Istanpitta – Danses florentines du Trecento (CD)
Írta: Galamb Zoltán | 2012. 01. 04.

Az egyéni vagy regionális eltérések persze elkerülhetetlenek, az ősforma mégis egy és ugyanaz. Pontosan ezt figyelhetni meg Henri Agnel feldolgozásain is. Feldolgozást említek, hiszen a kéziratban legfeljebb a zenei váz maradt ránk, a kitöltés, a díszítés, a hangszerek megválasztása már mind-mind egyéni ízlés kérdése. A középkori darabok megszólaltatóinak elsődleges feladata és nagysága épp ebben, a hangszerelésben és az előadói felfogás kialakításában rejlik.
Amit ezen az albumon hallhatunk, az leginkább a jazz-sztenderdek előadói gyakorlatához hasonlítható. Ahogy a kísérőfüzetből megtudhatjuk, Agnel amellett döntött, hogy elhagyja a dallamok szimmetriákat felrúgó, kizárólag a táncok ritmusképleteihez igazodó ütembetoldásait és -elhagyásait, hogy egyenletes lüktetésű, egységes darabokat teremtsen. Mindezt tette annak ellenére, hogy már maga az istanpitta elnevezés is vitathatatlanul a lábdobbantásokra utal, tehát valójában a lemezen elhangzó minden egyes mű hamisítatlan, középkori tánczene.
Itt mégis egészen maivá vedlenek át a kompozíciók – miközben hangulatukban minden kétséget kizáróan képesek felidézni a kor, a trecento Dél-Európáját. Ehhez nagyban hozzájárulnak a kiválasztott hangszerek is, melyek nem korabeli instrumentumok hű kópiái, hanem részben a népzenékben megőrzött, egzotikus darabok, és ehhez igazodva megszólaltatásuk is azon tájegységek, országok jellegzetes jegyeit viseli magán, ahonnan eredetileg származnak. Ekként fordulhat elő, hogy néhol arabnak, másutt észak-afrikainak, esetleg indiainak sejtett elemek keverednek a feltételezett trubadúr tradíciókkal, melyeket áttételesen a reneszánsz és a barokk örökíthetett ránk.
A rengeteg virtuóz improvizációval mégis sokkal inkább tűnik jazzesnek a konkrét megvalósítás, különösen, mivel az előjáték (szándékosan nem prelúdiumot emlegetek) és a verze-refrén-verze-refrén felépítés, ahol az egyéni variációk váltakoznak a közösen megszólaltatott részekkel, a mai könnyűzenei előadói gyakorlattal jóval több rokonságot mutat, mint a legtöbb klasszikus koncertet jellemző kottahű játék. Nem is csoda, ha a lemezt hallgatva nem is annyira a középkori dallamok különlegességébe (legyenek azok bármily gyönyörűek és ötletesek is), mint a hangszeres teljesítményekbe és az egészen briliáns rögtönzésekbe merülünk bele. A hangszínek és csoportosítások roppant változatossága pedig majdhogynem meghazudtolja azt, amit a több századdal ezelőtti zenéről elképzelhetőnek tartanánk.
Valójában nehéz lenne eldönteni, hogy a középkori hangszeres gyakorlatot valamelyest rekonstruálni igyekvő próbálkozást hallunk-e (autentikus előadásról, ugye, itt szó sem lehet), vagy valami teljesen huszonegyedik századi, fősodorbeli világzenét. Vélhetően mindkettőt, de ami engem illet, nem érzem kardinálisnak e kérdést mindaddig, amíg oly szédületes élményt várhatok bármitől is, mint tehetem Henri Agnel felvételeinek esetében.
Előadók:
Henri Agnel – cittern, ceterina, ud (arab lant)
Michael Nick – quinton (öthúros hegedű)
Henri Tournier – bansuri (bambuszfuvola)
Djamid Chemirani – zarb
Idriss Agnel – udu
A lemezen elhangzó művek listája:
1. Istanpitta Tristano & Manfredina
2. Istanpitta Ghaetta
3. Istanpitta In Pro
4. Istanpitta Chanconetta Tedescha
5. Istanpitta Saltarello
6. Istanpitta Saltarello & Trotto
7. Istanpitta Isabella
8. Istanpitta Tre Fontana
9. Istanpitta Saltarello