Főkép A ma negyven-ötven éves korosztály tagjai biztosan emlékeznek még a híres barguzini leletre, melyben Petőfi Sándor csontvázát vélték felfedezni. Hatalmas hajcihő volt akkoriban (közvetlenül a rendszerváltás előtt, vagyis azzal szinte egy időben) a lelet körül, mivel a magyarság (persze szokás szerint megosztva) valamiért ragaszkodott mind a segesvári hősi halál, mind a kozák fogság és a szibériai hadifogság fikciójához.
 
Azt, hogy az utóbbi feltételezés – legalábbis e konkrét eset: jelesül, hogy ténylegesen nemzeti költőnk földi maradványaira leltek volna rá a távoli településen – csak egy fantáziadús elme szüleménye lehetett, azóta ugyanis DNS-vizsgálattal bizonyították a feltételezés hamisságát (jóllehet még ezt is cáfolták sokan), arról azonban, hogy Petőfi nem Segesváron, hanem a mellette fekvő Fehéregyházán vívott csatában esett el, valamiért nem hangsúlyozták ki az általános- és középiskolai tankönyvek. Szűcs Gábor értekezése többek között ennek tisztázásával indít.
 
A kötet a korabeli térképek és a szemtanúk beszámolóinak összevetésével, azok hitelességének vagy tévességének megállapításával jut el a Petőfit ért halálos sebesülés helyének meghatározásához. Megdöbbentő, mennyire egyértelműnek tűnik fel a megoldás, márpedig minden jel arra utal, hogy elsőként Szűcs Gábornak sikerült helyére illesztenie a kirakós játék darabjait, hogy kirajzolódhasson a teljes kép.
 
Még érdekesebb az a mód, amelynek segítségével a tudós (vagy a reménybeli ásatásokat végző archeológuscsapat) meg tudná állapítani a holttest kilétét, vagyis azt, hogy egy esetleg előkerülő csontváz azonos-e Petőfiével. A fogazat Petőfi barátai és pályatársai által többször említett rendellenességeire való támaszkodás leginkább a rendőrségi orvosszakértők és nyomozók munkájához hasonlítható, ezzel is bizonyítván, hogy manapság a természettudományos gondolkodás valóban egyre nagyobb szerepet játszik a bölcsészettudományok fejlődésében, történeti és filológiai ismereteink bővítésében is.
 
Elkeserítő ugyanakkor, hogy finanszírozás hiányában a mai napig nem került pont az ügyre – a kérdés még mindig nyitott, és így az egyik oldalon a kételkedők és legendagyártók, a másikon a józan érvekre hallgató (remélhetőleg) többség vitája továbbra is lezáratlan marad. Szűcs Gábor kötete ekképp nem csupán irodalomtudományi értekezés, hanem egyben vádirat és kérelem is. Egyszer talán, míg még nem teljesen késő, lesz elegendő pénz arra, hogy ezek az elméletben levezetett tételek gyakorlati igazolást nyerhessenek. Talán.