Főkép Mindig meglepődöm, hogy a hazai rádiók mikor milyen zenéket kapnak fel: keleties (török vagy indiai) dallamokat, vagy éppen délieseket (spanyol, flamenco stb.). Kíváncsi vagyok, hogy a country miért nem került még sorra. Emiatt sajnos rengeteg értékes zenekarról nem sokan tudnak idehaza – például a Lady Antebellumot is kevesen ismerik.
 
Felvetődik a kérdés, hogy miért is tartanak itthon annyira a countrytól. Sajnos a countryról sokan még mindig azt hiszik, hogy az biztosan az a zene, amit csizmában, cowboykalapban, valamilyen rém ciki kockás ingben, hegedűvel és bendzsóval vidámkodva adnak elő a szénaboglya kellős közepén. Pedig már nagyon régen nem erről szól a kortárs countryzene. Persze nem élünk az Egyesült Államokban, ahol külön slágerlistája és hagyománya van ennek a műfajnak és sok előadó milliószámra adja el a lemezeit. És főleg nem élünk Tennessee-ben, Nashville-ben, a country őshazájában, és nálunk nincs is kialakult rajongói köre a stílusnak. Azonban van egy olyan gyanúm, hogy sokan még mindig Miki Manóval és a 100 Folk Celsiusszal azonosítják a countryt kis hazánkban. Félreértés ne essék, nincs semmi baj az említett bandával, csak tudni kell a helyükön kezelni a dolgokat. Egy hasonlattal élve úgy is mondhatnánk, hogy a rockzenében is van olyan irányzat, hogy „lakodalmas rock”, de ha elhangzik a „rock” szó, az embernek előbb jut eszébe az Aerosmith vagy a Guns N’ Roses, mint a 3+2...
 
Manapság már egyáltalán nem arról szól a country, mint amit mondjuk a ’70-es, ’80-as években láthattunk az amerikai filmekben, hanem sokkal közelebb áll a könnyen emészthető, mainstream zenékhez. Ha belegondolunk, akkor például Shania Twain az egyik legnagyobb és legsikeresebb country/pop énekesnő, mégsem ciki a rádiókban játszani a dalait (bár sajnos úgy veszem észre, hogy mostanság egyre ritkábban kerül elő), vagy említhetjük Taylor Swiftet is, aki az új előadók közül az egyik legnépszerűbb…
 
A kisebb bevezetés után rá is térhetünk a jelen írás tárgyát képező zenekarra. A Lady Antebellum 2008-ban adta ki bemutatkozó albumát, amely több mint kétmillió példányban talált gazdára. A második lemezük, a 2010-es Need You Now az elődjén is túltett, hiszen több mint három és fél millió példányban kelt el, ráadásul a címadó dal az idei Grammy díjátadón négy kategóriában is győzedelmeskedett, többek között ez lett az „Év dala” is.
 

 
A dal fantasztikus sikerének köszönhetően még több ember ismerte meg a Lady Antebellum nevét és kezdett szimpatizálni a zenekar munkásságával. A Lady Antebellum nem is pihent rá sokat az eseményekre, ugyanis idén ősz elején már meg is érkezett a legújabb stúdióalbumuk, az Own The Night.
 
A lemez a kvázi címadó dallal kezdődik. Ez a viszonylag lendületes, rockosabb szám remek nyitány – és kiválóan felépített szerzemény. Érdekes, hogy pont a napokban kérte az egyik ismerősöm, hogy ugyan mutassak már neki valami jó countryt, mert nehezen tudja elképzelni, hogy létezhet olyan („100 Folk Celsius-effektus”). Erre megmutattam neki ezt a dalt, és ő is azon a véleményen volt, hogy ez bizony remek darab.
 

 
A második dalra, amely szintén kislemezes felvétel, már visszavesz a tempóból a zenekar. A „Just a Kiss” egy gyönyörű szép ballada, kissé sablonos videóklippel, de hát kinek árthat néhány klisés kép, ha egyszer azok egy ennyire pompás szerzemény alatt láthatók. A zenekar valószínűleg a „Need You Now” sikereit szeretné megismételni ezzel a dallal, azt pedig, hogy kinek melyik tetszik jobban, mindenki eldöntheti magának.
 

