Főkép

Liszt Ferenc kiváltképp zongoradarabjaival és szimfonikus költeményeivel él a huszonegyedik századi köztudatban, aminek okai meglehetősen összetettek, de döntően életének és pályájának alakulásában keresendők. Lisztet ugyanis alapvetően kiváló előadóként, zongoravirtuózként tartották számon saját korában, művei közül pedig legfeljebb weimari korszakának legsikerültebb és a közönséget legközvetlenebbül megszólító kompozíciói arattak komolyabb sikereket, ezektől eltekintve azonban a tipikus meg nem értett művész sorsa volt az övé.
 
Ennek ellenére igen jelentősnek mondhatók vokális-instrumentális alkotásai is, melyek főként a rezignált római korszak jellegzetes produktumainak tekinthetők. E periódus egyik legszebb, legbensőségesebb reprezentánsa, a szóló hangokra, énekkarra és orgonára íródott Missa choralis, amit Liszt abbévá szentelésének évében, tehát 1865-ben komponált. A mű rendkívüli letisztultsága részben talán a konzervatív zenei környezetnek betudható, ugyanakkor a sallangok következetes lenyirbálásához a zeneszerzőkénti mellőzöttség, a saját törekvéseiben a Wagner általi eljelentéktelenítettség érzése ugyanígy elvezethetett.
 
A Missa choralis voltaképp nem is tekinthető tipikus liszti alkotásnak, amennyiben már nem akar feltétlenül tetszelegni virtuóz megoldásaival, ezzel együtt még hiányzik belőle a – főként az utolsó, nagy korszakra jellemző – valódi modernség, az atonalitással, az elfeledett, egzotikus vagy egyedi skálákkal való kísérletezésből eredő, úttörő megoldások alkalmazása. Inkább szép, sőt, egyenes megkapó darab ez, amely ugyan él a romantika több jellegzetes eszközével is, mint amilyen a monumentalitásra törekvés vagy a szenvedélyesség, mégis teljességgel tradicionális, a gregorián és a reneszánsz egyházzene hagyományaiból levezethető darab.
 
Annál határozottabban nonkomform alkotás a Krisztus szenvedésének stációit fájdalmasan megéneklő Via crucis, ez a végtelenül szikár, a funkcionalitást végképp maga mögött tudó, nem egyszer a tonalitást mindenestől feladó, kisszekund súrlódásokkal és éles kvartokkal szinte döbbenetessé növekedett erejű kompozíció. A három témára épülő, az egészhangú skálát, a mollos magyar skála bővített szekundlépéseit, valamint a meghökkentő hangszűkítéseket és -tágításokat bőségesen alkalmazó darab harmóniai megoldásaiban egyértelműen Bartók és általában a modernizmus zenéjét előlegezi meg annak ellenére, hogy az 1879-ben megszületett mű bemutatójára csupán fél évszázad múltán kerülhetett csak sor, ezért közvetlen hatással nem is lehetett Liszt utódaira.
 
A Via crucis már-már reményvesztett hangulatát – noha nem annak fájdalmát – három beemelt zenei szöveg oldja némiképp. A „Vexilla regis” gregorián himnusza előbb unisono, majd négyszólamú hangszerelésben szólal meg, mielőtt az orgona fenséges hangjaival mintegy megfejelve dicsőséget és fenségességet sugallva vezeti be a XII stáció zenei reprezentációit. Ám, jóllehet a Stabat Mater szekvencia mellett többször felhangzik még e dallam egy-egy részlete, összességében az elkeseredés hatja át a művet. A második idézet a Bach Máté-passiójában is többször felbukkanó „O Haupt voll Blut und Wunden” kezdetű, kifejezetten a szenvedéstörténethez kapcsolható keresztény ének, míg a harmadik vendégszöveg a sokszor Bachéra emlékeztető harmonizálással feldolgozott „O Traurigkeit, O Herzeleid” című protestáns korál.
 
A bachi és a gregorián örökség, a protestáns és római katolikus tradíciók keveredése Liszt késői, formabontó, voltaképp proto-modern harmonizálási és általános kompozíciós újításaival megismételhetetlen egységbe olvadnak eggyé a Via crucis felkavaró, lehangoló vallomásában, amely a rengeteg egyházi és világi hatást figyelembe véve akár valamiféle ökumenikus passióként is felfogható, ám mindenképp a 19. század egyházzenéjének egyik kiemelkedő alkotása, melyhez foghatót valójában említeni sem tudnék.
 
Az efféle, csupán legfontosabb elemeire redukált művek előadásában, azt hiszem, a legnagyobb érdem, ha nem vesszük észre az előadót, mivel engedi érvényesülni magát a zenét, Jean Sourisse interpretációjában pedig pontosan ez a háttérbe húzódás érezhető. És alighanem épp az efféle, alázattal teli megközelítéshez szükséges a legnagyobb szalmai tudás, a legmélyebb átélés. E nagyszerű felvétel tehát a lehető legmagasztosabb élményben részesít, és ha már saját kora képtelen volt értékelni Liszt Ferenc alkotói kvalitásait, legalább mi ne feledkezzünk el arról, miféle mesterműveket hagyott ránk, az utókorra ez az önmagát büszkén magyarnak valló, ám saját korában egyértelműen nem magyaroknak való zseni.
 
Előadók:
Donna Brown – szoprán
Élaine Tantcheff – mezzoszoprán
Marie-Claude Alary – alt
Régis Oudot – tenor
Michel Piquemal – basszus
 
Marie-Claire Alain – orgona
Ensemble Vocal Audite Nova de Paris
Jean Sourisse – karmester
 
A lemezen elhangzó művek listája:
1-6. Missa choralis, S10
7-21. Via crucis, les 14 stations de la croix, S53