FőképFülszöveg:
A Wall Streeten minden változik, a barátokból ellenségek, az ellenségekből barátok lesznek - és még az is megtörténhet, hogy az embert megeszik a cápák.
 
A pénzpiacok sebesen mozgó világában a top producerek három lépéssel előre gondolkodnak, és villámgyorsan hozzák meg a döntéseiket. A saját labilis valóságukban élnek, ahol mindenki eltitkolja a szándékait, de a bátor húzások elnyerik a jutalmukat. A szélhámosságokat túlságosan egyszerű sikernek álcázni, a cselszövést pedig könnyű összekeverni az egészséges rámenőséggel. Minden csak játék és szórakozás... amíg valakinek baja nem esik.
 
Grove O`Rourke top producer. A munka az élete. A munkatársai a barátai, mind közül a legjobb pedig Charlie Kelemen, egy igazi legenda.
 A kövér és sikeres Charlie-t mindenki ismeri és szereti. Legalábbis úgy tűnt, amíg több száz bulizó vendég szeme láttára látványosan meg nem gyilkolják. Amikor Charlie özvegye megkéri Grove-ot, hogy segítsen neki, a legenda kezd összedőlni, ráadásul az özvegyről is kiderül, hogy sötét titkot rejteget. Grove még magához sem tér barátja halála után, amikor sorozatos hazugságokra és hamisított dokumentumokra bukkan. Meg emberekre, akiknek drasztikusan megváltozott az élete abban a pillanatban, hogy aláírtak egy hazug egyezséget. Grove-nak arra kell rájönnie, hogy a pénz -az irdatlan mennyiségű pénz- elrejtheti egy kapcsolat legnyilvánvalóbb tökéletlenségeit is, és bárkit félrevezethet.
Vagyis majdnem bárkit.

Részlet a regényből:
HARMADIK FEJEZET
(...)
A Charlie jobb bokájára csomózott kötél másik végét egy rozsdamentes acél kézikocsihoz rögzítették. Olyasmi kocsi volt, amiről ételeket szoktak felszolgálni. Csakhogy ez a kocsi most rögtönzött horgonyként szolgált, és kérlelhetetlenül húzta, húzta, húzta lefelé Charlie-t az óceáni tartály homokos fenekére. Nem megrendezett jelenet volt. Valami félresikerült. De nagyon.
Igaz, én elvesztettem a hangom, de Dögös Frufruéval nem volt semmi gond. – Csináljanak valamit! – ordította. Éles hangja túlharsogta a zsivajt: a zenekart, a tömeget és a pingvineket is. Dögös Frufru Charlie-ra mutatott, másik kezét pedig a szája elé kapta. Nem ment vele sokra, a sikoly kirobbant az ujjai közül. És csak sikított, sikított és sikított.
A mulatozás abbamaradt. Charlie részeg vendégei elvették a szemüket Neylanról meg Crunchról, és Dögös Frufru riadalmának okát kezdték keresni. Alig néhány másodpercbe telt, és mindenki a nagy óceáni tartályt figyelte.
A zenekar nem játszott tovább. Neylan nem csilingelt tovább. Crunch nem bohóckodott tovább. Sam mozdulatlanná merevedett. Ötszázan voltunk. Ötszázan borzadtunk el egyszerre, ötszázan nem hittünk a szemünknek. Még a pingvinek is abbahagyták a rikácsolást. Talán érzékelték, hogy az alfahím bajban van. Többé nem uralkodott felettük.
Charlie egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedt, kezdett kifogyni a levegőből. Az acélkocsi végigdörzsölte az egyik tigriscápa oldalát, mire az meglódult, dühösen csapkodva a farkával ide-oda. A vízen és az üvegen keresztül Charlie arca puffadtnak tűnt. A tekintete segítségért könyörgött.
Körülnéztem, hátha találok valakit a személyzetből, és észre is vettem egy nőt az akvárium kék-szürke egyenruhájában. Vézna volt, sápadt, és tehetetlenebbnek tűnt, mint bárki a vendégek közül.
Az ösztöneimtől hajtva átfurakodtam a tátott szájjal bámuló emberek között. Lebénította őket a szürreális látomás, ahogy Charlie Kelemen a nagy óceáni tartály mélyére süllyedt. Balra húzódtam, és rohanvást megindultam csigavonalban a tartály felszínéhez vezető úton. Öt másodperc telt el Dögös Frufru első sikolya óta. Mintha öt emberöltő lett volna.
– Csinálj valami! – mondtam magamnak. Egy fél lépéssel lemaradva mögöttem Alex Romanov is csatlakozott hozzám. Fogalmunk sem volt róla, mit kergetünk. Nem maradt idő gondolkodni.
