FőképFülszöveg:
Sunset egy gyönyörű lakásban él két testvérével, korábban modellként dolgozó anyjával és apjával, aki világhírű rocksztár. Ő azonban egyáltalán nem élvezi a fényűzést, a szereplési lehetőséget. Destiny egy külvárosi lakótelepen egyedül él édesanyjával, aki állandóan arról mesél neki, hogy ő egy híres rocksztár gyereke. A két lány véletlen találkozásának életre szóló hatása lesz.

Részlet a regényből:
1
Destiny

– Boldog szülinapot! Boldog szüüülinapoot ! Boldog szülinapot, Destiny…
Kikecmeregtem az ősrégi macis paplanom alól, és felkönyököltem.
– Boldog születésnapot, Destiny drágám, Isten éltessen!
Anya fogta a paplant, a macikkal bábozott, ők is eldörmögték, hogy „boldog szülinapot!”. Amióta csak az eszemet tudom, mindig előadta ezt. Azt hiszem, már bőven túl nagy vagyok az ilyesmihez, hiszen épp tizenegy lettem. De nem számít, csak mi láttuk: anya meg én.
– Kösz, Rózsaszín Maci, kösz, Kék Maci – mondtam, és mind a két paplanmacinak adtam egy puszit.
Tudom, hogy nem túl izgalmas nevek, de még két- vagy hároméves koromban kereszteltem el őket. – És köszönöm, anya.
Átkaroltam, magamhoz öleltem. Olyan vékonynak éreztem a karjaimban, hogy at ól féltem, mindjárt kettéroppantom. Anya nem fogyókúrázik, csak nincs ideje rá, hogy túl sokat egyen. Most, hogy ideköltöztünk Bilefieldbe, három munkája lett : takarít kora reggel az egyetemen, aztán egész nap k?ár öregekhez segíteni, pénteken, szombaton és vasárnap meg elvállalt egy esti műszakot az itteni bárban, de ez a mi titkunk, mert egyedül kell hagynia, mikor lemegy dolgozni.
Engem egyáltalán nem zavar. Hagy it hon mindig pizzát vagy mélyhűtött sült krumplit, azt minden hülye meg tudja melegíteni. Azt nézek a tévében, amit akarok, játszhatom a titkos játékaimat, és mikor aludni megyek, mindig találok az ágyban egy kis üzenetet anyától. Néha találós kérdést Danny Kilmannal kapcsolatban – legutóbb például a refrén utolsó sorát kellet beírni. Máskor meg egy kis levélkét, hogy „Jó éjt, legédesebb kislányom! Aludj jól! Reméljük, nem csípnek meg a poloskák.”
Egyszer tényleg volt nálunk poloska, amikor még a Latchford telepen laktunk. Anya megengedte egy fölöttünk lakó barátnőjének és két gyerekének, hogy beköltözzenek hozzánk néhány hétre, mikor a nő elhagyta a férjét. Biztosan ők hurcolták be a poloskákat. A barátnő elköltözött, a poloskák maradtak… Undorító, fekete kis férgek. Anya karbolos szappannal irtott a őket. Csak sikálta és sikálta a matracokat, de akkor is ot  másztak benne, úgyhogy végül inkább lemondtunk a matracunkról, behurcoltuk a lit be, majd ki a szemétre a kukák mögé, ahova mindenki a lomjait hajítja.
Anya bement a szociális irodába, és könyörgött, hogy adjanak neki egy másikat. Így megy ez… Ha az ember a Latchford telepen lakik, akkor tényleg lejutott a gödör mélyére. Nincs mit tenni, ha piszkos, nem adhatnak ötpercenként új matracot. Szóval anya jól megmondta nekik a magáét, és elvoltunk matrac nélkül hónapokig, összebújtunk az anya paplanjára pakolt kanapépárnákon, és betakaróztunk a macis paplanommal. Én szeretem, hogy így együtt alszunk, de anyának megfájdult a háta.
