Főkép

Fülszöveg:
Dr. Temperance Brennan, miután a házassága tönkrement, Kanadába költözött, hogy új életet kezdjen. Montrealban dolgozik törvényszéki antropológusként. A lánya egyetemre jár az Egyesült Államokban, így az egyedülálló Tempe, aki sikeresen kilábalt alkoholizmusából, minden idejét a munkájának szenteli. A város egyik parkjában szemeteszsákokba csomagolt, oszló emberi maradványokat találnak. A szörnyű lelethez Tempe-et riasztják, akiben - egy korábbi eset kapcsán, bizonyos hasonlóságok alapján - felmerül a gyanú, hogy talán nem elszigetelt bűntényről van szó. Nyomozni kezd maga is, jóllehet rendőr kollégái ezt nem nézik jó szemmel, túlbuzgóságának tudják be a dolgot. Ám dr. Brennan szívósan kutakodik, s egyre több nyomra bukkan. Lehet, hogy sorozatgyilkos garázdálkodik a városban?
Az újabb áldozatok felbukkanása arra mutat, hogy mégiscsak Tempe-nek van igaza, aki maga is halálos veszélybe kerül...
 
A népszerű írónő, Kathy Reichs művei ihlették a nagy sikerű "Dr. Csont" című televíziós sorozatot.

Részlet a regényből:
Nem foglalkoztam a felrobbant férfival, sem azzal, hogy miért robbantotta fel önmagát. Csupán a munkámra összpontosítottam. korábban valószínűleg eltűnődtem volna azon, hogy milyen ember lehetett, most viszont kizárólag az érdekelt, hogy összerakjam. A koponya két egybeillesztett darabja itt feküdt előttem. A harmadik egy homokkal telt, rozsdamentes acéltálból kandikált elő. a ragasztó még nem száradt meg teljesen. Mindenesetre elég csontunk volt ahhoz, hogy megállapítsuk az illető személyazonosságát. a halottkém boldog lehet.
A naptár 1994 júniusának második napját mutatta. Csütörtök volt. a munkaidőm már csaknem lejárt. Míg vártam, hogy megkössön a ragasztó, elkalandoztak a gondolataim. Akkor még nem sejtettem, hogy a régi, nyugodt életemből már csak tíz perc van hátra.
[…]
– Az utóbbi időben követni kezdett. Először nem vettem észre, de azután feltűnt, hogy lépten-nyomon összefutok vele. Ott volt a metrón, mikor hazajöttem, vagy itt ücsörgött az egyik padon, a téren. egyszer összeakadtam vele a Concordián, a könyvtár előtt, ahol az irodám van. Máskor hirtelen felbukkant a járdán, és épp arra tartott, amerre én. a múlt héten kiszúrtam a St. Laurenen. azt hittem, csupán képzelődöm, ezért ellenőriztem a dolgot. Ha lassítottam, ő is azt tette. erre gyorsítottam, mire szintén gyorsított. Megkíséreltem lerázni: átmentem egy átjáróházon. amikor kijöttem, az utca túlfelén állt, és egy kirakatot nézegetett.
– Biztos vagy benne, hogy ő volt az?
– Igen.
Hosszú, feszült csönd következett. Kivártam.
– Az utóbbi időben egyre rosszabb lett.
Leszegte a fejét. Ismét összekulcsolta a kezeit.
– Egyre vadabb dolgokat mesélt. Megpróbáltam elkerülni, erre ma este felbukkant az étteremben. tisztára olyan, mintha valami radarja lenne. Mindenesetre ugyanazokat a dolgokat ismételgeti, és mindenféle hülye kérdéseket tesz fel.
Újból elhallgatott, aztán egy pillanat múlva rám nézett. Olyan izgatott volt a hangja, mintha végre megtalálta volna a megoldást:
– A szeme, Tempe. Olyan félelmetes. Sötét és kemény, mint egy kígyóé. teli van vérerekkel. lehet, hogy beteg, vagy talán mindig be van lőve... még sose láttam ehhez hasonló szemeket. Amikor rám néz, a legszívesebben elbújnék valahova. Tempe, ez igazi szörnyeteg. Amikor legutóbb arról a görényről meséltél, aki után nyomoztok, rögtön ő jutott eszembe.
Fogalmam se volt, mit mondjak neki. túl sötét volt. Nem láttam jól az arcvonásait. a testtartása mindenesetre arra utalt, hogy fél. Mereven ült, kicsit összehúzta magát, és táskáját szorosan magához ölelte.
– Mit tudsz még róla?
– Szinte semmit.
– A lányok mit mondanak róla?
– Nem érdekli őket.
– Megfenyegetett?
– Nem. Legalábbis nem úgy.
– Erőszakoskodott veled? Esetleg elveszítette a fejét?
– Nem.
– Narkós?
– Lehet. De nem biztos.
– Neve? Lakcíme?
– Tudod, hogy van néhány dolog, amit sose kérdezünk meg. Ez íratlan szabály errefelé.
Újabb hosszú szünet következett. Mindketten mérlegre tettük az elhangzottakat. egy biciklista húzott el mellettünk a járdán. a sisakjára ragasztott macskaszem felragyogott, ahogy az utcai lámpa fénye ráesett, aztán lassan elnyelte a sötét. Csak a hátsó lámpája villogott ütemesen. Ki. Be. Ki. Be.
Azon tűnődtem, vajon nem az én hibám-e, hogy ennyire megijedt. Elvégre én meséltem neki a gyilkosságokról. Persze az is lehet, hogy tényleg egy pszichopatával akadt össze. vajon valóban veszélyben van? Hagyjam történni az eseményeket, vagy inkább tegyek valamit? Esetleg szóljak a rendőrségnek? Végigpörgettem az összes lehetőséget.
[…]

