezdett. Azonnal kapott még egy adagot. Mert Böhöm Böbének nem lehet nemet mondani – amilyen aranyos, olyan akaratos.
– Ez igazságtalanság! – sopánkodott Kórász. – Ő miért repetázhat?
– Kórász… – kezdte anyu szigorúan, de ebben a percben kivágódott a föld alatti otthon ajtaja, és apu dübörgött be a szobába, hátán a zsákjával. Hosszú, zsíros hajába gallyak és levelek akadtak, a nadrágja széthasadt az ülepén.
Vér csepegett a szőrös, szürke karján éktelenkedő sebből.
– Veled meg mi a bánat történt? – fakadt ki anyu, miközben villámgyorsan bekötözte a sérülést egy maréknyi poros pókhálóval.
– Ne károgj, asszony! Katonadolog. Csak egy kis karcolás. Át kellett vágnom a rengetegen, ez minden.
Apu ledobta a zsákját a tűzhely mellé. Semmi birkaszerű nem volt benne.
– Semmit sem hoztál? – kérdezte anyu idegesen.
– Naná, hogy hoztam! Már be is vittem a palotába.
– A király biztos nagyon unja már, hogy minden szülinapján báránysültet szolgálnak fel vacsorára – vélekedett Kórász. – Hozhattál volna neki egy pöttömöt a változatosság kedvéért.
– Kórász! – figyelmeztette apu zordan. – Ez nem vicces.
Fikarc felsóhajtott. Az élet igazságtalan. Felkapaszkodott páfránnyal tömött vánkosára, onnan elérte az asztalt. Anyu és Kórász a kőpadlón ült. Fikarc kiturkálta a kásából a legjobb falatokat, és megvárta, amíg kihűl. Kórász közben egyetlen hajtásra felhörpintette a tál tűzforró tartalmát, ahogy apu is szokta.
Kórász tényleg istenáldotta tehetség volt. Hétesztendősen már iskolaelső volt vasgyúrásból. Pontosan tudta, mihez akar kezdeni, ha felnő: fegyvermester akart lenni a király hadseregében. Mindent tudott a lándzsákról és a csatabárdokról. Anyu és apu is zseninek tartotta.
– Még! – követelőzött Kórász.
– Addig nem, amíg apu nem evett – felelte anyu, miközben felállt, s belesett az üstbe. – Nem lesz elég.
Kórász az asztalra hajította a tálat.
– Nem volt szép aputól, hogy nem jött haza éjszakára.
Ha nem ér haza hamarosan, éhesen kell suliba mennem!
Fikarc és anyu összepillantott.
– Nincs semmi baja, anyu – mondta Fikarc. – a legjobb vadász a városban.
Anyu az ajkába harapott.
– A portyázás és a vadászat két különböző dolog, nemdebár? – válaszolta. – Ellopni egy birkát egy pöttömtanyáról nem ugyanaz, mint lándzsavégre kapni egy borzot. Mi van, ha beleszaladt a pöttömök tüzes vasába?
– És ma este nem vállaltál kockázatot? – ráncolta a szemöldökét anyu. – Nem azért kellett átvágnod a rengetegen?
Apu megvonta a vállát.
– Nem volt vészesebb, mint a tavalyi szülinapi portya.
Egy kutya megugatott, de messze voltam tőle.
– És az ingoványon át jöttél haza, hogy az a dög ne követhesse a szagodat?
– Természetesen! – húzta le apu a cipőjét, és a tartalmát a katlanba borította.
Kórász belekandikált apu zsákjába.
– Már megint galamb! – mondta undorodva. – Fél fogamra se elég!
Fikarcnak bezzeg kitelt volna belőle egy egész ebéd.
A reggelije is több volt annál, mint amennyi jólesett volna.
– Itt van, Kórász – ajánlotta. – Edd meg a kásám maradékát.
– Még desszertnek is kevés! – mondta az öccse gőgösen.
– Ráadásul sietnem is kell. Találkozni akarok Titánnal suli előtt.