Azt hiszem, ez volt a legfőbb oka, hogy összeállt Steve-vel. Vele éltünk a procc házában, és vet nekünk mindenfélét. Nemcsak matracot, hanem igazi, vadiúj ágyat! Anya és Steve baldachinos ágya úgy nézet ki, mintha egy tündérmeséből lépet volna elő, az enyém csak sima ágy volt. Anya azt akarta, hogy kapjak egy rend ágyneműt is. Már ki is nézet egy fehér csipkés, rózsabimbósat. Imádtam volna, de nem akartam Steve-et körülugrálni miatt a, úgyhogy azt mondtam, jobb szeretném a régi macisat. És jó is volt így nekem. Mikor anya és Steve elvonultak a mesebeli ágyukba, én összekuporodtam az enyémben, egyik oldalamon Kék Maci, a másikon Rózsaszín Maci, és elmentünk bálba, mert táncos kedvünk volt, mint abban a béna gyerekdalban.
Elég gyakran alszom rosszul, és mikor Steve-vel éltünk, nem bújhat am be anya mellé, úgyhogy rengeteget jártunk táncolni a macikkal. Néha, nagyon-nagyon rossz éjszakákon, elutaztunk nyaralni is, elrepültünk mindenfelé külföldre, turistáskodtunk, úsztunk, napoztunk. Ma már természetesen nem játszom ilyen dedós játékokat. Illetve, nem gyakran. És már Steve is a múlté, a csilli-villi ház is meg a mesebeli baldachinos ágy.
Ugyanis pofozkodni kezdett. Anya egy ideig tűrte, de aztán mikor rám is sor került, azt már nem nyelte le. Úgyhogy iszkoltunk el onnan. Bepakoltuk minden holminkat, anya sminkcuccait, a ruhákat, a paplanom, a kis CD-lejátszót, anya összes Danny Kilman-lemezét és a Danny-fényképalbumot két bőröndbe. Persze nem szó szerint iszkoltunk, épp hogy vonszolni bírtuk a két hatalmas csomagot.
Végül egy anya otthonban kötöttünk ki, ahol minden kisgyerek folyamatosan sírt, a nagyok meg verekedtek, és egy nő megpróbálta ellopni anya Danny-cuccait. Anya nekiesett, az nem kifejezés, hogy kiütötte. Az én icipici anyukám egy ilyen jó százhúsz kilós víziló ellen… De el a kezekkel anya Danny Kilman-gyűjteményétől ! Aztán átraktak minket egy másik koszlott telepre, ami nem volt sokkal jobb, mint Latchford, de anya azt mondta, hogy tanult a leckéből, és ezentúl nem áll össze semmilyen pasival, még akkor sem, ha az a királyi palotában lakik.
Próbálta rendes ot honná varázsolni az új lakást: különböző, élénk színekre festet e a falakat, rendes, virágos függönyt akasztott az ablakok elé, de olyan nedves volt az egész, hogy megfeketedet a plafon, belepte a penész, bármennyiszer is festet e át, a függönyökből meg minden reggel csavarni lehetet a vizet, mert lecsapódott rajtuk a pára.
De aztán ránk mosolygott a szerencse! Anya egyik rendszeres kuncsat ja, Harry Benson, egy édes öreg bácsi, akinél csütörtök délelőtt önként takarított, tüdőgyulladást kapott, kórházba került és meghalt. Anya szomorú volt, szeret e az öreg Harryt. Hetente néhányszor elugrott a boltba, megvet e neki az újságot, cigit, tejet, azt a lekváros kekszet, amit imádott, sőt előfordult, hogy fogadott a nevében a bukinál. Az öreg biztos nagyon hálás volt neki, mert mindenét anyára hagyta.