 
A „Dancin` Away With My Heart”-tal ismét a balladák világába kalauzol minket a zenekar. Remek megoldás, hogy női-férfi énekes felállással játsszák a számokat, így ugyanis a dalokban foglalt – általában szerelmi – történetek különösen hatásossá válnak.
 
Ha éppen nem romantikus a dalszöveg, akkor a bulizásról szól, mint például a „Friday Night”. Ez egy gyorsabb darab, amelyben még az sem zavaró, hogy az eleje kísértetiesen emlékeztet a „Smoke On The Water” című klasszikusra. Autó, napfény, napszemcsi és irány valahova partizni a szabadba.
 
Ezután megint a lassabb daloké a főszerep – egyébként megfigyelhető egy olyan minta a lemezen, hogy egy gyorsabbat két visszafogottabb szám követ. Így a „When You Were Mine” és a „Cold As Stone” esetében kár is szélvészgyors tempót várni. Bár az előbbi refrénje lendületesnek nevezhető, az utóbbi egy igazán szívbemarkoló lassú dal lett, olyan levezetéssel, hogy azt tanítani kellene. Amúgy is gyengém a pánsípos zene, de ezért a bő félperces zárásért nem tudok elég hálás lenni.
 
Eztán újra egy „autóvezetős” dal következik, naplementével és minden egyéb kellékkel. Ez a „Singing Me Home”. Majd a személyes kedvencem, a „Wanted You More” jön. Bízom benne, hogy ez a dal a jövőben kislemezes lesz, mert szívesen megnéznék hozzá egy klipet. A „Wanted You More” egy nagyzenekari részekben bővelkedő lírai felvétel, amelyről tényleg senki sem mondaná meg, hogy egy countrybanda adja elő. Toto-hangulatú zongorás kezdés ide vagy oda, ez bizony bitang nagy sláger. Az ezt követő „As You Turn Away” pedig tipikusan az a dal, amelyet az emberek – leginkább a hölgyek – előszeretettel linkel(né)nek be a közösségi oldalak falára a párkapcsolatuk némely periódusa alatt.
 
Ha választani kellene, hogy melyik dallal szimpatizálok a legkevésbé, akkor az a „Love I’ve Found In You” lenne. Nekem túlságosan vidámkodó, hegedűs-zongorás, kicsit lagzis zene – de persze önkéntelenül is elkezd mozogni az ember lába a dal hallatán.
 
Az utolsó két dal, természetesen követve a sort, lassú. A „Somewhere Love Remains” kicsit befordulós lett, a „Heart Of The World” pedig enyhe hátborzongató jelleget kapott a hegedűjátéktól, a refrént pedig talán már nem is kell külön kiemelni: szokás szerint fantasztikus.
 
A zenekar sikerének töretlenségét mi sem szimbolizálja jobban, mint hogy ezzel a lemezzel is az élen startoltak a Billboard összesített lemezeladási listáján is, a „Just A Kiss”-szel pedig elérték pályafutásuk legmagasabb helyezését a „legfontosabb 100 dal” listáján.
 
Összegzés
Nem állítom, hogy az album mindenkinek egyformán fog tetszeni. Viszont arra kérném azt, aki próbát tesz vele, hogy ne közelítsen előítéletekkel a lemezhez csak azért, mert a műfaja country. Az előítéleteket félretéve ugyanis mindenki rájöhet arra, hogy ez egy nagyon igényes és minőségi popalbum, remek dallamokkal és countrymegoldásokkal.
 
Az együttes tagjai:
Hillary Scott - ének, vokál
Charles Kelley - ének, vokál
Dave Haywood - gitár, billentyűs hangszerek, mandolin, vokál
 
A lemezen elhangzó számok listája:
01. We Owned the Night
02. Just a Kiss
03. Dancin` Away with My Heart
04. Friday Night
05. When You Were Mine
06. Cold as Stone
07. Singing Me Home
08. Wanted You More
09. As You Turn Away
10. Love I`ve Found in You
11. Somewhere Love Remains
12. Heart of the World
 
Diszkográfia:
Lady Antebellum (2008)
Need You Now (2010)
Own the Night (2011)