Főkép

A 17. század kétségtelenül a francia zene fénykorának számított, hiszen ennek második felében történt, hogy a firenzei molnár fia, Jean-Baptiste Lully nem egyszerűen megreformálta a barokk operát, hanem állandó zenekar létrehozásával, a hangszeres csoportok kibővítésével, a zenekar létszámának növelésével és általában a drámai mondandó előtérbe helyezésével eredeti mintául szolgált ahhoz, ami később az érett romantikában, mindenekelőtt pedig Richard Wagner művészetében teljesedett ki. Részben az ő öröksége határozta meg, miként gondolkodunk ma muzsikáról, zenekarról, színpadról és operáról.
 
Lully zenekarában játszott, és Lullytől tanult többek között Marin Marais is, aki a viola da gamba művészetének utolsó igazán jeles képviselője volt. E sokáig elfeledett hangszer – melyet már Vivaldi és Bach idejében fokozatosan kiszorított a hegedű családba tartozó, egyenesebb és erőteljesebb hangú cselló – zengésének bensőségessége, az emberi hangot imitáló tónusa miatt a kamaramuzsika ma megszokottól lényegileg eltérő dimenzióit tárja fel. Hangjai egészen közvetlenül szólnak hozzánk, érzelmi skálája lefedi az emberi emóciók teljes spektrumát, hiszen a kitörő örömtől a szívszaggató fájdalomig és a mélyen átélt gyászig terjed.
 
Marais másik mestere az a Sainte Colombe volt, aki hetedik, mély A húrral szereltette fel a viola da gambát, és így az egyre magasabb fogások bevezetése mellett lefelé is kiterjesztette a játéklehetőségeket. A díszítések, a gyors futamok és tempókettőzések, a kettős fogások és felbontások immár szinte végtelen tárházából merítve ő alakított ki sajátosan francia, gáláns stílust, amely áttételekkel ugyan, de a barokk korszak művészetét betetőző komponisták regnálása után – ugyan nyilvánvalóan módosítva és jelentősen felgyorsítva, a mollos helyett a dúr hangnemek dominanciája mellett – visszatért a rokokó, mindenekelőtt a Bach-fiúk finom mívű kamaradarabjaiban.
 
E két nagyra becsült elődöt idézi meg Marin Marais 1701-ben publikált, két meglepően hosszú szvitet tartalmazó viola da gamba kötete. A merengő, álmodozó e-moll szvit utolsó tétele a Sainte Colombe előtti tiszteletadás, a „Tombeau po’ Mr de Ste Colombe”, amely a Marais-t a hangszer fogásaira megtanító mester halála után egy esztendővel jelent meg, míg a drámaibb, sokszor pedig kifejezetten komor h-moll szvit záró mozzanata a „Tombeau pour Mons.r de Lully” a Napkirály akkor már tizennégy esztendeje halott zenemesterének állított örök emléket.
 
Örök emléket említek, pedig ha a posztmodern dekonstrukció terjedése (sokak szerint mételye) nem érte volna el a zenei gyakorlatot is, talán sosem éledt volna fel ennek a különösen emberi hangszernek századok óta elveszett művészete. És e zenei reneszánszban kiemelt szerepet játszott, játszik a jelen felvételen hallható Jordi Savall, aki – ahogy a kísérőfüzetben maga meséli – megfogadta Furtwängler tanácsát, és előfeltételezések nélkül közelített e régmúlt kor különös muzsikájához, és szinte a nulláról indulva fedezte újra fel a gamba-játék mesterfogásait, és tárta elénk a 17. és 18. század fordulójának néhány utolérhetetlen remekét, köztük Marais csodálatos szvitjeit. Önmagában az ismeretlen mélységek feltárása miatt érdemes megismerkedni a lemezzel, ám az albumon hallható két szvit szokatlansága mellett rendkívüli szépségével is hamar belophatja magát szívünkbe.
 
Előadók:
Jordi Savall – viola da gamba
 
Rolf Lislevand – theorba, gitár
Xavier Díaz-Latorre – theorba, gitár
Philippe Pierlot – viola da gamba
Pierre Hantai – csembaló
 
A lemezen elhangzó művek listája:
1-14. Suite en Mi mineur II.96-109
15-27. Suite en Si mineur II.83-95