Főkép

Felettébb kevés olyan zenekart ismerek, akik éppúgy jártasak a korhű előadásban, mint az eleve modern, erősebb hangú instrumentumokra szánt zeneművek megszólaltatásában. A csupa ifjú muzsikussal felálló Bázeli Kamarazenekar – amely ugyan nem azonos a Paul Sacher idején Bartók három jelentős művét is bemutató hangszeres együttessel, ám egyértelműen az ő jogutódjuknak tekinthetők – e ritkaságszámba menő formációk közé tartozik. Míg a Kammerorchester Basel a régizene egyik apostolaként számon tartott Christopher Hogwood dirigálásával furcsamód főként romantikus kompozíciókat rögzített, Julia Schröder vezetése mellett ugyanők lélegzetelállító finomsággal szólaltatnak meg autentikus, historizáló előadásban barokk műveket.
 
A zenekar kifinomultság és autenticitás melletti elkötelezettsége rögtön kitűnt, amint felcsendültek Georg Philipp Telemann D-dúr szvitjének első hangjai. Az 1733-ban kiadott Tafelmusik sorozat e darabját ugyan legtöbbször Bach Brandenburgi versenyeihez hasonlítják, szerkezeti felépítésében és hangszerelésében sokkal közelebb áll a zenekari szvitekhez, hiszen komoly szerepet kap benne a barokk trombita és az oboa is, az ünnepélyes, pontozott ritmusokkal teli lassú tételeket pedig fúgás felépítésű gyors tételek követik. A ragyogás, a fenség és az elegancia tökéletes egyensúlya jellemezte az előadást, a korszakos jelentőségű kortárs, Johann Sebastian Bach mesteri művészetének nagyszerű felvezetését.
 
A Bach-katalógusban 158-as számot kapott kantáta a lutheránus, vagy inkább németes pőreség és letisztultság mintapéldája. A mindössze énekhangra és continuóra komponált művet ezúttal basszusszóló, orgona, cselló és trombita szólaltatta meg, mintegy az előadói erőforrásokhoz igazítva a darabot. Ám ez Bach korában sem ment ritkaságszámba, s mivel a basszuson kívüli szólamok hézagos feltűnése eleve hosszabb művet sugall, mely így vélhetőleg csupán töredékesen maradt fenn, e megoldás cseppet nem tűnt a barokk szellemiség elleni véteknek.
 
A zenekar minden bizonnyal az oboista váratlan megbetegedése miatt változtatott az eredetileg kiadott műsoron, és ekképp hangozhatott el a koncerten Arcangelo Corelli csodálatos „Karácsonyi” concertója, ám a mű ezen túl is számos meglepetést tartogatott. Már a Grave tétel tempóvétele meghökkentően lassúnak, ugyanakkor megfontoltnak és indokoltnak hatott, a Largo előtt pedig ténylegesen rögtönzött, az ünnep hangulatát rengeteg üveghang megszólaltatásával felidéző bevezetőt hallhattunk. Különösen érdekes volt élőben megtapasztalni a triónak és a teljes zenekarnak a concerto grossókra jellemző felelgetését, interakcióját, és még érdekesebb volt látni szinte ugyanezt, ám sokkalta hangsúlyozottabb szembeállítással megoldva a BWV 1060-as csembaló kettősversenyből rekonstruált, c-mollból a hangszerek adottságaihoz igazodva d-mollba transzponált hegedű-oboa concertóban. Julia Schröder virtuozitása és Marcel Ponseele egyszerre érzelmes és technikás játéka csodálatosan kiegészítették egymást. Nem csoda, hogy e mű harmadik tétele lett a ráadás.
 
Előtte persze még elhangzott az est leghosszabb és legnagyobb apparátust felvonultató műve, az „Ich habe genug” kezdetű kantáta. A két Bach passió 2010-ben készült, Helmuth Rilling-féle felvételének elkészítésében szintén közreműködő Matthias Goernéről ebben a kantátában derült ki igazán, hogy hamisítatlan dalénekes, aki, különösen a recitativókban, a romantika drámaiságát viszi bele énekébe. A kíséret visszafogottsága és kifinomultsága tökéletes komplementerként egészítette ki Goerne áradóbb előadásmódját, és így összhatásában megindítóan fájdalmas szépséget eredményezett az együttműködésük.
 
Ha mindenképp kifogást akarnék keresni, mindössze annyit tudnék megjegyezni, hogy egy kisebb, meghittebb térben még elementárisabb hatást érhetett volna el a Bázeli Kamarazenekar varázslatosan kifinomult stílusa, ám ebben az esetben jóval kevesebben részesülhettek volna hangversenyük felemelő élményében.
 
Előadók:
Matthias Goerne – bariton
Marcel Ponseele – oboa
Kammerorchester Basel
Julia Schröder – koncertmester
 
A hangversenyen elhangzott művek:
Georg Philipp Telemann: D-dúr szvit oboára, trombitára, vonósokra, continuóra
Johann Sebastian Bach: „Der Friede sei mit dir” – kantáta, BWV 158
Arcangelo Corelli: g-moll („Karácsonyi”) concerto grosso, Op. 6, No. 8
Johann Sebastian Bach: c-moll kettősverseny hegedűre, oboára és vonósokra, BWV 1060
Johann Sebastian Bach: „Ich habe genug” – kantáta, BWV 82
Johann Sebastian Bach: Karácsonyi oratórium, BWV 248 – „Grosser Herr, o starker König”