FőképA filmben a japán köznép életébe pillanthatunk bele, ami ugyan sokban eltér a szamurájok becsülettel és kötelességekkel teli mindennapjaitól, de – mivel egyazon népről van szó – ugyanannyira hasonlatos is hozzá. Japán északi részének egy falujában él az a szokás, mely szerint a 70. évüket betöltött öregek legidősebb fiuk segítségével elhagyják a települést és felmennek a közeli hegyre, Narajamára meghalni.

A film három nagy egységből épül fel: az első rész a helyszínt és a szereplőket mutatja be, a második rész a falu mindennapjairól szól, a harmadik részben pedig a főszereplőt, Orint kísérhetjük figyelemmel, ahogy felkészül, majd fiával elindul a Narajamára.

A rövid bevezető szakaszban hosszabb-rövidebb időre feltűnik az összes olyan szereplő, aki a későbbiek során fontos a történet szempontjából. Ahogy egy igazán nagy látószögű tablóhoz illik, a szereplők között fennálló kapcsolatokra is fény derül, mégis a két főszereplőn van a hangsúly: Orinon, a falu egyik családjának legidősebb asszonyán, aki az utolsó évét tölti a faluban, mielőtt elindul a narajamai útra. Orin előrehaladott kora ellenére is erős és egészséges, ennek ellenére nem próbál meg kibújni az ősi szokás alól. Az asszony legidősebb fia, Tatsuhei dolgos ember, azonban a félelme, hogy örökölte az apja gyávaságát, és ő sem meri majd felvinni anyját a Narajamára, hirtelen haragú embert farag belőle. A többi szereplőnek is megvan a maga szerepe, hiszen Orin másik fia, Risuke, rendkívül büdös, így állandóan gúnyolják. A legtöbb humoros jelenetben ő szerepel, ezért fontos karakter a filmben. Orin unokája pedig a gondtalan fiatalságot és az élvhajhászatot képviseli a műben. És még sokáig folytathatnánk a felsorolást.

Az ezt követő szakasz epizodikus felépítésű, s életképeket és helyzeteket jelenít meg a falu mindennapjaiból: a házassági szokásokat, az állandó kemény munkát, a szegénységet, a küzdelmet az ételért, a halált, a tolvajlást és a falu igazságszolgáltatását. Ez a rész szinte már dokumentumfilmszerű, hiszen gyakran rendkívül naturalista módon ábrázolja az élet mindennapi, általában mégis túl intimnek tartott dolgait. Ezeket párhuzamba állítják az állatvilággal, utalva emberi mivoltunk állati gyökereire. A film nem próbálja szépíteni a tényeket, nincs vágás a civilizáció által nem létezőnek tekintett folyamatoknál, így például a halált is a maga kegyetlen valójában láthatjuk: például a kígyó lassan, milliméterről milliméterre haladva falja be egészben az egeret.

A mű számos megrázó és sokkoló képsort tartalmaz, amelyek elborzasztják a nézőt – ilyen például az a jelenet, amikor egy családot élve eltemetnek a bűneik miatt. Emellett a férfi-nő kapcsolatot, a fajfenntartás szükségességét és határait, s az ösztönök erejét is a lehető legnaturalistább módon ábrázolják a filmben. A fennmaradás érdekében az emberek elfogadnak bizonyos szabályokat, mint például a látatlanban kötött házasságot vagy a csecsemők megölését. Persze bármennyire szegény az ember, a vidámság nem szorulhat ki teljesen az életéből, s ezért a filmből sem maradhat ki: a humoros karakterek között említhetjük például Orin kisebbik fiát, akinek nem jut feleség, mert mindenki annyira undorodik tőle, ezért aztán kutyákkal hál.

A harmadik rész élesen elüt a dokumentarista második szakasztól, a váltás mégsem mellbevágó, s pár ügyes átvezető jelenet után már nem egy majdnem-dokumentumfilmet nézünk, hanem egy öregasszony felkészülését a hagyományos narajamai útra. Orinnak át kell adnia tudása legjavát és minden apró trükkjét, hisz valakinek ugyanúgy gondoznia kell majd a családot akkor is, amikor ő már nem lesz jelen. És persze lélekben is fel kell készülnie a méltóság próbájára. S itt kerül előtérbe a mű legfontosabb, eddig azonban csak háttérben megbúvó kérdése: vajon Tatsuhei is ugyanolyan gyáva, mint az apja, vagy túl tud lépni a szinte egész életét meghatározó félelmén és felviszi az anyját a hegyre, hogy ott haljon meg? Azon túl, hogy a filmből megtudjuk a választ, egy rendkívül fontos múltbeli eseményt is megismerhetünk, ami teljesen más megvilágításba helyezi a férfit.