Charlie még mélyebbre süllyedt. A vállam fölött hátrapillantva láttam, hogy Romanov megáll, és széttárt karokkal az üveghez tapad. A könyörtelen mélységbe meredt, és próbálta eldönteni, mi legyen a következő lépés. Egy pillanatra olyan volt, mintha keresztre feszítették volna. Egy hedge fund igazgató vallásos gesztusánál több kellett, hogy megmentsük Charlie-t. Tehetetlennek éreztem magam. Továbbrohantam felfelé, mintha vonzott volna a tartály felszíne. Máshol nem lehetett bejutni a vízbe. Charlie máshol nem juthatott ki.
Ahogy Charlie süllyedt, üres tekintettel nézett rám. A pánik és a fogyó oxigén elhomályosították a gondolkodását. Láttam, ahogy Romanovra pillant, és egy pillanatra, mintha kitisztult volna a feje. Abbahagyta a kapálózást. A tekintetébe elszántság költözött. A megcsomózott kötéllel kezdett bíbelődni a bokáján. Csakhogy a mozdulatai továbbra is merevek voltak, és hiába küszködött. Hirtelen feltűnt, hogy vörös folyadék felhői szivárognak Charlie karjából és kézfejéből. Nem tudtam, hogyan vághatta meg magát.
Annyira villámgyorsan történt minden. Felrohantam az úton, közben pedig folyamatosan a megoldáson törtem a fejem. Romanov egy szinten járt Charlie-val, aki lassan elvesztette a csatát az idő és a csomó ellen. Többé nem volt ura a tüdejének. A legjobb barátom, az ember, aki megmentett, egyre közelebb araszolt saját halála felé.
A víz nagyon frissítő tud lenni. Ahogy átöblíti az ember kiszáradt száját, miután túl sok szeszt ivott. Ahogy lemossa egy 200 kilométeres biciklitúra porát.
De a víz ijesztő és ismeretlen is tud lenni. Ahogy áthalad a gégén, engedelmeskedve az oxigénhiánytól pánikba esett tüdőhólyagok hívásának, egyes áldozatok köhögni kezdenek, vagy lenyelik a folyadékot. Senki sem győzheti le a természetes ösztönét, hogy levegőt vegyen. Amikor a test kétségbeesetten levegő után kap, de csak vizet talál, annak gégegörcs lesz az eredménye. A gége és a torok összehúzódik, megakadályozva ezzel, hogy még több víz jusson a tüdőbe. Vagy levegő. Semmi sem rosszabb, mint megfulladni.
Azt mondják.
Charlie kétségbeesetten csapkodott a karjával, de a kocsi súlya megakadályozta, hogy elinduljon felfelé. Reménytelenül küszködött. Vad, kapkodó mozdulatai csak a halakat ijesztették meg.
Legalábbis néhány halat.
A tigriscápák nem voltak ijedősek. Távolról sem. Charlie vonaglása csak felizgatta őket. A vérfelhő felkeltette az étvágyukat. Fokozta étel utáni vágyukat, és felélesztette ősi, gyilkos ösztöneiket. Az akvárium biológusai még nem találták meg a vér kábító hatásának ellenszerét.
Egy két és fél méteres tigriscápa szelte át a vizet. Ahogy Charlie karja felé száguldott, a háromezer fog őrölt és csattogott, még mielőtt célhoz ért volna. Aztán lecsapott. Pörögve, forogva igyekezett leszakítani Charlie végtagját a testéről. A Carcharias taurus nem járt sikerrel, de a kar ernyedten lógott Charlie teste mellett. Újabb adag vér folyt a vízbe.
A vendégek felhördültek. – Hívják a mentőket! – kiáltotta valaki.
Egy közel háromméteres másik cápa rontott neki szerencsétlen barátomnak. A nyilvánvalóan fájdalmakkal küszködő Charlie-nak sikerült meglepnie. Felvette a harcot, nem törődve a fűrészes fogakkal. Jó kezével a cápa kopoltyúját püfölte. Újra meg újra lecsapott rá. Romanov és én mozdulatlanná dermedve figyeltük ember és cápa véres küzdelmét. Nem futottunk tovább.
A tigriscápa rángatózva úszott tova. A cápáknak olyan, ha a kopoltyújára ütnek, mint egy pasinak, ha tökön rúgják. Az első cápa, a két és fél méteres újra támadott, és megbosszulta a társát. Tátott szájjal csapódott be Charlie gyomrába. A barátom pocakja kövér, szaftos célpont volt, és kitűnő lehetőségekkel szolgált. Aztán a cápa büszkén, győzedelmesen vonult vissza.
