Főkép Kiveszem a sütőből a tálcányi csokis muffint. Bekapok egy falatot. A vaj, a cukor, a kakaópor, tojás, liszt elegye lassan morzsolódik a számban. Az ízek lassan másnak adják át a helyüket. Düh. Fájdalom. Magány. Szomorúság.
 
Neked milyen különleges képességed van? Nincs? Azt te csak hiszed!
 
Rose például ételmédium. Élete a kilencedik születésnapját megelőző napon végzetesen megváltozik, miután jóízűen megdézsmálja a csokis citromtortát. Legnagyobb megdöbbenésére egy "finom elmozdulás"-t érzékel, és az összetevők íze mellett szökőkútként törnek fel az ételből édesanyja érzései: felindultság, vágy, üresség, nyughatatlanság, elégedetlenség. Az eset után valamennyi, emberi hozzájárulással készített ételből olyasmiket tud meg a készítőkről – köztük a saját családtagjairól – amiket a legtöbben még maguknak sem ismernek be. Rose élete gyökerestül felfordul, képessége segítségével máshogy látja az őt körülvevő világot és saját családjának problémáit. 
 
Furcsán hangzik, nem? A legtöbben ezt a jelzőt aggatják erre a könyvre. "Fura és furán gyönyörű...", áll a könyv hátoldalán a Washington Post velős összegzése. Bevallom, én semmi furcsát nem találtam ebben a regényben - azaz én is fura vagyok, és/vagy a fura könyveket szeretem. Az utóbbi helytálló, az előbbi pedig talán. Imádom az olyan történeteket, amelyekben a műanyag leopárd berreg (mint itt), a piktor beleköltözik valamelyik festményébe (Salman Rushdie: A firenzei varázslónő), egy almafa termésébe beleharapva meg lehet látni a jövőt (Sarah Addison Allen: A csodálatos Waverley-kert). Éljen a mágikus realizmus!
 
A történet eleje Alice Hoffman stílusára emlékeztet a derűs, szinte idilli hangulat miatt. Aztán, ahogy Rose cseperedik és a család problémái egyre nagyobb szakadékot képeznek közöttük, a lányt pedig elszigeteli a képessége, a derű fokozatosan elpárolog és magányos, depresszív atmoszféra veszi át a helyét. Nem óriási drámáról van szó, hanem szokványosabb gondokról; az anya nyughatatlansága a felszín alatt egyre nagyobb léket vág a családi kapcsolatokba, az apa szinte csak ügyvédként létezik a piros bőrmappája számoszlopai mögé bújva, a báty pedig a saját, fizika teremtette világában él. Joe fekete pillákkal árnyalt szürke szemei annyira nyugtalanítóak, hogy inkább zabpelyhes dobozt tolnak elé olvasnivalóképpen, mintsem hogy állják a tekintetét. Az egyetlen ember, aki Rose problémájával hajlandó foglalkozni (és egyáltalán hisz neki), Joe barátja, a szintén fizikabolond George. Napsugaras karakter, természetes lazasága kiváltja az emberek szimpátiáját, és naná, hogy minden lány szerelmes belé az iskolában, köztük Rose is.
 
A szülők nem lopták be magukat a szívembe, úgy éreztem, erőfeszítéseik ellenére nem igazán tudnak mit kezdeni a gyerekeikkel, mert annyira eltérnek az átlagtól, és ők szeretnék, ha kicsit jobban beleolvadnának a tömegbe. Teljesen elhűltem attól a jelenettől, amikor Lane azért fizet Joe-nak húsz dollárt, hogy vigyázzon a húgára, és egyszeri alkalommal Rosie is kap ugyanennyi pénzt. Az anya rajongásig szereti a fiát, de áhítatában elfelejti, hogy Joe-nak segítségre van szüksége, Rose pedig tüntetőleg a másodhegedűs szerepét kapja. Ennek ellenére a történet egyik legjobb tulajdonsága a szereplők összetett jelleme, Aimee Bender mintha színes ceruzákkal rajzolta volna meg őket a kifestőkönyvébe, nem félt megmutatni gyarlóságaikat is.
 
A másik, ami teljesen elbűvölt, a szokatlan szófordulatok, a szép, hosszas leírások, hatalmas köszönetet szeretnék mondani a fordítónak, amiért érzékletesen tolmácsolta Bender írását. Ez az egyik kedvenc szakaszom, és nemcsak a leopárd miatt:
 
„Pont útban voltak, az előszoba kellős közepén, miközben én szobáról szobára szökdécseltem egy műanyag leopárddal. Elnézést, mondtam nekik. 
Apám az anyám édesen illatozó sűrű hajába szuszogott. Rendszerint helyt adott anyám kéréseinek, hiszen két lábbal a földön járó egész tartásáról meg a fizimiskájáról is lesírt a Gondviselő szó, és úgy szerette őt, ahogy a madármegfigyelő szíve dobban egy nagyot, amikor meghallja a rózsás kanalasgémnek, ennek a pihés rózsaszín gázlómadárnak a hangját, ahogy a dallamos ku-kúja felhangzik a mangrovefák közül. Nézzük csak, mondja a madármegfigyelő. Hát persze, mondta apám egy paksaméta levélküldeménnyel lapogatva anyám hátát. 
Grr, mondta vackára visszatérőben a leopárd.”
 
A történet befejezését éreztem egyedül oda nem illőnek (ha úgy tetszik: furcsának), a kezdetén nem hittem volna, hogy az írónő ilyen végszituációt dolgoz ki, elég erős kontrasztot alkot a kezdet és a vég. Ettől eltekintve érdekes regény, akik szeretik a valóságtól kicsit elrugaszkodott könyveket, azok számára igazán kellemes olvasmányélményt nyújthat.