– Tahó Titán Fikarc osztályába jár – vetette közbe anyu. – Mi dolgod vele?
Végighúzta a kezét a haján, hajtűk röppentek a szélrózsa minden irányába. Böhöm Böbe felkapott egyet, és rágcsálni kezdte.
Lekapta az üstöt a tűzről, és a szájához lendítette.
– Repetázni akartam! – nyafogott Kórász.
– Peched van. – felelte apu. – Így talán megtanulod, hogy nem szabad komoly dolgokkal viccelődni.
Évszázadokkal ezelőtt a pöttömök az óriások rabszolgái voltak, na meg néha vacsorára is feltálalták őket, de ez még azelőtt volt, hogy feltalálták volna a tüzes vasat, amivel fel tudták venni a küzdelmet az óriásokkal. Az óriásoknak azóta a Morajló-hegy gyomrában kell rejtőzködniük. Egész kis várost építettek ki az ősi bányákban.
– Nem is viccelődtem! – vágott vissza Kórász. – Szerintem igenis vadásznunk kellene a pöttömökre!
– Kórász! – ripakodott rá anyu.
– Ne merj így beszélni mások előtt! – intette apu, miközben gumiszerű ajkát a karjába törölte, amitől telement a szája pókhálóval. – A végén még tömlöcbe vetnek.
– Nem azt mondom, hogy minden egyes étkezésre pöttömöket együnk – védekezett Kórász. – Ne vadásszunk le sokat, nehogy feltűnő legyen. Elég évente egyszer, a király szülinapján.
Apu kiszedegette a pókháló darabjait a szakálla közül, majd a szájába tömte őket a kása maradékával egyetemben.
– Az emberrablást régóta tiltja a törvény, mint azt te is nagyon jól tudod, Kórász. Túl kockázatos.
– Várj meg engem is! – kiáltott utána Fikarc, miközben felkapta anyu egyik makkos cipóját, és máris Kórász után viharzott. Ha együtt mennek iskolába, legalább addig nem fricskázzák, amíg beér az osztályba.
– Vigyázzatok magatokra! – kiabálta anyu.
– Vigyázunk! – felelte futtában Fikarc, de fogalma sem volt, hogyan tarthatná be az ígéretét, ha egyszer ennyivel kisebb a többieknél. Olyan igazságtalan, hogy anyunak folyton miatta kell izgulnia, pedig van két kisebb gyereke is.
– Nem kellett volna szólnod anyunak a Gigagengszterekről – mormogta Kórász, miközben elloholtak az őrsárkányok istállója mellett, és befordultak a fáklyák megvilágította alagutcába.
Fikarc szaporán szedte a lábát, hogy lépést tartson a testvérével.
– Az osztálytársaimnak már jó sok balhéja volt a banda miatt – magyarázta. – Csintalan Bertalant egy hónapra dutyiba dugták, miután Titán rávette, hogy lőjön be egy tüzes nyilat a palota ablakán.
– Kórász be akar állni Titán bandájába – kotyogott bele Fikarc.
A Gigagengsztereké volt a legmenőbb banda Morajló-hegyben, és náluk kellett a legkeményebb próbákat kiállniuk az újoncoknak. Ropp Antinak például az éjszaka kellős közepén kellett megkongatnia a város harangjait, ezzel persze felébresztette a királyi családot. Az a szóbeszéd járta, hogy valakinek egyszer egy sárkányt kellett legyőznie, másnak meg el kellett csórnia Félkegyelmes király koronáját.
– Csak srácok, akik szórakoznak – nyugtatta meg apu anyut, aki elég idegesen pillogott. – Tahó Titán végtére is agyas gyerek. A barátai sem lehetnek olyan rosszak.
– Hát… – kezdte Fikarc, majd újra fontolóra vette a dolgot. Tahó Titán vérbeli szájhős volt, és ugyancsak megkeserítette az életét, de Fikarc nem akarta anyut nyugtalanítani. – Én nem aggódnék a helyedben, úgysem fogják bevenni a bandába.
– Igenis be fognak venni! – csapott le rá morcosan Kórász, és máris az ajtó felé iparkodott.
