Főkép

A címben szereplő zenekar egy egyelőre még csak szűk körben ismert alternatív rockzenei projekt, amit rendkívüli hangulatú koncertjeik, lehengerlő produkcióik és nem mindennapi teljesítményük miatt szeretnék ajánlani a nagyérdemű figyelmébe.

A zenekar eredetileg két személlyel indult: Alkony (az egyébként ezen az oldalon is publikáló Petrof Hajnalka) énekét Udvarhelyi Ádám (Tücsök) kísérte gitáron; saját számaikkal, valamint néhány feldolgozással tűntek fel rendre Budapesten és környékén. A formáció azóta kibővült Csékey Tamás basszusgitárossal és általában egy dobost is sikerül keríteni az estekre, így már teljes zenekarként funkcionálhatnak.
 
A banda duóként nemrégiben elindult egy tehetségkutatón, amelyet végül két sikeres fordulót követően lemondani kényszerültek, ám produkciójuknak hála fellépési lehetőséget kaptak a Tarajos Gőtében. Szombat estéhez képest meglehetősen szűk vendégsereg elé állt ki a színpadra a három zenész, ezúttal egy ütőssel, valamint alkalmi vendégzenészekkel kiegészülve és hamarosan egy tőlük már megszokott, remek hangulatú koncertet adtak.

Nekem már sokszor volt szerencsém hallani őket élőben és szinte minden alkalommal felötlik bennem, hogy ez itt valahol Jimi Hendrix és Janis Joplin öröksége is lehetne. Ez a párhuzam annak ellenére villan be, hogy a duótól még nem hallottam a fenti előadók szerzeményeit, tehát mindez a hangulatra, a zenére, a benyomásra, a hozzáállásra, és a profizmusra értendő. Ez elsőre hangozhat túlzásként, vagy épp nagyon csábítóan – bár távol álljon tőlem, hogy a legprofibbak mércéjével mérjek, a hasonlítgatásnak azért van némi alapja; aki elmegy egy ilyen koncertre, az ezt személyesen is megtapasztalhatja. Ha a huszonhetesek ezen két kiválóságát konkrétan nem is idézik meg, jó pár rock klasszikus megszólal saját hangjukon, úgy mint a Pink Floyd immár örökérvényű dala, vagy például Ike Turner „Proud Mary”-je, a csúcspont pedig kétségkívül a Led Zeppelin „Whole Lotta Love”-ja szokott lenni egy igen erős és hatásos verzióban. A további feldolgozásokon kívül most az ünnepi alkalomra való tekintettel egy John Lennon-dal is elhangzott.
 
A dalok egyébként minden alkalommal másképpen szólalnak meg, mivel azokat nem szolgalelkűen másolják, hanem inkább újraértelmezik, ráadásul Tücsök szeret improvizálni, új dolgokkal kísérletezni, mégis anélkül élvezhetjük azokat folyton megújuló formában, hogy a dal eredeti üzenete, vagy szent érinthetetlensége megsérülne.

Saját dalaik kicsit visszafogottabbak és jóval művészibbek, egy ellentétes pólust jelentenek a harsány rockszámok mellett. Alkony érzelemdús versei, szövegei és éneke mellé csendes, akusztikus, kellemes zenei kíséretet kapunk, s bár elsőre kicsit talán mélabúsnak tűnnek ezek a dalok, mindig van bennük elég fény és remény, ezáltal pozitív kicsengés és a feldolgozásokhoz hasonlóan természetesen ezek is folyton megújulnak, alakulnak.

A banda már duóként is nagyon meggyőző volt, akkoriban kissé bensőségesebb atmoszférát tudtak teremteni, bár a karakteresebb dalokkal ilyen formában sem okozott gondot a bulihangulat megteremtése. Csékey Tamás játékával viszont nem csupán ritmusosabb és groove-osabb, hanem még színesebb is lett a hangzás, hiszen a basszusgitár olykor mintha melódiát is játszana, mindemellett pedig Tamás háttérénekével is sokat ad a produkcióhoz. Ő és Tücsök láthatóan nagyon egy húron pendülnek, így remekül kiegészítik, színesítik egymás játékát. 
 
Ezen az estén a rendre kisegítő dobos nem tudott jelen lenni, ám az őt helyettesítő ütősnek kongájával megint csak egy új, kissé intimebb megközelítést sikerült bemutatnia, ami talán még izgalmasabb is volt, mint amikor hagyományos dobfelszereléssel szólalnak meg a dalok.

Az Alkony és a Tücsökzene koncerteket nem pusztán a kiváló zene miatt érdemes látogatni; úgy gondolom, néhány nevesebb előadóművész is példát vehetne viselkedésükről, hozzáállásukról. Alkony ugyanis nem rest megszólítani a közönséget és kommunikálni velük, még ha éneklés közben inkább szendén a földre is veti tekintetét. Emellett már nem először voltam tanúja annak is, hogy koncert közben lehetőséget adtak másoknak is a szereplésre, bevonnak vendégzenészeket, vagy épp magukban fejtnek ki egy-egy újabb témát. Ezt nevezném én örömzenélésnek és ezért van az, hogy egyes koncertjeik kicsit elhúzódnak, vagy tovább tartanak, a közönség legnagyobb örömére. Ezúttal is így történt ez: a program befejezése után a zenészek fennmaradtak egy kis jó hangulatú jammelgetés erejéig.

Azon kívül, hogy önzetlenül még hosszú és sikerekkel teli pályafutást kívánnék a zenekarnak, önző módon egyben azt is szeretném, ha megmaradnának olyan kicsinek és szerénynek, amilyenek most és továbbra is szűk körben élvezhetnénk klubokban és pincékben koncertjeiket.

Illusztráció: Hegedűs Tamás