Beleolvasó - Terry Pratchett: Carpe Jugulum

Fülszöveg:
FOHÁSSZAL OTTOKÁR NEM TÚL JÓ IDŐBEN AKARJA GYAKOROLNI PAPI HIVATÁSÁT. VAGY NEM TÚL JÓ HELYEN. AZT HITTE, CSUPÁN EGY EGYSZERŰ SZERTARTÁS MIATT KELL LANCRE-BE MENNIE, DE RÁ KELL ÉBREDNIE, HOGY A VÁMPÍROK ÉS A BOSZORKÁNYOK KÖZÖTT DÚLÓ HÁBORÚ KELLŐS KÖZEPÉBE CSÖPPENT.
Boszorkányok alatt pedig az ifjú Ágnes értendő, aki tényleg nem tud még saját magával sem egyetérteni; Magrat, aki a boszorkánykodást a pelenkákkal próbálja ötvözni; Ogg Nagyi…
…valamint Wiharvész Anyó, aki már önmagában súlyos gondot jelent.
A vámpírok viszont intelligensek, a stílus mellett díszes mellényekkel is rendelkeznek, és kiszabadultak. Ők is szeretnének egy harapásnyit a jövőből.
Fohásszal Ottokár tudja, hogy vele van az ima ereje – de azt kívánja, bárcsak lenne nála egy bárd is.

Részlet a könyvből:
Az út úgy kanyargott a hegyekben, akár egy eldobott szalag. Idefent mindig hallatszott a szél hangja.
Az útonálló lova egy nagy, fekete csődör volt. És valószínűleg ez volt az egyetlen ló, aminek egy létrát szíjaztak a nyerge mögé.
Erre azért volt szükség, mert a Casanunda nevű útonálló fajára nézve törpe volt. A legtöbb ember úgy gondol a törpékre, mint visszafogott, óvatos, törvénytisztelő, a szív és egyéb belső szervek kérdéseit illetően nagyon szófukar népekre, és ez valóban igaz volt a legtöbbükre. De a genetika kockajátékából furcsa dolgok sülhetnek ki az élet zöld posztóján, és a törpéknek sikerült valahogy létrehozniuk Casanundát, aki fontosabbnak tartotta a szórakozást, mint a pénzt, és a nők felé fordította minden szenvedélyét, amit a többi törpe az arany számára tartott fent.
Casanunda továbbá hasznosnak találta a törvényeket, és be is tartotta őket, amikor az érdekében állt.
Valójában gyűlölte az útonállóskodást, de így legalább  szívhatott egy kis friss levegőt vidéken, ami nagyon jót tesz a törpének, különösen, ha a közeli városok tele vannak olyan férjekkel, akik bosszút hordoznak a szívükben és nagy botot a kezükben.
Csak az volt a gond, hogy az úton senki nem vette őt komolyan. Megállítani meg tudta a kocsikat, de az emberek hajlamosak voltak azt mondani: „Micsoda? Inkább útonguggolónak tűnik. Felfelé törekszik? Alacsonyak a bérek? Hork, hork, hork” – , ő pedig arra kényszerült, hogy térden lője őket.
Lehelni kezdte a kezét, hogy felmelegítse, majd felpillantott egy közeledő kocsi hangjára.
Már éppen ki akart lovagolni bozótosbeli gyér rejtekéből, amikor meglátta a másik útonállót kiügetni a szemközti erdőből.
A kocsi megállt. Casanunda nem hallotta, miről esett szó, de az útonálló odalovagolt az egyik oldalsó ajtóhoz, és lehajolt, hogy mondjon valamit a kocsi utasainak…
…mire egy kéz nyúlt ki és kapta le őt a lováról, majd rántotta be a kocsiba.
Az egy darabig hintázott a rugóin, majd kinyílt az ajtaja, és az útonálló tántorgott ki rajta, hogy mozdulatlanul elterüljön az úton.
A kocsi továbbment…
Casanunda várt egy kicsit, majd odalovagolt a testhez. A lova türelmesen megvárta, hogy leoldja a létrát, és lemásszon.
A törpe látta, hogy az útonálló visszavonhatatlanul meghalt. Az élő emberekben szokott lenni egy kis vér is.


