FőképAz elmúlt évek egyik legsikeresebb ifjúsági fantasy sorozata, a Vámpírakadémia, tavaly nyáron érkezett el befejező kötetéhez. Úgy hiszem, még a legelszántabb rajongók is – az ilyenkor kötelező, „jaj, mit fogok ezután olvasni” körök után – valahol örültek, hogy vége, és nem nyújtotta tovább az írónő a cselekményt. Mert az úgy volt jó, ahogy volt, és ideje is volt már pontot tenni a végére. Azt persze már az utolsó rész kézbe vételekor tudhattuk, hogy lesz egy spin-off sorozat, és itt jött a nagy kérdés: vajon Mead tud-e úgy új sorozatot írni a régi világában, hogy eredeti legyen és érdekes, vagy a jól ismert rókabőr-jelenséggel van dolgunk?
 
Én bizony ilyenkor mindig a kétkedők táborát gyarapítom, nem szeretem, ha valaki nem tudja maga mögött hagyni a történetét, és csak írja, írja… ilyenkor mindig felsejlenek előttem húsz részes önismétlő sorozatok rémképei. Ennek ellenére egy percig sem volt kérdés, hogy elolvasom, főleg, mert az új sorozat a Vámpírakadémia számomra legszimpatikusabb mellékszereplőjét tette meg főszereplőnek. És milyen jól tettem! A Vérvonalak ugyanis még sokkal jobb lett, mint a Vámpírakadémia, megkockáztatom, az egyik legjobb spin-off kezdés, amit valaha olvastam/láttam.
 
Ami elsősorban a főszereplőnek köszönhető. Nem tudhatom, hogy Meadnek már akkor is a fejében volt-e az új sorozat terve, amikor a Vámpírakadémia negyedik részében behozta Sydney, az alkimista karakterét, de az biztos, hogy remek érzékkel választotta ki őt főszereplőnek. A sorozat egyik legnagyobb hiányosságaként értékeltük sokan az alkimisták világának homályban hagyását, és Sydney alakjának vázlatosságát – hát most megkaptuk a magunkét. Vámpírokról, dampyrokról, strigákról szinte mindent megtudtunk, most végre betekintést nyerhettünk az őket körülvevő emberek világába, és ez a nézőpontváltás nagyon jót tett a történetnek. Mint ahogy az is, hogy megszabadultunk az eddigi főszereplő párostól, Rose-tól és Lissától – bármilyen jó kis sorozat a Vámpírakadémia, ilyen idegesítő főszereplőkkel én még nem találkoztam.
 
Sydney a két lány totális ellentéte: mi sem áll távolabb tőle, mint a nyavalygás vagy az önzés. Gyakorlatias, okos, rendkívül művelt és nagyon ravasz – ami nem csoda, tekintve, hogy apja egy szinte félkatonai szervezetbe való beilleszkedésre nevelte kisgyermekkora óta. Az alkimisták kemény világát rögtön a kötet elején megismerjük: Sydney-t az előző kötetben elkövetett „rémtettei” után – mármint hogy segített megszökni Rose-nak, és ezzel leleplezni a mora királynő gyilkosát – átnevelőtáborba akarják küldeni, vámpírimádónak bélyegzik, leírják. A szervezet, amely arra tette fel tagjai életét, hogy az embereket megóvják a vámpíroktól, és titokban tartsák utóbbiak létezését, nem tűr meg tagjai közt olyat, aki akár a leghalványabb jelét is mutatja annak, hogy szimpatizál a sötétség teremtményeivel.
 
Most mégis szükség van Sydney-re: a mora társadalmon belül meglévő feszültségek miatt az újonnan megválasztott királynő húgát, Jill Mastrano-t az udvarból egy kaliforniai bentlakásos iskolába kell menekíteni, ahol az emberekkel elvegyülve kell élnie, amíg a politikai helyzet rendeződik. Egy mora főnemes egy emberekkel teli iskolában, a kaliforniai napsütésben – és egy alkimista, akinek a nővérét kell eljátszania, egy szobában laknia vele, és megvédeni a körülötte lévő embereket, ha kitörne a vihar. Nem csoda, hogy Sydney nem túl lelkes, ám bizonyítani akar, s mivel tudja, hogy ha ő nem megy, húgát küldik – akit bármi áron meg akar óvni a szervezettől – szedi a cókmókját, és egy morákból és dampyrokból álló kis csapattal az Amberwood középiskolába költözik.
 
Noha a középiskolás tematika miatt ez a sorozat inkább való a fiatalabb olvasóknak, én felnőtt fejjel is nagyon élveztem – a világtól eddig elzárt, mániás apja által otthon tanított, szuperokos Sydney kínlódása az iskolába való beilleszkedéssel számtalan kacagtató pillanatot rejt, ráadásul ott van a szívdöglesztő vámpír aranyifjú, Adrian (a Vámpírakadémia másik közönségkedvenc mellékszereplője), aki minden megszólalásával támadást intéz hősnőnk idegei és az olvasó rekeszizma ellen.
 
Az iskolai mindennapok mellett rejtélyes vámpírvadászok, a diákoknak titokzatos erőt biztosító tetoválások és áskálódó alkimisták is képbe kerülnek – Sydney-nek van mi után nyomozni, szerencsére, így nem unatkozik sem ő, sem mi. Az már csak hab a tortán, hogy a mágiától minden szinten irtózó alkimista egy zakkant történelemtanárnak köszönhetően olyan képességeket fedez fel magában, amiket nagyon nem szeretne, és a kötet végére még meg is kedveli a rábízott vámpírokat – lesz itt még bonyodalom a folytatásban, bőven… Amit, mit tagadjam, alig várok!