Gyakran mondta is anyának, hogy így lesz, mert nem volt igazi családja. Anya nagyon meghatódott, de nem volt túl izgatott, mert Harry egy önkormányzati lakásban élt, pont mint mi, és a cuccai leginkább egy zsibvásári ócskáspultra emlékeztetek: egy törött fülű farkaskutya, „Megerattől szeretet el” feliratú kiskancsók, egy zöldfejű nő kopott portréja meg csupa ilyesmi. De kiderült, hogy huszonötezer font spórolt pénze volt a postán!
Lehet, hogy bejött néhány tippje a lóversenyen, vagy csak megspórolt minden fillért egész életében, nem tudom. Anya csak sírt és sírt, mikor megtudta. Elvit magával a krematóriumba. Tudta, hogy szétszórták a hamvait a rózsakertben, úgyhogy leguggolt ott, és suttogva megköszönte Harrynek. Elmondta, milyen hálás, sőt nekem is mondanom kellet. Egy kicsit fura volt hangosan beszélni a piros és sárga rózsákhoz. Aggódva nézegettem a szirmokat, hátha ott maradt rajtuk egy darab a hamvakból.
Reméltem, hogy anya majd elvisz egy csodálatos nyaralásra, megvalósulhatnának az éjszakai álmodozásaim, de végül is beérte egy egynapos blackpooli kirándulással. (Végül is fürödtem a tengerben, bár jéghideg volt, és majdnem lefagytak a lábujjaim, kaptam sült halat krumplival, két fagyit, meg nyertem egy plüssgorillát a mólón, szóval remek nap volt.) Az összes pénzt arra költötte, hogy befizessen egy házra, ami csak a miénk.
Nagyon kicsi házikó volt, egy önkományzati bérlakás a Bilefield telepen. Ez a legjobb telep – alig vannak drogosok, sok lakást megvásároltak, és a bilefieldi általános iskola is jó hírű. Anya irtóra odavan, hogy muszáj jó iskolába járnom. Úgyhogy új életet kezdtünk… de hiába igyekszem, mégis azt gondolom, hogy kicsit gáz let az egész. Utálom a sulit, mert hatodikban kerültem át, mindenkinek megvoltak már a maga barátai, én maradtam az új lány, akinek nincs senk?e. Nem mintha bárkivel barátkozni akarnék ezek közül.
Anya azt is mondja, hogy most már sokkal jobb helyzetben vagyunk, de ezt nem értheti a pénzre, mert minden fillérjét elkölti a lakásrészletre. Nem veszünk édességet, nem költünk szórakozásra, nem kaphatok új ruhát, számítógépet vagy iPodot, sőt még saját mobilt sem, pedig az majdnem mindenkinek van az osztályban. Anya szerint megéri, mert saját házunk lett. Őszintén: szerintem ez egyáltalán nem biztos. Főleg karácsonykor gondolom így. Meg szülinapokon. Mint most.
– Most ülj fel szépen az ágyadban, kis szülinapos, behozom a különleges, születésnapi reggelidet! – mondta anya ragyogó szemmel.
Még a rongyos, rózsaszín selyempongyolájában volt. Ránézek az ébresztőórámra.
– Anya, már fél hét van! Borzasztóan elkésel a munkából!
Anya vigyorogva megkopogtat a az orromat. – Nem kések. Michelle és Lana majd fedeznek az egyetemen, és Louella elvállalta a mai első öreget. Ma különleges nap van… Az én kedvenc kislányom születésnapja! Várj csak!
Odarobogott az ajtóhoz, és lehajolt a földre tett tálcához. Hallottam, ahogy serceg a gyufa. Aztán felvet e a tálcát, kuncogott magában, és óvatosan odahozta az ágyamhoz.
– Jaj, anya!
Megkent egy szelet kenyeret vajjal és cukorsziruppal, ami az egyik kedvencem, és beleszúrt tizenegy rózsaszín gyertyát.
– Fújd el, Destiny, gyorsan! Fújd el mindet egyszerre, és akkor kívánhatsz valamit!
Profi n, erősen fújtam, a gyertyáknak esélyük sem volt. Aztán lehunytam a szemem, és eltűnődtem, mit is kívánjak. Hogy legyen legjobb barátom? Hogy anyának ne kelljen ennyit dolgoznia? Hogy legyen rendes apukám?