A film remekül ábrázolja azt a hosszú és fáradtságos utat, melyet Orinnak és fiának kell megtennie, azokat a veszélyeket, amelyek rájuk leselkednek és mindazt a szenvedést, amin menet közben keresztülmennek. Orin elszántsága rendkívüli, hiszen méltósággal viseli a megpróbáltatásokat, de közben meg is öregszik, és egyáltalán nem szólal meg ebben a szakaszban – mintha a szavak csak akadályoznák a harmónia elérésében. A hosszú út végén, amelyet Tatsuhei bátran és becsülettel jár végig, anyját cipelve, a férfi mégis meginog. Anyja szemrebbenés nélkül kezd el imádkozni a hegyen halála előtt, de fia mintha nem bírná otthagyni. Végül látva, hogy az anyja elérte a tökéletes békét, elindul lefelé. A hegyi istenség pedig megbecsüli a méltósággal és tisztelettel teli halált, s megadja Orinnak a dalban szereplő havazást.

Bár a történet a közembereket mutatja be, a halál effajta vállalása szinte a szamurájok nemes cselekedetéhez hasonlítható, akik saját hasukat metszik fel, hogy becsületüket mentsék. Csodálatos, ahogy Imamura Shohei bemutatja, hogy az egyszerű ember is rendelkezhet becsülettel és méltósággal, s nem a születés határozza meg az emberi lélek magasztosságát. És Orin az utolsó tettével lerázza magáról az állati ösztönök korlátait, igazi emberré válik, aki az ösztöneit képes alárendelni tudatának, s a film ezzel felülemeli az embert az állatokon.

Az operatőr munkájával kapcsolatban elég vegyesek az érzelmeim. A plánok rendkívül jók, s maga a természet szolgál díszletként, ami remekül illik az egész filmhez, hiszen ezáltal mélyebb értelmet nyer az ember és a természet kapcsolata. Néhány jelenet pedig rendkívüli szépérzékről árulkodik. Amikor például megérkezik Tatsuhei új felesége, és Orinnal közösen eszik, a „díszlet” és a fény is remek: a fiatalabb nő a fal mellett, a sötétebb részen ül, miközben anyósa az ablak előtt foglal helyet, amin át a gyönyörű őszi tájat láthatjuk, maga Orin pedig ragyog a fényben. Kitűnő, érzékletes kép!

Viszont a mikrofon több helyen is belóg a képbe, helyenként az egész jelenetben. A film harmadik szakaszában pedig az operatőr ugyanazon az ösvényen hátrál, amelyiken Orin és fia halad, s a kamera beremeg a lépéseknél. Ez a megoldás ugyan a férfi szerepébe való mélyebb beleélést hivatott segíteni, de inkább zavaró, szinte már amatőrre sikerült.

A karakterek közül csak a főbb szereplők vannak alaposabban kidolgozva, a többieket csak egy-egy jellemző vonással látták el, ezért a mellékkarakterek alakítása nem lehetett nagy feladat. A Tatsuheit alakító Ogata Ken rendkívüli módon adja vissza a kétségek közt őrlődő, emiatt néha agresszívan reagáló fiút, aki különös, évek óta épülő elszántsággal vág neki az útnak. Sakamoto Sumiko nagyszerűen alakítja a családanya szerepét, aki gondját viseli a nagycsaládnak, miközben méltósággal készül a nagy útra. Hidari Tonpei pedig vidámságot visz a néha igazán sokkoló filmbe.

A mű még a japán filmekhez mérten is vontatott, ezért különösen nagy türelmet igényel. Persze egy ilyen folyamatot, mint amit a film ábrázol, nem siethetnek el a japánok, s az egyetlen gond a film vége: körülbelül 10 perccel hosszabb, mint amit a néző kényelmesen végig tudna nézni, hiszen Orin utolsó óráit kínos lassúsággal mutatja be. Persze mindez alaposságra utal, mégis, a 2. óra befejeztével ez kicsit nehezen elviselhető.

Összességében a Narajama balladája rendkívül érzékletes és kiváló filmalkotás, mely remekül mutatja be, hogy a lelki nemesség nem a rangtól függ, hanem bennünk rejtőzik. Nagyszerű alkotás, mely mélyen elgondolkodtatja a kellő befogadóképességgel rendelkező nézőt.

A történet sok évvel ezelőtt már megjelent magyarul, Fukazava Hicsiró novelláskötetében, a Zarándokénekben - a szerk.