Valami darabos és vörös úszott elő Charlie ingének fehér foszlányai közül. A véres cafatok létfontosságú szerveknek tűntek. Belek, vese, máj, talán mind egyszerre, nem láttam biztosan. Charlie a cafatok után nyúlt, és megpróbálta visszagyömöszölni őket. Úgy mozgott, mint a lassított felvétel, már nem csak az oxigénnek, de a vérnek is híján volt. A seb eltűnt a felhőben, az élete kiömlött a vízbe.
A tartályon kívülről is felismertem az agóniát. Epe buzogott fel a torkomba, és öklendezni kezdtem. A vendégek, férfiak és nők egyaránt, sikítoztak. Mindenki elborzadt a rettenetes látványtól. Valaki elhányta magát. Gyomorforgató szag töltötte be az orromat, amitől csak tovább öklendeztem.
A harmadik cápa, a legnagyobb mind közül, torpedóként hasított át a vízen. Egyetlen pillanat alatt megfeledkeztem a hányingerről. A homoki tigris, számtalan véres lakoma veteránja, nagyra tátotta a száját. Vizeletsárga szeméből sütött a végtelen gonoszság. Az összes vendég mozdulatlanná dermedt, mint szarvas a reflektorfényben.
A cápa lecsapott.

(...)

HARMINCHETEDIK FEJEZET
(...)
Amióta csak a Harvard Business Schoolba jártam, a táblázatok voltak a gyengéim. Akkortájt csak úgy szórtam magamból őket. Minden órára készítettem egyet, még szervezéselméletre is, ahol olyan laza dolgokat tanultunk, mint például, miért fontos vékony nyakkendőt viselni azokban a kultúrákban, ahol a vékony nyakkendő a divat. Az SKC-nál késő éjszakáig képes voltam az elemzők modelljeit boncolgatni, és csukott szemmel bűvészkedni a számokkal.
Jelenleg a „befektetők” nevű fájllal voltam elfoglalva. Öt oszlopból állt: név, telefonszám, cím, befektetett összeg és piaci érték. Olyan volt inkább az egész, mint egy telefonkönyv, nem mint összetett matematikai műveletek végeredménye.
Elemi dolgok.
Ahogy gyanítottam, Charlie elrejtett további oszlopokat is. Az Excel „felfedés” parancsa még kettőt mutatott meg. Az egyik a befektetők első hozzájárulásának időpontját tartalmazta. A másik a tőkekivonás dátumát, ha volt ilyen.
Túl egyszerű.
A befizetések rendben voltak. Az alapok általában a hónap utolsó napján fogadtak el befizetéseket, amiket aztán könnyedén oszlopba lehetett rendezni. A tőkekivonások viszont zavartak. Egy örökkévalóságig tartott, mire az ember visszakapta a pénzét. Ahhoz, hogy a folyamat egyáltalán elkezdődhessen, az alapok alapját kilencven nappal a negyedév vége előtt értesíteni kellett. A gyakorlatban ez az időszak sokszor öt vagy hat hónapig is eltartott. A január 15-én beadott értesítés például nem érkezett időben a március 31-ei pénzkivételhez, így csak június 30-án lehetett hozzájutni az aktuális összeghez.
Hotel California.
A június 30-ai kivétel előtt az alapok alapja értesíti a hedge fundjait, azok aztán kiszámolják a kiadandó összeget és a saját díjaikat. A nettó hozamot átutalják az alapok alapjának, ami aztán kiszámítja a maga díját. Július vége felé az alapok alapja átutalja a visszajáró összeg 90 százalékát. Ez volt a szokás. A befektető, aki január 15-én igényelte vissza a pénzét, nyár közepén még mindig nem kapta meg teljes egészében.
Kiszállhatnak. De sosem szabadulnak.
Az alapok alapja akkor adja ki a visszatartott tíz százalékot, amikor közzéteszik a végleges auditált beszámolót – a következő év áprilisában. Így az alap módosíthatja a saját díjára vonatkozó számításait, ha időközben történt valamilyen változás. Tizennégy hónap telt el azóta, hogy a befektető az előző év január 15-én beadta az igénylést.
A tőkekivonási folyamat nem egyszeri esemény. Charlie táblázatában vagy az igény benyújtásának, vagy a 90 százalék visszaadásának, vagy a végleges kifizetésnek a dátuma szerepelhetett. Az nyilvánvaló volt, hogy nem a negyedévek vége. A március 31-ei, a június 30-ai, a szeptember 30-ai vagy a december 31-ei dátumot nem láttam sehol. Az oszlop egyszerűsége nem hagyott nyugodni. A modell nem tükrözhette a valóságot.
Imádom ezt a szarságot.