Aztán kivettem a gyertyákat, lenyalogat am a végükről a szirupot, és megettem a szülinapi kenyerem. Anya kiment kávét főzni, és mikor visszajött, egy tálcán csomagokat hozott magával: egy közepeset, egy kicsit kisebbet és egy icipicit, meg két borítékot. Egyik hatalmas, a másik kicsi, rajta anya kacskaringós, hátradőlő betűivel a nevem: Destiny.
– Két születésnapi kártyát kaptam, anya?
– A kicsit bontsd ki utolsónak! – feleli.
Úgyhogy kinyitom a nagyobbik borítékot. Anya készítet e. Kivágott mindenféle képet újságokból – kutyákat, cicákat, nyuszikat, pónikat, homokos tengerpartot, virágokat, sportkocsikat, hatalmas csokisdobozokat, óriási fagyikelyheket –, felragasztotta mindet egy papírra, és gyártott belőle egy teljesen őrült képet.
– Minden, amit szeretsz – mondta anya.
Megfordítottam a lapot. Anya rózsaszín és lila tintával, kacskaringós betűkkel ezt írta rá: Leggeslegkedveseb kisslányomnak, Destinynek a tízen egyedik szüllinapjára. Sok-sok szeretet el. Anya.
Én nagymenő vagyok helyesírásból, de anya nem. De ha megölnének, akkor sem szólnék neki. Szorosan magamhoz öleltem.
– Annyira szeretlek, anya.
– Nem baj, hogy nem rendes képeslapot kaptál?
– Sokkal jobban tetszenek a te lapjaid – biztosítottam.
Rendes ajándékra nem is számítottam. Anya gyakran megpróbál ezt-azt készíteni számomra, vagy vesz valamit a bolhapiacon, és kipucolja nekem… De ezúttal meglepődtem. A legnagyobb csomagban egy fekete farmer lapult, teljesen új, még rajta volt az áruházi címke. A másikban egy szintén vadiúj fekete pólót találtam, de igazán mély feketét, a hónaljánál is tökéletes volt, világosan sosem viselte senki, még ki sem mosták. Az egyetlen furcsa ajándék a legutolsó csomagban lapult: egy pár kicsi, fekete necckesztyű.
– Tetszik? A piacon találtam. Magamnak is vet em. Egy kicsit hasonlít Danny kesztyűjére, tudod, az egyik régi fényképén ilyesmi van rajta.
– Ja, igen. Nagyon menő, anya. Állatira tetszik – mondtam, és felpróbáltam. Két kesztyűs kezem, mint két pók, úgy szaladgált fel-alá az ágyon.
– Nos, még azt is ki kell találnunk, hova mehetnél a szép új farmerodban, a fekete pólóban, meg ebben a menő kesztyűben – folytat a anya. Úgy fészkelődött, mint aki fel-alá szeretne ugrálni, ahogy az ovisok. – Nyisd ki a borítékot, Destiny, gyerünk!
Kinyitottam. Két vonatjegy hullott ki belőle… két londoni jegy!
– Úristen!
Csak egyszer voltam eddig Londonban. Steve-vel ot töltöttünk egy hétvégét. Eleinte elég jó kedve volt, megmutat a nekünk a Buckingham palotát, ahol a királynő lakik, meg a Trafalgar teret a hatalmas oroszlánokkal, és utána bementünk egy óriási, rém előkelő boltba, úgy hívták, hogy Harrods, és vettünk anyának egy ruhát, és anya meg Steve aznap este elmentek mulatni… De másnap reggelre Steve-nek nagyon is rossz kedve lett, és a világon semmit sem akart csinálni.
– Hova megyünk, anya? Megnézzük a Buckingham palotát és a Trafalgar teret?
– Azokat már láttuk – felelte.
