Henry Purcell: Hail! bright Cecilia & Who can from joy refrain? (CD)
Írta: Galamb Zoltán | 2012. 01. 03.
Évszázadok távlatából is nehéz eldönteni, vajon az angol zenei élet vagy Henry Purcell különös szerencséje volt-e inkább, hogy az újonnan alakult Musical Society, azaz londoni Zenei Társaság épp 1683-ban döntött amellett, hogy minden év november 22-én megünnepli a zenészek védőszentje, Szent Cecília ünnepét, és hogy az alkalmi óda megkomponálására épp az angol barokk muzsika legkiemelkedőbb képviselőjét kérték fel. Ekkor született meg a rövidségében is végtelenül lenyűgöző Welcome to all the pleasures, melyet meglehetősen kis létszámú zenekar szólaltatott meg.
Annál népesebb előadói gárda állt viszont Purcell rendelkezésére a kilenc esztendővel később megalkotott Hail! bright Cecilia előadása alkalmával, és ezt kihasználva, ha invencióban nem is feltétlenül, dimenzióiban és változatosságában egyértelműen hatalmasabbat és fenségesebbet alkotott a lenyűgöző kontrapunktikus kórusokkal, melyek között lélegzetelállító szépségű szólóáriák, briliáns kettősök és triók sora csendül fel a szerzőtől megszokott természetességgel, obligát hangszerekkel és szófestő megoldásokkal.
Ez utóbbi eljárást, azaz a mondandót, atmoszférát zenei megoldásokkal megjelenítő metódust remekül illusztrálja a csökönyösen ismétlődő ground basszussal kísért ária, a „Wond’rous machine” (8), míg az előbbire legszebb példa a „Soul of the world” (5) monumentális kórusa, amely – mint annyi más oratorikus Purcell-műben, itt is – Handel grandiózus hangfestményeinek hangulatát előlegezi meg.
Ugyancsak bevett eljárásnak számított Purcell műveiben, hogy egy-egy hangszert, különösképp pedig a trombitát előbb énekhangok „jelenítenek meg”, ahogy a „With that sublime celestial day” (7) triójának egyes menetei itt is a trombitát idézik, míg maguk a dicsőséget és pompát sugalló instrumentumok először csupán a végkifejletben, a „The fife and all the harmony of war” (13) kórusában hangzanak fel. Mindennek ismeretében egészen bizonyosnak tűnik, hogy valóban emlékezetes ünnep lehetett 1692 Cecília-napi hangversenye, melyhez hasonlókat manapság sem vennénk zokon.
A Gloucester hercegének hatodik születésnapjára komponált óda épp ellenkezőleg, rögtön a szonátaszerű nyitányban trombitákkal igyekszik megteremteni a magasztos hangulatot, ám figyelembe véve, hogy a „címzett” egy kisgyermek, akinek nyilvánvalóan imponált a hangszer egyszerre fejedelmi, erőteljes és tiszta hangja, nincs mit csodálkozni a kissé hatásvadász megoldáson.
A Cecília-ódánál jóval rövidebb és számottevően kevesebb hangszerest alkalmazó mű szólóáriái újfent egészen csodálatosak, a „Sound the trumpet” (19) tételben pedig az alt cseppet sem meglepő módon a trombita hangjait imitálja – méghozzá olyféleképp, ahogy évszázadokkal később majd a rockzenészek teszik, például amikor Ian Gillan versenyt énekel Ritchie Blackmore gitárjával a Deep Purple koncertfelvételein.
Az ódát lezáró „Chacone” (20) tagadhatatlanul Jean-Baptiste Lully hatását mutatja, kinek Armide című operájának grande passacaille-ja hasonlóképp az énekesek, a kórus és a zenekar felelgetésének lehetőségeivel játszik el, az „A Prince of glorius race” pedig egy valódi passacaglia felemelő s finom szépségét tárja elénk. Így Purcell ezúttal bármennyivel is csekélyebb erőket tudott foglalkoztatni, mint a három évvel korábbról származó Cecília-ódában, nívóját tekintve semmivel sem marad el e mű – a zeneszerző életében utolsóként megírt alkalmi óda – a dicsőséges és tündökletes, nagy kompozíciótól.
Robert King és consortjának interpretációja, akár az összkiadás minden egyes felvételén, most is a legihletettebbek közé tartozik, jóllehet a Hail! bright Cecilia több más kiváló megszólaltatásban is rögzítésre került. Ennél jobbat azonban nem ismerek, és azt sem tartom valószínűnek, hogy egyáltalán létezhet ilyen. A szólisták szintén mind elsőrangúak, kiemelni sem lehetne közülük bárkit is. Ha Purcell zsenialitásáról kellene meggyőzni holmi kételkedőt, ez az album mindenképp ékesszóló bizonyíték lehet.
