FőképA bálteremben az esti tengeri levegőtől az üvegcsillárokon opálosan verődnek vissza és válnak sejtelmessé a fények, és amikor megpillantom nem csak a whiskytől kezd el gyorsabban verni a szívem. Tökéletes gyémántnyakéke még jobban kiemeli természetességének szépségét, mosolyának keretet adó, leomló haja mintha a háttérben felcsendülő „My Cheríe Amour” ritmusára szállna a levegőben... de figyelmemet megzavarja, hogy nem Stevie Wonder énekel. – Bocsánat Uram, de a programfüzetben Mr. Wonder volt feltűntetve ma estére – jegyzem meg az előttem éppen elhaladó pincérnek, aki udvariasan elnézést kér és halkan eligazít, hogy mekkora megtiszteltetés volt a jazz világának egyik kiemelkedő alakját, Mr. George Benson-t megnyerni a mai estére és ne aggodalmaskodjak, Mr. Wonder-t is meghallgathatom a következő éjszaka. Most mindössze arról van szó, hogy Mr. Benson a legújabb lemezéről ad elő egy Stevie Wonder feldolgozást. A magyarázat megnyugtat, mélyet kortyolok a pohárból és mivel ő eltűnt a tömegben, figyelmemet a zenészekre fordítom. Az óceánjáró még napokig nem köt ki, az esti programok pedig fontos témái a felsőbb teraszok társaságainak a felszolgált ebédek során.
 
Mr. Benson számos professzionális zenésszel veszi körbe magát és eltérő felállásban mutatja be a legújabb lemezének, a Guitar Man-nek összes témáját. Kifinomultnál kifinomultabb hangszerelések követik egymást és bár nekem jobban tetszik Mr. Benson amikor a gitárjátékára és nem az éneklésre koncentrál, természetesnek tekintem, hogy a közönség megnyerésének ez is egy fontos eszköze. A „Fingerlero” finom uniszónó éneke a gitárral és az ugyanezen struktúrára felépített improvizáció óriási sikert arat, teret engedve Joe Sample zongoristának is, hogy megcsillantsa tehetségét. Amikor a halk kongával indító, Norah Jones sláger, a „Don’t Know Why” felcsendül, Mr. Benson akusztikus gitárjátéka felveszi a lágy hullámok ritmusát és egy pillanatra átéljük az egy hajóban utazás élményét, amit egy ekkora dögön ritkán érez az ember.
 
De aztán a „Tenderly” szóló gitár verziója emlékeztet arra, amit a pincér mondott: valóban egy jazz legendát hallgatunk, és akkor teljesen véletlenül beugrik, hogy olvastam valahol, hogy ez az a fickó, aki a „Cell Phone” című szerzeményen a címben szereplő eszközzel kívánt hívást intézni a mennyországba az Irreplaceable (2004) című lemezén. „De hát kizárt, hogy ilyen jól tudjon gitározni, már szinte alig lehetett gitározni hallani az utóbbi lemezein” – jegyzi meg valaki a körülöttem álló emberek közül, aki ezek szerint többet tud nálam a művészről. Odafordulok hozzá és megkérem, hogy meséljen nekem, ha nem sértem meg.
„Oh, éppen ellenkezőleg: George Benson az egyik kedvencem, egyszerűen az egyik legnagyszerűbb gitáros a jazz történetében, és ahogyan hallhatja, egy nagyon sokoldalú zenész. Bármilyen stílusban képes játszani, a szvingtől a rythm & blues-on át a bob-tól a pop-ig, kifinomult ízléssel, gyönyörű kerek tónussal elképsztő gyorsan, kiváló logikai érzékkel az egyes szólói felépítésében, olthatatlan szomjjal a zene iránt. Lehet, hogy ahogyan mondják, Charlie Christian és Wes Montgomery nagy hatással voltak rá, de kétségtelen, hogy a stílusa a sajátja. Nem csak szólózni, de kísérni is fantasztikusan tud és ének hangja maga a jazz soul-ja: ő a gitáros Nat „King” Cole, de ahogyan maga is hallhatja, most újra igazolja, hogy egyben maga a ’guitar man’.”
 