– Béna vagy, Szorula Kórász! – csúfolódott Titán.
Ez már sok volt Fikarcnak. Az hagyján, hogy kínozzák, de hogy ráadásul kötekednek az öccsével, az túlzás, még akkor is, ha az ellenlábasa kétszer akkora, mint ő. Összeszedte minden erejét, és Titán arcába vágta az iskolatáskáját. Tízpontos találat volt. A kötekedő óriásfiú orra hegyén ékeskedő hatalmas pattanás kifakadt. Vér és genny fröccsent ki belőle, mint egy szökőkútból.
– Aú! – ordított fel Titán. – Ezt még megbánod, te kis taknyos! A király szülinapi partijára növesztettem, indulni akartam vele a Legnagyobb Furunkulus Versenyen!
Vedd ki a zsinórt, Kórász! Most azonnal!
– Szóval… Én… – hebegett Kórász.
Titán a földre hajította Fikarcot, majd háztömbnyi lábával rálépett, hogy szerencsétlen moccanni sem tudott. Aztán maga vette elő a kötél vastagságú madzagot. Egyik végét átbújtatta Fikarc öve alatt, kötött rá egy csomót, majd pörgetni kezdte Fikarcot a levegőben körbe-körbe.
Fikarc szorosan behunyta a szemét, és várta, hogy véget érjen a borzalom – de mielőtt kilőhették volna a Kráterből, lesújtott a megsemmisítő csapás. Titán azonnal abbahagyta a kötél csóválását, Fikarc pedig a porban landolt.
A becsengetés mentette meg.
– Én biztos nem fogok börtönbe kerülni – jelentette ki Kórász. – Nem vagyok olyan ostoba. Gyerünk,
Fikarc, nem tudsz gyorsabban jönni?
Fikarc kénytelen volt kocogni. Lassan kiértek a félhomályból a Kráter gyenge napfényére.
A Kráter egy hatalmas, nyitott üreg volt a Morajló-hegy kellős közepén. Ez volt az egyetlen hely, ahonnan látni lehetett az eget, itt volt az óriások játszótere, piaca, parkja és színháza. Minden fő alagutca ide futott ki, a legfontosabb épületeket ennek sziklájába vájták. Itt volt az összes bolt, italozó, az iskola és a királyi palota. A Kráter falának repedéseiből otthonok és gyárak füstje gomolygott, majd beleveszett a felhőbe, amely a hegy csúcsán ült, s elrejtette az óriásokat és őrsárkányaikat a lenti városban lakó pöttömök szeme elől. Fikarc érezte, amint két roppant kéz megragadja a vállát, s a levegőbe penderíti.
– Most megvagy!
Titán volt az. Már várt rájuk.
– Húzd ki a zsineget a zsebemből, Kórász! – utasította Fikarc az öccsét.
Kórász habozott.
Titán felvonta hatalmas, dús szemöldökét.
– Nos, csatlakozni szeretnél a Gigagengszterekhez, vagy nem?
– De hát a testvérem…
– Menjünk – mondta Kórász. – Ha elkések a sárkányológia óráról, Wéer Ivó tanár úr kinyuvaszt.
Sajnálkozó pillantást vetett Fikarcra, majd átrobogott a Kráteren.
Titán még egy utolsó ütést mért Fikarc bordái közé, aztán Kórász után iramodott, és otthagyta a levegő után kapkodó Fikarcot, aki úgy meg volt kötözve, mint egy zsákmányul ejtett borz. Titán ugyancsak csipkedte magát, és Fikarc jól tudta, miért.
Általában az olyan srácok, mint Titán, nem aggódnak, ha elkésnek. És általában Fikarc is jobban szeretett a Morajló-hegyen kívüli odújában játszadozni, mind suliba járni. De a mai napon semmi sem úgy volt, mint általában. Ma volt a Ballagók Kirándulása, amit már hetek óta várt az egész osztály – közülük is leginkább Fikarc.
Ma felkeresik a pöttömök világát.

A Kiadó engedélyével.