A kocsi egy pár mérfölddel odébb lévő emelkedő tetején megállt, ott, ahol az út elkezdte a hosszú, kanyargós zuhanását Lancre és a síkság felé.
A négy utas kiszállt, és a meredélyhez sétált.
A fellegek ott tornyosultak mögöttük, de itt a levegő jegesen tiszta volt, és a látkép egészen a Peremig elnyúlt a holdfényben. Odalent ott feküdt a hegyből kivájt kis királyság.
– Kapu a világra –  jelentette ki de Drasarka gróf.
– És teljesen védtelen –  tette hozzá a fia.
– Épp ellenkezőleg! Néhány rendkívül hatékony védelmező rejlik benne –  felelte a gróf. Belemosolygott az éjszakába. –  Legalábbis… hatékony mostanáig…
– A boszorkányoknak a mi oldalunkon kellene állniuk –  jegyezte meg a grófné.
– Nemsokára mindenképpen ott fognak –  jelentette ki a gróf. –  Egyikük nagyon… érdekes nő. Érdekes család. A bácsikám mesélt néha a nagyanyjáról. A Wiharvész nők fél lábbal mindig is az árnyékos oldalon állnak. A vérükben van. És az erejük nagy része abból ered, hogy ezt letagadják. Viszont –  folytatta, és a foga megcsillant, ahogy elvigyorodott a sötétben –  ő hamarosan megtudja majd, melyik oldala vajas a kenyerének.
– Vagy mázas a mézeskalácsának –  jegyezte meg a grófné.
– Ó, igen. De szépen mondta! Persze ez a hátránya annak, ha Wiharvész nőnek születik az ember. Amikor idősebbé válnak, elkezd csengeni a fülükben a nagy kemenceajtó csattanása.
– De úgy hallottam, ő elég kemény –  szólt közbe a gróf fia. –  Vág az esze.
– Öljük meg! –  javasolta a gróf lánya.
– Most komolyan, Lakki, drágám, nem ölhetsz meg mindent!
– Nem értem, miért ne tehetném!
– Nem. Nekem jobban tetszik a gondolat, hogy… felhasználjuk. És ő mindent fekete-fehérben lát. A nagy hatalmúakat mindig csapdába lehet csalni. Ó, igen! Egy ilyen elmét olyan könnyű… megvezetni. Egy kis segítséggel.
Szárnyak suhogtak fel a sötétben, és valami kétszínű szállt le a gróf vállára.
– Ez pedig… –  mondta a gróf, miközben megsimogatta, majd elengedte a szarkát. Aztán kihúzott egy szögletes, fehér kártyát a zakója belső zsebéből. Annak megcsillant a szegélye. –  El tudjátok ezt hinni? Történt már valaha ilyesmi? Új világrend, valóban…
– Van önnél zsebkendő, uram? –  kérdezte a grófné. –  Adja ide, legyen szíves! Akad itt pár folt…
Megtörölgette a férje állát, majd visszadugta a vérfoltos zsebkendőt a férfi zsebébe. –  Tessék –  mondta.