És nem is tudnék ellentmondani amikor Coltrane „Naima” című szerzeményét egyedül kezdi el játszani: az akkord szóló tényleg teljesen logikusan idézi az eredeti dallamot, a kvártettben előadott darab hangszerelése pazar, Ben Williams visszafogott játéka a nagybőgőn még jobban előtérbe helyezi David Garfield zongorajátékát és csodás szólóját. A „Danny Boy” is a szóló vonalra illeszkedik és a „Paper Moon”-ban szereplő kvartett Benson és Sample finom zenei dialógusán át ismét visszavezet minket a teremhez illő zene hangulatához: az „I Want To Hold Your Hand” Beatles sláger feldolgozására impozánsan összeállított kamarazenekar által megszólaltatott összhang a legkevésbé sem emlékeztet az eredetire és pont ez tetszik benne a legjobban. A „Tequíla” pedig csúcsra járatja a hangulatot, hogy a ráadásban eljátszott „Since I Fell For You” és a „My One And Only Love” romantikája megint eszembe juttassa, de azon az éjszakán már nem látom őt. Úgy döntök, hogy a „The Lady In My Life” feldolgozást csak a CD-n hallgatom meg, amit kellemes kísérőmül választok utazásaimhoz, álmodozásaimhoz vagy egyszerűen olyan alkalmakhoz, amikor szeretném, hogy szóljon valami a háttérben.
 

 
Előadó:
George Benson – gitár, ének
 
Közreműködők:
David Garfield - zongora, keyboards (2-8, 11 & 12)
Paul Jackson, Jr. – ritmus gitár (2)
Ray Fuller – ritmus gitár (2)
Freddie Washington - nagybőgő (2)
Oscar Seaton, Jr. - dobok (2)
Charlie Bisharat - hegedű, brácsa (2 & 7)
Dan Higgins - furulya, alt furulya, klarinét (2)
Harvey Mason - dobok (3-5, 7-9 & 12)
Lenny Castro - ütőhangszerek (3, 5, 6 & 12)
Chris Walden - keyboards (7)
Ben Williams - nagybőgő (3-5, 7-9 & 12)
Joe Sample - zongora (5, 8, 9 & 12)
 
A lemezen elhangzó szerzemények listája:
1. Tenderly (Lawrence/Gross)
2. I Want To Hold Your Hand (Lennon/McCartney)
3. My Cheríe Amour (Cosby/ May/Wonder)
4. Naima (Coltrane)
5. Tequíla (Flores)
6. Don`t Know Why (Harris)
7. The Lady In My Life (Temperton)
8. My One and Only Love (Wood/Mellin)
9. Paper Moon (Arlen/Harburg/Rose)
10. Danny Boy (Weatherly)
11. Since I Fell For You (Johnson)
12. Fingerlero (Foster)

Diszkográfia:
The New Boss Guitar of George Benson (1964)
 It`s Uptown (1966)
The George Benson Cookbook (1966)
Giblet Gravy (1968)
Shape of Things to Come (1968)
Goodies (1968)
Tell It Like It Is (1969)
The Other Side of Abbey Road (1970)
Beyond the Blue Horizon (1971)
White Rabbit (1971)
Body Talk (1973)
Bad Benson (1974)
In Concert-Carnegie Hall (1975) koncert
Good King Bad (1976)
Benson & Farrell (1976)
Breezin` (1976)
Benson Burner (1976) válogatás
Blue Benson (1976) válogatás
In Flight (1977) válogatás
Weekend in L.A. (1977) koncert
Space (1977) koncert
Livin` Inside Your Love (1979)
Give Me the Night (1980)
In Your Eyes (1983)
Pacific Fire (1973)
I Got a Woman and Some Blues (1984)
20/20 (1984)
While the City Sleeps... (1986)
1987 Collaboration (1987)
Twice the Love (1988)
Tenderly (1989)
Round Midnight (1989) koncert
Big Boss Band (1990)
Love Remembers (1993)
That’s Right (1996)
Standing Together (1998)
Absolute Benson (2000)
Irreplaceable (2003)
Irreplaceable (2004)
Givin’ It Up (2006)
Songs and Stories (2009)
Guitar Man (2011)