Főkép A hipnotizőr valóban (be)robbanó siker volt az Ahndoril-házaspártól, ugyanis Lars Kepler fantomneve mögött valójában egy svéd kettős, férj és feleség áll. Ez volt az első közös regényük, bár Alexander Ahndoril előtte sem volt kezdő a témában, lévén saját neve alatt regényeket és színdarabokat publikált, amelyekből a leghíresebb a filmrendező Ingmar Bergmanról szóló 2006-os Regissören (A rendező) című könyve. Nos, de vissza Keplerhez. A hipnotizőr kapcsán azt írtam, a regény hűen és jólesően követi a skandináv krimi-attitűd bevett jellemzőit: a kietlen, steril környezetet; a szokványostól eltérő motivációjú, emóciójú és jellemvonású karaktereket; s a brutálisan nyers erőszak keretében tomboló gyilkosságokat. A Paganini-szerződés azonban némileg eltér ettől a vonaltól, bizonyítván, hogy a bátran (fel)vállalt váltás, ha átgondolt koncepcióval párosul, kifizetődő lehet. Esetünkben az is lett.
 
A Paganini-szerződés ugyanis inkább amolyan összeesküvős, a társadalmi-politikai hierarchiában magasra vezető szálakból font, nemzetközi vizekre is (ki)evező, profi gyilkosokat bevető, s mindebből eredően közel sem homogén bűneseteket középpontba állító krimi. Egyszóval határozottan más, mint A hipnotizőr. A Paganini-szerződésben is több szálon loholunk a már megismert Joona Linna felügyelővel, és az őt kiegészítő-támogató, heterogén nyomozói csoporttal. A felvázolt két ügy látszólag teljesen független egymástól, de a rutinos olvasó jól tudja, hogy a párhuzamosok a végtelenben úgyis találkoznak. A svéd Stratégiai Termékek Felügyeletének igazgatója, aki többek között a svéd fegyver- és lőszergyártás külföldi exportjáért is felel, váratlanul önkezével vet véget az életének, a lakásában felköti magát. Szinte ugyanebben az időben egy Penelope Fernandez nevű fiatal hölgy, aki amúgy a „forradalmi” Svéd Béke és Békéltető Szövetség elnöke, hajókázni megy a húgával, valamint a barátjával a stockholmi szigetvilágba. Az egyik néptelen szigeten aztán ismeretlen gyilkos üt rajtuk, Penelope húgát megöli, kettejüket pedig üldözőbe veszi.
 
Két ügy, egy eset? Matematikailag igen, viszont az ügy kiterjedését nézve sokkal nagyobb volumenű dolgok zajlanak a háttérben. Linna és helyszínelő-nyomozó csapata, Saga Bauer nemzetvédelmi ügynökkel a jobbján (balján) kezd foglalkozni az esetekkel, és csakhamar világossá válik előttük, hogy nem is akármilyen darázsfészekbe nyúltak. Az öngyilkosság(?) és a gyilkosság mögött felsejlik egy nemzetközi, törvénysértő fegyverimport halálos árnya, egy minden képzeletet felülmúlóan profi bérgyilkos könyörületet nem ismerő kegyetlen alakja, valamint egy ifjúkorában hegedűművésznek készülő, mély pszichés gondokkal küszködő férfi figurája. Kepler nem kíméli az olvasót: kontúros részletességgel megrajzolt mozaikkockákon rángatja keresztül az olvasót a rejtély(ek) megfejtésének útján, ahol döntő szerepet kap egy fotó: annak készítési időpontja, a rajta szereplő személyek, a poharakban gyöngyöző pezsgő és a háttérben szóló feltételezhető szimfonikus zenemű. Az a feszültség, amely rokonsága miatt működött Antonioni Nagyítás című filmes klasszikusában, A Paganini-szerződés lapjain is teljes intenzitással vibrál.
 
Kepler regényében a fénykép minden rejtély nyitja, s ahogyan annak egyre és egyre több rétege válik világossá Linnáék előtt, úgy alakul a nyomozás folyamata. Míg az Ahndoril-házaspár A hipnotizőrben a különböző idősíkok játékával teremtett mozaikszerű „feltárást”, A Paganini-szerződésben ezt a koncepciót valamelyest a fénykép rétegződései jelentik. Igaz, a regény elején Kepler(ék) itt is megpróbálkoztak az idősíkok tologatásával, de véleményem szerint tisztán zavaró hatást fejtettek csak ki vele, talán nem is csoda, hogy aztán hagyták a csudába. A Paganini-szerződés nagy-nagy erősségei a bérgyilkos jelenetei: ahogyan Penelope és barátja életére tör; ahogyan Joona Linna testkontaktusba kerül vele; vagy ahogyan hajtóvadászatot rendeznek érte a vásárcsarnokban, majd a német nagykövetségen.

Ezek a tökéletesen koreografált cselekményszálak roppant kiforrott részei a kriminek, amelyeket sajnos a befejezésre időzített „leszámolás” feszültsége szerintem nem képes felülmúlni. Kicsit a „nagy csavart” is hiányoltam, bár helyette a néhol zavarba ejtő nyugtalanságot kiváltó karakterrajz (ezt pozitív értelemben gondolom) - akárcsak A hipnotizőrben - eggyel magasabb szintre helyezte a történéseket. Egy szó mint száz, Lars Kepler második krimijével sem okoz csalódást, élvezhetően fonja egybe a szétfutni látszó szálakat, hogy aztán egy minden ízében elvarrt történetet tegyen le elénk az asztalra. Csak így tovább, Mr. és Mrs. Ahndoril!

Részlet a regényből