– Ó, remek, akkor elmehetünk abba a boltba? A Harrodsba. Nem vásárolni, csak körülnézhetnénk. Eljátszhatnánk, hogy gazdagok vagyunk. Mondjuk hogy megnyertük a lot ót, és vásárolni megyünk.
– Jó, lehet, délután, mikor odaértünk, de este elmegyünk máshova. Filmbemutatóra – közölte anya.
Rábámultam. Néha kitalál mindenfélét, olyan, mint én.
– Nem lehet! – nyögtem ki.
– De igen! Hát, illetve nem látjuk majd a filmet, oda csak a sztárok mehetnek be, de megnézzük, ahogy megérkeznek, és végigvonulnak a vörös szőnyegen. Lát am már ilyesmit a tévében. Igazán közel lehet ilyenkor jutni hozzájuk, még beszélhetünk is velük, és Destiny, találd ki, ki lesz ott! Jaj, találd már ki!
Anyára néztem, megcsóváltam a fejem. – Nem tudom – vallottam be, mert tényleg fogalmam sem volt.
Alig ismerem a filmsztárokat. Nem én lógok örökké a könyvesboltban, hogy végignézzem az összes ilyen magazint, hanem anya. Nem is igazán értettem, min pörgött be ennyire, az ajkát harapdálta, a kezét ökölbe szorította.
– Ott lesz Danny! – mondta ki végül.
– A mi Dannynk?
– Igen!
– De ő nem filmsztár.
– A rajongói klub újságjában olvastam róla. Egy új zenekarról szól a fi lm, úgy hívják őket, hogy Milky Star…
– Dannynak új zenekara lett? – kérdeztem közbe.
– Nem, nem… ó, bárcsak lenne! Milyen csodálatos lenne, ha újra láthatnánk a színpadon! Nem, az a cikk azt írta, hogy Danny egy híres rocksztárt játszik, nagyjából saját magát… De mindegy, szombaton lesz a bemutató, és Danny is ott lesz, ezt egyértelműen írta. És évezredek óta spórolok a szülinapodra, Destiny, mert azt gondoltam, veszek jegyet meg ruhát… Mert itt az ideje, hogy találkozzatok… Hogy találkozz… az apáddal.
Az utolsó szót halkan, áhítattal súgja. Ez olyan szigorú titok, hogy alig beszélünk róla. Anya nem mondta el senkinek, csak nekem, és én sem mondanám el senkinek, még akkor sem, ha lenne legjobb barátom, mert ez tényleg szentséges titok.
Danny Kilman az apám. Azt hiszem, akkor sem lenne semmi értelme elmondani, ha nem lenne titok, mert ugyan ki hinne nekem? Anya tizennyolc éves korában ismerkedet meg Dannyvel. Amióta csak az eszét tudta, szerelmes volt belé, már akkor is, mikor még csak annyi idős volt, mint én most. Megvet e az összes lemezét, és teleragasztott a a szobája falait Danny Kilman-poszterekkel. Volt néhány fi úja, de Danny volt az egyetlen, akibe szerelmes volt. Borzasztóan izgult, Danny a bandájával az Apollóban játszott, és anya szerzet magának jegyet. A barátnőjével, Julie-val ment, rekedtre sikítozták magukat, utána elnéztek a Midland Hotelbe, és ott lógtak, hátha sikerül összefutni valamelyik zenésszel… És meghívták őket néhány italra.
Anya azt mesélte, ez volt élete legcsodálatosabb éjszakája: egyszerűen el sem tudta hinni, hogy ez vele történik. Beszélt Danny Kilmannel! Az ölébe ült! Megcsókolta!
Azt mondta, egyáltalán nem olyan volt, mint képzelte. Csöndesnek, kicsit szégyenlősnek lát a, igazi úriember volt, nagyon figyelmes.
Rövid kapcsolat volt, de attól még igazi, szenvedélyes románc… Az én kicsi anyukám és Danny, a rockisten.