– Szóval ő az a rohadék – mondta Claudel a képet forgatva. – Gyerünk, és kapjuk el!
– Én is magukkal mennék, ha lehet.
Csodálkozva néztek rám. Már teljesen elfeledkeztek róla, hogy én is a szobában vagyok. kíváncsian vártam, hogyan döntenek.
– C’est impossible – sziszegte Claudel. Mióta a szobába léptem, egyedül ő beszélt franciául. Álla keményen megfeszült. Nagyon eltökéltnek tűnt. Nem mosolygott.
Ideje kiteregetni a lapokat.
– Claudel nyomozó őrmester – mondtam franciául, nagyon gondosan mérlegre téve a szavakat. – azt hiszem, komoly hasonlóságokat találtam azok közt az esetek közt, amiknek a kivizsgálására felkértek. elképzelhető, hogy ugyanaz a személy végzett mindannyiukkal. Nem tartom valószínűnek, hogy tévedek. Gondolom, nem akarja esetlegesen kockára tenni még több áldozat életét?
Igyekeztem minél hajlíthatatlanabbnak tűnni, de még így is meglepett az eredmény.
– A pokolba, Luc, hagyd, hadd jöjjön velünk! – mondta gyorsan Charbonneau. – Úgyis csak néhány tanút fogunk kihallgatni.
– Akkor is begyűjthetitek a fickót, ha ott van veletek – mondta Ryan.
Claudel nem válaszolt. szótlanul begyömöszölte a zsebébe a képet. Nem nézett rám, amikor elviharozott mellettem.
– Kezdődhet a tánc – jelentette ki Charbonneau.
Valami azt súgta, hogy túlórázni fogunk.
[…]

Épp a szobám zárjával kínlódtam, amikor odabent megszólalt a telefon. Lélekszakadva ugrottam oda, és felkaptam a kagylót.
– Dr. Brennan.
– Mondja, mi az ördögöt csinál?
– Jó reggelt, Ryan. Segíthetek valamiben?
– Claudel épp most próbálja kicsipkézni a seggem, és ezt egyes-egyedül magának köszönhetem. Azt mondja, hogy maga összevissza rohangál, és zaklatja az áldozatok családját.
Kis szünetet tartott, talán arra várt, hogy mondok valamit. Eszem ágában se volt. Aki védekezik, hibázik.
– Brennan, én megvédtem magát, mert sokra tartom, amit tett. De a mostani akciója túlmegy minden eddigi határon. semmi kedvem maga miatt megütni a bokám.
– Csupán néhány kérdést tettem fel. tudtommal ez még nem törvényellenes.
Nem igazán sikerült lecsillapítanom a haragját.
– Senkinek se szólt. Senkivel se egyeztetett. Csak fogta magát, és bezörgetett az ajtón. – Hallottam, ahogy lélegzetet vesz. Elég feszültnek tűnt.
– Először telefonáltam. – ez nem volt egészen igaz.
Genevieve Trottier-t nem értesítettem a jövetelemről.
– Maga nem nyomozó.
– Ha nem akarják, nem állnak szóba velem.
– Brennan, ne csinálja ezt!
A háttérből az őrszoba szokásos nyüzsgése hallatszott.
– Nézze – úgy tűnt, sikerült erőt vennie magán –, ne tegyen keresztbe nekem! Azt hiszem, maga tényleg megbízható. De ez akkor se játék. Csak akkor szabad megkeresni a hozzátartozókat, ha valóban indokolt. – Szavai olyan keményen koppantak, akár a gránit.
– Igaza van.
– Trottier az én esetem.
Ellentámadásba lendültem.
– És hogy áll a maga esete?
– Bren...
– És a többiek? Jutottak valami eredményre?
Egyre inkább lendületbe jöttem.
– Nem éppen friss ügyek, amiken mindenki töri magát, Ryan. Francine Morisette-Champoux-t másfél évvel ezelőtt ölték meg. Trottier nyolc hónapja halott. Én úgy gondolom, hogy akárki volt is a tettes, el kéne fogni, és bíróság elé állítani. engem érdekel ez az ügy. Fölteszek néhány kérdést. Erre mi történik? Le akarnak állítani. Csupán, mert Monsieur Claudel úgy véli, hogy az én segítségem semmit sem ér, ezeket az eseteket egyre inkább elfelejtik. Ez van.
– Nem mondtam, hogy állítsa le magát.
– Akkor miért hívott?
– Nézze, én megértem Claudelt, hogy szét akarja rúgni a maga seggét, és azt is, hogy maga pedig szeretné megpirítani a golyóit. Valójában eszem ágában sincs beleszólni, csak attól tartok, hogy a maguk kis belháborúja szétbassza az esetemet.
– Más szóval?
Sokáig hallgatott.
– Nézze, én nem akarom leállítani magát – mondta végül. – De jó lenne, ha tisztáznánk, ki vezeti a nyomozást.
Egyikünk se szólt. Gondolom, mindkettőnkben egyformán fortyogott az indulat.
– Azt hiszem, találtam valamit – mondtam végül.
– Mit? – kérdezte meglepetten.
– Elképzelhető, hogy megvan a kapcsolat.
– Mire gondol? – Mostanra minden ellenségesség eltűnt a hangjából.
Az az igazság, hogy magam se tudtam. Csupán témát akartam váltani.
– Ebédeljünk együtt!
– Rendben – válaszolta. kis szünetet tartott. Gondolom, átfutotta a naptárát. – találkozzunk délben, Antoine-nál.

A Kiadó engedélyével.