Betty Masters tavaly februárban fektetett be 250 000 dollárt. Az összeg a C24-es cellában szerepelt. Jólesett a megerősítés, bár azt is eszembe juttatta, hogy múlt szombat óta alig jutottam előre. Rákattintottam a 250 000-es összegre, és rendkívül különös dolgot fedeztem fel. A cella egy képletet tartalmazott, nem nyers adatot.
Miért számolt ki Charlie egy számot, amit úgyis tudott?
Rákattintottam az „elődök mutatása” eszközre. Ez a funkció nyilak segítségével mutatja meg azokat a cellákat, amelyek szerepet játszottak az egyenletben. Meglepetésemre egyetlen kék nyíl mutatott Betty cellájára. Abban a cellában, ahonnan kiindult, egy 1,25 millió dolláros összeg szerepelt. A befektető neve nem volt ismerős.
Egy második kék nyíl Betty befektetésétől indult, és egy másik cellára mutatott, benne egy 1,5 millió dolláros összeggel. Ez a pénz Susan Thorpe-é volt, egy nőé, aki Charlie csapatába tartozott, és akit meglehetősen jól ismertem. Az ő 1,5 millió dollárja a tőkekivonási oszlopba került.
Betty február 28-án szállt be az alapba, mint ahogy a másik befektető is. Ez teljesen hihető volt. Hogy szabályozzák a cash flow-t, az alapok általában csak a hónapok vagy a negyedévek utolsó napján fogadnak el új pénzt. Ez a mechanizmus lehetővé teszi, hogy kiszámítsák a visszafizetendő összegeket, és a pénzüknél maradhassanak, még ha a valódi kifizetésekre csak hónapokkal később kerül is sor.
A likviditás nagyon értékes volt. A kényszerű eladás lenyomhatta volna az árakat. Vagy rosszul időzített üzletekhez vezethetett volna. Egy alap sem szívesen adta volna el a Yahoot pár nappal azelőtt, hogy a Microsoft 62 százalékos prémiumot ajánlott a cég megvásárlásáért.
Susan Thorpe március 5-én vette ki a pénzét. Azon kezdtem gondolkodni, hogy vajon nem a Bettytől meg a másik befektetőtől érkező pénz finanszírozta-e Susan kilépését. Mindenki jól járt. Susan, Betty, a másik pasas és Charlie is. Semmi szükség nem volt rá, hogy a Kelemen Group hozzányúljon a háttérben dolgozó befektetésekhez. Mindenki elégedett volt.
Mindenki, kivéve engem. Én nyugtalan voltam. Charlie úgy számította ki Betty befektetését. Semmi értelme nem volt képleteket használni. Tudta, hogy Bettynek 250 000 dollárja van. Látta a brókercégek számlaleveleit. Betty megbízott benne. Beszélgettek Fredről. Charlie utánajárt, milyen szükségletei vannak a fiúnak, és vállalta, hogy szükség esetén a gyámja lesz. Feltehetőleg konzultáltak az adózásról is. Túl közeli kapcsolatban álltak ahhoz, hogy Betty befektetését számolgatnia kelljen. Charlie tudta. Egyszerűen tudta.
Susan Thorpe.
A csapat tagja és egy „előd” Charlie táblázatában. Hogy kapcsolódott Bettyhez és a másik befektetőhöz? Susan kivette a befektetését, és kíváncsi lettem volna, miért. Kiváló volt a hozam. 500 000 dollárt keresett a Kelemen Groupnál, az pedig 50%-os hozamot jelent.
Szép.
Jó darabig elmélkedtem az egyenleten. Betty 250 000 dollárja. Susan 1,5 millió dollárja. A férfi 1,25 millió dollárja. A Starbucks vendégei időközben kétszer is teljesen kicserélődtek. Egy babakocsit toló trendi New York-i pár vágyakozva méregette az asztalomat. Intettem nekik, hogy jöjjenek oda. A baba büfizett.
Abban a pillanatban az én gyomrom is forogni kezdett. Reméltem, hogy csak a kávé miatt. Aztán tompán puffant bennem a felismerés. Lepakoltam az asztalról, felkaptam a laptopomat, és elindultam kifelé, hogy felhívjam Susan Thorpe-ot. Nyilvánvaló volt, hogy Charlie tőkét vont be – Bettyét –, hogy aztán abból teljesítse a kifizetést. Más magyarázat nem lehetett a számításokra. Nem is ez zavart.
Túl kerekek voltak a számok. Senki sem keresett pontosan 500 000 dollárt egy hedge fundnál. Mindig akadt néhány sékelnyi eltérés egyik vagy másik irányba, úgyhogy a végeredmény lehetett például 497 631,04 dollár, esetleg 523 781,93 dollár. Egyetlen magyarázatot tudtam elképzelni.
Charlie meghamisította a könyvelést.

A Kiadó engedélyével.