FőképSzemét márpedig nem létezik. Minden és mindenki hasznos, sőt, újrahasznos. Nagyanyáinknál lassan teltek meg a kukák, a pénzhiány nagy úr volt, (és van, és lesz újra). Mindennek helye volt, a végképp foltozhatatlan lyukas zokni cérnaszálakra foszlásáig szolgált mint törölgetőrongy, a flakonokból kislapát lett. A „semmit ki nem dobok”-mentalitás még ma is jelen van az idősebb korosztálynál, de találékonyság, kreativitás és szerszámok nélkül (lásd Barkács-csaj a Spektrum home-on) az eltárolt, biztos nagyon hasznos holmik egyszer csak a nyakunkba zúdulnak a beépített szekrényből.

Sári és Nemszemétke azon van, hogy felébressze mindenkiben az ihletet, ám legelőször is megfelelő szemléletet kell gyurmázni mindehhez, ami egyes családokban – akik kézen fogva vonulnak a szelektív gyűjtőhöz – már eleve adott. Más családokban pedig talán ez a színes-szagos könyv is kevés ahhoz, hogy leálljon a „folyton valami újat akarok, a régi cikiset meg kukába dobom” folyamat, aminek leginkább a pénzhiány tud megálljt parancsolni.

Felnőttszemmel gyanakvóan szemlélek minden oktató szándékkal megírt mesét, szeméttémában pedig, hiába minden jó szándék, eddig ez az első nálam, ami megugrotta a lécet.

A montázs-illusztrációkért felelős Kismarty-Lechner Zita a Cellux csoport alapító tagja, grafikus. A csoport ars poeticája a „szemétből művészetet” és az „alakíts-hasznosíts-ne költekezz-ne szemetelj”. A takarékosság manapság egyre több ember számára válik égető kérdéssé, és látva a szelektív kukákat fejre állító emberkéket, akik kiszórják mindazt, amit az imént belepotyogtattunk, hamar tudatosodik bennünk: a szemét pénz is.

Szóval elég a pazarlásból, a mindent elcsúfító szeméthegyekből, hiszen jön Sári, aki belebújik egy kukába, és mire észbe kap, már egy szemétszigeten találja magát, ahol a csodás Újraváros épül. Sári akkor érzi magát biztonságban, ha mindenkinek nevet ad, így „születik” meg Nemszemétke, Lim és Lom, akik névadásban szintén nem kispályások, hiszen rajtuk kívül eddig aligha tudta bárki is, mik azok a buvacok.

Kiderül, hogy a sziget nem lakatlan, a sok szemétbe pedig egy kisfiú, Barkács önt lelket, aki ide menekült, miután bezárt a házuk melletti szeméttelep. Sárinak viszont, hiába leli meg rokkant játékmackóját, egyre jobban hiányzik az otthona, és egy kicsit még a tesója is. Valahogy haza kell hát juttatni őt, buborékfóliába csomagolva, és Nemszemétke is vele tart, hogy lásson mindenki csodát. Flakon-hungarocell-kupak-fadarab-töröttlemez csodát.

A könyv rendkívül ötletesen és könnyen emészthetően oldja meg a feladatot: szemétügyben szemléletet formálni (válogassuk szét, de legjobb, ha ki se dobjuk). Csak a felnőtt agyban jelennek meg tolakodóan a szemétben sertepertélő, minden használhatót kigyűjtő harmadik világbeli gyermekek és a műanyagot megolvasztó, majd abból ékszert készítő, közben a mérgező gőzt belélegző afrikai nők képei. Az a valóság – nekik. Ez meg mese – a mi gyerekeinknek.

Gyerekszemmel nézve ez egy jópofa történet, amit többször egymás után el lehet olvasni, a munkafüzet (inkább ötletfüzet) pedig finoman dörgölgeti az orrunk alá, hogy a kézműveskedéshez egyáltalán nem kellenek méregdrága alapanyagok, és lehet, hogy nem is kell új kaspó, mikor ott az a törött bögre... Hát, az új élethez bizony venni kell egy nagy levegőt.

Mindenképpen ajánlott a könyv azoknak a szülőknek, akiknek a gyerekei roskadozó zsebekkel térnek haza a kiruccanásokról, minden vicket-vackot félreraknak, s az íróasztalukhoz nem lehet hozzáférni a papírfecniktől, ragasztótól, drótoktól, gyöngyöktől. Azoknak pedig különösképpen ajánlott, akiknek a gyereke inkább a plázában szeret korzózni, és minden játékboltos kirándulás hisztivel kevert sóhajtozásba torkollik. Ezekkel a gyerekekkel ne a kukához induljunk mekizés után, inkább söpörjük egy (újrahasznosított) szatyorba a poharakat és dobozokat, aztán otthon mindent a padlóra öntve meditáljunk, mit lehetne még mindebből kihozni. Ha nem jut eszünkbe semmi, hívjuk oda Nemszemétkét, biztos lesz egy-két ötlete.

Vagy tekintsük meg ezt: http://celluxcsoport.blogspot.com/