Főkép

Befejezéséhez érkezett az Elveszett krónikák trilógia, melynek elsődleges célkitűzése a Krónikák által nyitva hagyott kérdések, illetve a történetben lévő üres foltok kiszínezése volt, ám az írópáros olyan nagyszerűen oldotta meg feladatát, hogy az egyes kötetek a sorozat önálló részeként is megállják a helyüket, nem csak egy „mellék” vagy „kiegészítő” könyvként funkcionálnak. Az első regény, A törpetárnák sárkányai kimondottan biztató kezdetnek tűnt, hiszen élvezetes és szórakoztató formában mutatta be az eredeti trilógiából kimaradt eseményeket. A második rész, A sötét égbolt sárkányai már csak témájából adódóan sem nyerte el a tetszésemet, de a befejezés már minden várakozásomnak eleget tett.
 
Ezúttal mindösszesen egy főszereplő útját követhetjük végig, aki pedig nem más, mint a Dragonlance univerzum egyik legérdekesebb, legellentmondásosabb, s ebből fakadóan talán az egyik legizgalmasabb figurája, Raistlin Majere. A fekete köpenyes mágus nem kevés becsvággyal és ambícióval vág neki sikereket ígérő útjának, még ha ezért barátait, sőt, a saját ikertestvérét is hátra kell hagynia. Nerakába, a gonoszság és sötétség istennőjének otthonába utazik, ahol egyben az egész világ leigázását tervező hadsereg is táborozik. Az istennőtől, Takhisistől remél hatalmat és még nagyobb erőt, ám hamarosan rá kell döbbennie, hogy a gonoszság űrnője nem osztogatja könnyedén áldását, s Raistlinnek választania kell, hogy melyik oldalt is szolgálja valójában.
 
A regény A tavaszi hajnal sárkányai cselekménye alatt játszódik, hiszen ameddig a Félelf Tanis vezette csapat Örökember Beremet kutatja és próbálja megállítani az emberek életét fenyegető gonosz seregek előretörését, addig Raistlin varázshatalmának növelésén és erősítésén fáradozik. A Krónikákból kimaradt részek most kerülnek közelebbi megvilágításba, s ugyan akadnak kisebb-nagyobb ellentmondások, azokról leginkább az események évekkel későbbi megírása tehet – feltehetően időközben egy kicsit változtak az eredeti elképzelések. Akárhogy is, ezek az apróbb problémák talán fel sem tűnnek a kikapcsolódni vágyó olvasóknak, az viszont annál inkább, hogy ezúttal is jóval komorabb hangvételű a mű, mint azt korábban megszokhattuk.
 
A sötétebb légkör leginkább a karaktereknek köszönhető, hiszen meglepően kevés az igazán „jó” szereplő. A szerzőpáros megmutatta szinte mindenki világosabb és gonoszabb oldalát is, s közülük is Raistlint árnyalták a legjobban. Az ifjú mágus érzéseit és motivációit sokkal jobban megismerjük, bár a folyamatosan pörgő eseménysor miatt mégsem kap akkora teret, mint amekkorát megérdemelne. A lendületes cselekményben nincs unalmasabb rész, mindig történik valami, ami kizökkenti a figurákat az álló helyzetből, ezáltal kevesebb idő jut jellemük kidolgozására is – főleg a „kevésbé fontos” alakok körében, mint Ariakas császár vagy Raist féltestvére, Kitiara, habár ők a trilógia előző részében, A sötét égbolt sárkányaiban jutottak nagyobb szerephez.
 
Az egyetlen problémám talán csak az volt, hogy a szórakoztató és izgalmas történet nem tartott túl sokáig, ugyanis Az aranyszemű mágus sárkányai alig több mint 300 oldal, bár ez legyen a legnagyobb gond. Összességében elmondhatom, hogy az Elveszett krónikák sorozat kiválóan sikerült még a gyengébb középső kötet ellenére is, hiszen a harmadik rész sok mindenért kárpótolni tudott. Csak ajánlani tudom – aki a Krónikákat szerette, az ebben a három regényben sem fog csalódni.