Előadók:
Gillian Fisher – szoprán
Tessa Bonner – szoprán
James Bowman – kontratenor
Rogers Covey-Crump – magas tenor
John Mark Ainsley – tenor
Michael George – basszus
Simon Keenlyside – basszus
Choir of New College, Oxford
The King’s Consort
Robert King – karmester
A lemezen elhangzó művek listája:
1-13. Hail! bright Cecilia – Ode for St Cecilia’s Day, 1692 (Z.328)
14-20. Who can from joy refrain? – Ode for the birthday of the Duke of Gloucester, 1695 (Z.342)
Annál népesebb előadói gárda állt viszont Purcell rendelkezésére a kilenc esztendővel később megalkotott Hail! bright Cecilia előadása alkalmával, és ezt kihasználva, ha invencióban nem is feltétlenül, dimenzióiban és változatosságában egyértelműen hatalmasabbat és fenségesebbet alkotott a lenyűgöző kontrapunktikus kórusokkal, melyek között lélegzetelállító szépségű szólóáriák, briliáns kettősök és triók sora csendül fel a szerzőtől megszokott természetességgel, obligát hangszerekkel és szófestő megoldásokkal.
Ez utóbbi eljárást, azaz a mondandót, atmoszférát zenei megoldásokkal megjelenítő metódust remekül illusztrálja a csökönyösen ismétlődő ground basszussal kísért ária, a „Wond’rous machine” (8), míg az előbbire legszebb példa a „Soul of the world” (5) monumentális kórusa, amely – mint annyi más oratorikus Purcell-műben, itt is – Handel grandiózus hangfestményeinek hangulatát előlegezi meg.
Ugyancsak bevett eljárásnak számított Purcell műveiben, hogy egy-egy hangszert, különösképp pedig a trombitát előbb énekhangok „jelenítenek meg”, ahogy a „With that sublime celestial day” (7) triójának egyes menetei itt is a trombitát idézik, míg maguk a dicsőséget és pompát sugalló instrumentumok először csupán a végkifejletben, a „The fife and all the harmony of war” (13) kórusában hangzanak fel. Mindennek ismeretében egészen bizonyosnak tűnik, hogy valóban emlékezetes ünnep lehetett 1692 Cecília-napi hangversenye, melyhez hasonlókat manapság sem vennénk zokon.
A Gloucester hercegének hatodik születésnapjára komponált óda épp ellenkezőleg, rögtön a szonátaszerű nyitányban trombitákkal igyekszik megteremteni a magasztos hangulatot, ám figyelembe véve, hogy a „címzett” egy kisgyermek, akinek nyilvánvalóan imponált a hangszer egyszerre fejedelmi, erőteljes és tiszta hangja, nincs mit csodálkozni a kissé hatásvadász megoldáson.
A Cecília-ódánál jóval rövidebb és számottevően kevesebb hangszerest alkalmazó mű szólóáriái újfent egészen csodálatosak, a „Sound the trumpet” (19) tételben pedig az alt cseppet sem meglepő módon a trombita hangjait imitálja – méghozzá olyféleképp, ahogy évszázadokkal később majd a rockzenészek teszik, például amikor Ian Gillan versenyt énekel Ritchie Blackmore gitárjával a Deep Purple koncertfelvételein.
Az ódát lezáró „Chacone” (20) tagadhatatlanul Jean-Baptiste Lully hatását mutatja, kinek Armide című operájának grande passacaille-ja hasonlóképp az énekesek, a kórus és a zenekar felelgetésének lehetőségeivel játszik el, az „A Prince of glorius race” pedig egy valódi passacaglia felemelő s finom szépségét tárja elénk. Így Purcell ezúttal bármennyivel is csekélyebb erőket tudott foglalkoztatni, mint a három évvel korábbról származó Cecília-ódában, nívóját tekintve semmivel sem marad el e mű – a zeneszerző életében utolsóként megírt alkalmi óda – a dicsőséges és tündökletes, nagy kompozíciótól.
Robert King és consortjának interpretációja, akár az összkiadás minden egyes felvételén, most is a legihletettebbek közé tartozik, jóllehet a Hail! bright Cecilia több más kiváló megszólaltatásban is rögzítésre került. Ennél jobbat azonban nem ismerek, és azt sem tartom valószínűnek, hogy egyáltalán létezhet ilyen. A szólisták szintén mind elsőrangúak, kiemelni sem lehetne közülük bárkit is. Ha Purcell zsenialitásáról kellene meggyőzni holmi kételkedőt, ez az album mindenképp ékesszóló bizonyíték lehet.
Előadók:
Gillian Fisher – szoprán
Tessa Bonner – szoprán
James Bowman – kontratenor
Rogers Covey-Crump – magas tenor
John Mark Ainsley – tenor
Michael George – basszus
Simon Keenlyside – basszus
Choir of New College, Oxford
The King’s Consort
Robert King – karmester
A lemezen elhangzó művek listája:
1-13. Hail! bright Cecilia – Ode for St Cecilia’s Day, 1692 (Z.328)
14-20. Who can from joy refrain? – Ode for the birthday of the Duke of Gloucester, 1695 (Z.342)