– Vannak más boszorkányok is –  jegyezte meg a fiú olyan hangon, mint amikor valaki egy túl rágósnak bizonyuló falatot forgat a szájában.
– Ó, igen. Remélem, találkozunk velük! Nagyon szórakoztatóak lehetnek.
Visszaszálltak a kocsiba.
A hátuk mögött a hegyekben a férfinak, aki ki akarta rabolni a hintót, sikerült feltápászkodnia, bár a lába mintha egy pillanatra beakadt volna valamibe. Ingerülten megdörzsölte a nyakát, és körbenézett a lova után, amire néhány szikla mögött talált rá, valamivel távolabb. Amikor megpróbálta a kantárra tenni a kezét, az egyenesen áthatolt a bőrön és a ló nyakán, mint a füst. Az állat vadul felágaskodott, majd elügetett.
 Ez nem ígérkezik, gondolta az útonálló ködösen, jó éjszakának. Nos, átkozott legyen, ha a lovát is elveszíti, nemcsak a bevétele egy részét! Ki az ördögök lehettek ezek? Nem emlékezett pontosan, mi történt a hintóban, de nem volt kellemes.
 Az útonálló abba az egyszerű fajtába tartozott, akiket ha valaki náluk nagyobb megüt, akkor keresnek valaki náluk kisebbet a bosszúállásra. Valaki megfizet ezért ma éjszaka, esküdött meg. De legalábbis kerít egy másik lovat.
És, mintegy végszóra, meghallotta a patkódobogást a szélben. Kihúzta a kardját, és kilépett az útra.
– Állj, vagy jövök!
 A közeledő ló engedelmesen megállt pár lépésnyire tőle. Végtére is nem lesz olyan rossz ez az éjszaka, gondolta az útonálló. A paripa nagyszerű állat volt: inkább csataló, mint egy mindennapi gebe. Olyan fakón fénylett, hogy szinte csillogott a ritkás csillagfényben, és úgy tűnt, ezüst is van a lószerszámában.
A lovas alaposan beöltözött a hideg ellen.
– Pénzt vagy életet! –  mondta az útonálló.
TESSÉK?
– Pénzt –  ismételte meg az útonálló –  vagy életet. Melyik részét nem érti?
Ó, ÉRTEM MÁR. NOS, VAN EGY KIS PÉNZEM.
Néhány érme landolt a fagyos úton. Az útonálló kaparászni kezdett utánuk, de nem tudta őket felvenni, és ettől csak még ingerültebb lett.
– Akkor életet!
A lovas megrázta a fejét. SZERINTEM NEM. DE TÉNYLEG.
Hosszú, görbe botot húzott elő egy hüvelyből. Az útonálló először lándzsának vélte, de utána görbe penge ugrott ki a botból, és csillogott kéken az éle mentén.
AZT KELL MONDJAM, ELKÉPESZTŐ ÉLNI AKARÁS VAN MAGÁBAN, mondta a lovas. Nem is annyira hang volt az, hanem visszhang az ember fejében. HA LÉLEKJELENLÉT NINCS IS.
– Ki maga?
A HALÁL VAGYOK,  felelte a Halál. ÉS TÉNYLEG NEM AZÉRT JÖTTEM, HOGY ELVEGYEM A PÉNZÉT. MELYIK RÉSZÉT NEM ÉRTI ENNEK?

