FőképMennyit változtak a századok során a könnyű és komolyabb zenéről alkotott fogalmaink! Amit a 19. és különösen 20. század túlságosan egyszerűnek, könnyeden szórakoztatónak, horribile dictu a tehetség elpocsékolásának ítélt, az manapság egyértelműen klasszikusnak tekinthető, koncerttermekbe való zene. És nem csupán azért, mert Johann Christian Bach billentyűsmuzsikája oly nagy hatással volt az ifjú Mozart stílusára, hanem amiatt is, mivel az invenció, az érzelmek és a játéktechnika tekintetében is egészen magas színvonalat képviselnek.
 
Az 1773/74 körül kiadott Op. 17-es gyűjtemény a legkisebb komponista Bach-fiú második szólószonáta kollekciója, és a korai kíséretes szonátákhoz képest letisztultabb stílust és érettebb személyiséget tárnak elénk. Mindeközben tagadhatatlanul és azonnal felfedezhetően kiérződik belőlük az olasz opera végtelen dallamossága, és a zömében kéttételes, uralkodóan gyors szerkezet is olasz hatásra – még pontosabban az Itáliában, a német fejedelemségekben és Angliában egyaránt elterjedt gáláns, preklasszikus stílus jól érezhetően megtermékenyítő erejére – utal.
 
A tételek kivétel nélkül magától értetődőek, természetesen áradó témák és motívumok – a klasszikában később megszokottá váltnál jóval kevésbé szabályszerű szerkesztési elvek mentén való – kibontásai, tehát nélkülözik a hangulatbeli ellentéteken alapuló szigorú szembeállításokat. A frázisok egymásból fejlődnek tovább, alakulnak, állnak össze egységes kompozícióvá, és kizárólag a No. 1 második tételében találkozhatunk egy menüett-témát feldolgozó variációsorozattal, amely előre meghatározható keretek között változik, miközben megőrzi tematikus esszenciáját és zenei magját.
 
A két háromtételes szonáta andantéja úgyszintén olaszos, operaáriákra emlékeztető melódiákból áll, ráadásul rendkívüli érzelmi töltettel is rendelkezik, amint az az Op. 17-hez képest alig pár év eltéréssel megszületett és a londoni Vauxhall-kertben előadott koncertáriákról is elmondható. Elsősorban a No. 2-es c-moll darab mutat valamelyes rokonságot az akkoriban virágkorát élő, az érzelmeket és drámaiságot előtérbe helyező zenei Sturm und Drang megoldásaival.
 
Akik pedig az egyszerűségükben is zseniális ötleteket keresik e művekben, különös figyelemmel hallgassák a No. 3-as Esz-dúr szonáta első tételének sziporkázóan leleményes változatosságát. Az akkordokkal kísért dallamoktól, a felbontásokkal színesített témákon át a témát egymásnak átadó, feleselgető szólamokig számtalan ötlettel találkozhatunk a kidolgozásban, s ekképp folyamatos élvezetre lelhetünk a páratlan Christian Bach-i leleményben.
 
Hasonlóképp lélegzetelállítóan finom megoldásokkal van tele a No. 5-ös, A-dúr szonáta, melyben az első tétel melléktémájának egyik frázisa az arpeggiók és a rövidke válaszdallamok egymás kiegészítő sorából épül fel egészen csodálatosan, izgalmas hangnemváltásokkal, míg a triolás 3/8-os tempójelzésű második tétel sodró lendületű, lüktető energiával ragad magával, és repít a gyönyörűség paradicsomába.
 
Péteri Judit pontosan azt hozza ki e darabokból, ami a legnagyobb érdemük: azt a felszabadult örömet és játékosságot, azt a harmonikus, olaszos szépséget, ami annak idején Mozartnak is olyannyira megtetszhetett. Maga a hangszerválasztás vélhetően szintén e törekvésre utal, hiszen a csembaló csilingelő tónusa, a pengetős mechanika pergő futamai egyaránt rendkívüli könnyedséget és fesztelenséget sugallnak, ami a barokk és a bécsi klasszika közötti korszakban divatos gáláns stílus elválaszthatatlan jellemzője. Felüdüléshez, felhőtlen kikapcsolódáshoz, megnyugváshoz ideális ez a valóban elbűvölő muzsika, amely a sekélyesség csapdáit elkerülve képes fülbemászó dallamokkal és harmóniákkal kielégíteni a szépségre szomjazó lelket.
 
Előadók:
Péteri Judit – csembaló
 
A lemezen elhangzó művek listája:
1-2. No 1 Sonata in G major
3-5. No 2 Sonata in C minor
6-7. No 3 Sonata in E flat major
8-9. No 4 Sonata in G major
10-11. No 5 Sonata in A major
12-14. No 6 Sonata in B flat major