– Azonnal fognom kellet  volna magam, ot kellet  volna hagynom a munkámat, és Londonba kellet volna mennem vele – mondogat a szomorúan anya. – Tudnom kellett volna, hogy nem működhet a távkapcsolat, pláne nem egy ilyennel, mint Danny. Nem is igazán hibáztatom, hogy Suzyval kezdet járni. Nem szeretnék csípősködni, de az a nő gyakorlatilag rávetet e magát, ezt mindenki tudja… Megírta minden bulvárlap. Arra jutottam, hogy nem baj, nem zavar, ha flörtölget vele egy kicsit. Mármint addigra az első házassága már befuccsolt, végül is szabad volt, azt tehetett, amit akart, és Suzy már elég híres szupermodell volt, meg persze nagyon csinos… Bár mindig azt gondoltam, hogy kicsit túl kemény. De aztán, mikor megtudtam, hogy terhes vagyok az én Dannymtől, akkor jöt ez a kegyetlen főcím: DANNY KILMAN ÉS SUZY SWINGER NEM SZÓLTAK SENKINEK, EGYSZER CSAK ÖSSZEHÁZASODTAK LAS VEGASBAN. És akkor rájöttem, hogy már késő. Mit tehettem volna? Nem mondhat am el neki, nem kockáztathat am, hogy tönkreteszem a vadiúj házasságát. Olyan ronda dolog lett volna.
Azt hiszem, anya úgy gondolta, kibírja egy ideig. Sosem hit e, hogy Danny házassága túl sokáig tarthat. De alig néhány hónap telt el a házasságkötés óta, és Suzy nem járt már partikra Dannyvel, nem maradt ki fél éjszaka, és bő pólókat kezdet hordani, nyilvánvalóan terhes lett. Danny gyerekével.
– A féltestvéreddel, Destiny – tette hozzá anya.
Külön albumot nyitott a babának, beleragasztott minden képet, attól kezdve, hogy háromnapos korában megjelent róla az első fotó az újságokban, mondván, hogy „rokonunk”.
Úgy nőttem fel, hogy mindent tudtam a testvéremről, Sunsetről, akivel sohasem találkoztam.
– Lefogadom, hogy Suzy választotta ezt a nevet – húzta fel az orrát anya.
Sokkal több képünk volt Sunsetről, mint rólam. Nagyon tetszet az a fotó a kisbaba Sunsetről, amelyiken fehér, kapucnis kezeslábast visel, és a kapucnira kicsi nyuszifüleket varrtak. Anya megpróbált varrni nekem egy olyat, füleket öltött az apró kapucnira, de nem sikerült eltalálnia a megfelelő formát, túl kicsik lettek a fülek, úgyhogy végül is úgy néztem ki, mint egy aprócska, fehér patkány. Mikor Sunset totyogós korba ért, anya letet róla, hogy hasonló ruhákat alkosson nekem, mert Sunsetnek csupa csodálatos, őrült márkás cucca volt. Mikor már elég nagy lettem, rengeteg időt töltöttünk anyával a ruhák nézegetésével, áhítat al ismételget ük a francia és az olasz tervezők nevét.
A kedvenc fotómon Danny és Sunset egy hófehér homokos tengerparton hevernek Barbadoson. Suzy is rajta van, hátul, az árnyékban, a hasa kikerekedik a bikinialsó felett, mert hat hónapos terhes Sweetie-vel, a következő féltestvéremmel. Danny kinyújtózva fekszik a homokban, nagyon barnának és sportosnak látszik a vicces, térdig érő fürdőruhában. Sunset mellet e ül, azon dolgozik, hogy betemesse a lábát a homokba. A haját kontyba fogták, hatalmas napszemüveg billeg a fülén – biztos Suzytól nyúlta le –, fürdőruhája piros-fehér csíkos. Huncutul mosolyog az apjára, annyira boldog. Addig bámultam a képet, amíg már hallottam a hullámok csobogását, éreztem a bőrömön a nap melegét és a selymes homokot, miközben az apukámra mosolyogtam.

A Kiadó engedélyével.