Valami erőtlenül verdesett a kastély istállóinak ablakában. Annak a keretében nem volt üveg, csak keskeny falapok, melyek között bemehetett egy kis levegő.
Utána kaparászás következett, majd halk csőrkopogás, és csend.
A sólymok figyeltek.
Az ablakon kívül valami hussant egyet. Ragyogó fénysugarak ugrándoztak a túlsó falon, majd a kalitkarácsok lassan szenesedni kezdtek.

Ogg Nagyi tudta, hogy noha a bált a Nagyteremben tartják, minden szórakozásra odakint lehet számítani, az udvarban, a nagy tűz körül. Odabent csupa fürjtojás, libamájpástétom és kis szendvics lesz, amiből négyet kell bekapni egy nyelethez. Odakint sült krumpli fog majd úszni hatalmas vajasbödönökben, és egy egész szarvast húznak nyársra. Később lesz egy kis műsorszám is, azzal a férfival, aki menyéteket szokott a gatyájába dugni, mely szórakozási formát Nagyi előnyben részesítette a nagyoperával szemben.
Boszorkányként persze bárhol szívesen látják, de mindig jó, ha az ember emlékezteti erre az uraságokat, nehogy elfelejtsék. Nehéz volt a döntés, de Nagyi úgy határozott, kint fog maradni, és eszik egy jó szarvaspecsenyét, mert sok más idős hölgyhöz hasonlóan Ogg Nagyi is feneketlen lyuknak volt tekinthető, ha ingyenvacsora került szóba. Utána majd bemegy, és kitölti a réseket a puccos fogásokkal. Egyébként is, odabent valószínűleg drága, buborékos bor is lesz, ami meglehetősen az ínyére volt, feltéve, hogy elég nagy korsóban szolgálják fel. De egy jó adag sörös alapozás szükségeltetik, mielőtt az ember rádönti a finomkodóbb dolgokat.
 Felkapott egy fémkupát, odaandalgott a sor elejéhez a söröshordónál, gyengéden félretolta egy férfi fejét, aki úgy döntött, az estét a csap alatt fekve fogja tölteni, és csapolt magának egy korsóval.
Amikor visszafordult, a kacsázó járású Ágnes közeledő alakját pillantotta meg, aki még mindig nem volt teljesen meggyőződve a csúcsos kalap nyilvánosság előtti viselésének helyességéről.
– Hahó, leány! –  mondta Nagyi. –  Kóstold meg a szarvaspecsenyét, nagyon jó!
Ágnes kétkedve bámulta a sülő húst.
Lancre népe a kalóriát részesítette előnyben, a vitaminokra nem igazán ügyeltek.
– Szerinted találok itt valahol salátát? –  próbálkozott.
– Remélem, nem! –  felelte Nagyi vidáman.
– Rengetegen vannak itt –  jegyezte meg Ágnes.
– Mindenkit meghívtak –  magyarázta Nagyi. –  Magrat szerintem nagyon nagylelkű volt ebben.
Ágnes félrebillentette a fejét.
– De Anyót sehol nem látom.
– Odabent lesz, biztosan éppen azt magyarázza az embereknek, hogy mit csináljanak.
– Mostanában nem nagyon látom –  folytatta Ágnes. –  Azt hiszem, nyomasztja valami.
Nagyi összehúzta a szemét.
– Úgy gondolod? –  kérdezte, majd magában hozzátette: kezdesz belejönni, kisasszony.
– Csupán annyi, hogy mióta csak hallottunk a szülésről –  intett körbe Ágnes a pufók kezével, hogy jelezze az általánosságban koleszteringazdag ünneplést maguk körül – , azóta olyan… feszült, vagy ilyesmi. Vibrál.
Ogg Nagyi egy kis dohányt nyomkodott a pipájába, és meggyújtott egy gyufát a csizmáján.
– Te aztán mindent észreveszel, mi? –  kérdezte pöfékelve. –  Figyel, figyel, figyel. Muszáj lesz Figyelő kisasszonynak hívnunk téged.
– Azt is megfigyeltem, hogy te mindig a pipáddal vacakolsz, amikor olyan gondolataid vannak, amik nem igazán tetszenek –  felelte Ágnes. –  Ez pótcselekvés.
Nagyi az édes illatú füstfelhő túloldalán nyugtázta, hogy Ágnes könyveket olvas. Az összes boszorkány, aki valaha a lány kunyhójában élt, könyvmoly volt. Azok úgy hiszik, megérthetik az életet a könyveken keresztül, de ez lehetetlen. Méghozzá azért, mert a szavak akadályozzák a megértést.
– Valóban csendes volt mostanság, ez igaz –  felelte. –  Az lesz a legjobb, ha békén hagyjuk.
– Arra gondoltam, talán a pap miatt duzzog, aki a névadást fogja csinálni –  jegyezte meg Ágnes.
– Ó, az öreg Perdore testvérrel semmi baj! –  felelte Nagyi. –  Valami ősi nyelven hadovál, rövidre fogja, és utána az ember a kezébe nyom egy hatost a fáradságért, megtölti brandyvel, felpakolja a szamarára, és már ott sincs.
– Mi? Nem hallottad? –  kérdezte Ágnes. –  A testvér Szkandban fekszik. A csuklóját és mindkét lábát eltörte, amikor leesett a szamaráról.
Ogg Nagyi kivette a szájából a pipát.
– Nekem miért nem szóltak? –  kérdezte.
– Nem tudom, Nagyi. Nekem Takács asszonyság mondta tegnap.
– Ó, az a nő! Ma reggel mellettem ment el az utcán! Szólhatott volna!
Nagyi úgy dugta vissza a pipáját a szájába, mintha az összes hallgatag pletykafészket akarná ledöfni vele. –  Hogyan lehet két lábat is eltörni egy szamárról leesés közben?
– A szamár a Szkand-hágón ment éppen felfelé. A pap tízölnyit zuhant.
– Ó? Nos… hát az valóban elég magas szamár.
– Úgyhogy a király elküldetett az omniánus misszióba odalent, Ohulanban, hogy küldjenek fel egy papot, úgy hallottam –  magyarázta Ágnes.
– Hogy mit csinált? –  kérdezte Nagyi.

A Kiadó engedélyével.

A szerző életrajza