Főkép

Szécsi Noémi finn téli éjszakákon írt első regénye először a József Attila Kör (JAK) gondozásában jelent meg 2009-ben; idén pedig, dizájnosabb külsővel - vérvörös szalagkönyvjelző, a védőborító fülén lefelé csorgó vér - az Európa Kiadó jelentette meg, amiért nagy-nagy (vér)pirospontot érdemelnek, főleg, mert az első kiadás már elég nehezen volt hozzáférhető.
 
A történet központi alakja Voltamper Jerne, a különc, huszonéves lány; gyökereiről mit sem tud, csak abban lehet biztos, hogy anya szülte, aki egyébként ajánlott küldeményként adta fel egy fűrészporral bélelt cipődobozban a nagyanyjának - aki mellesleg egy 235 éves, enyhén sznob és roppant nagyvilági vámpír, kinek magával ragadó lénye olyan hírességeket is elbűvölt, mint Oscar Wilde. A nagymama, önző, egocentrikus vérszívó volta ellenére, gondoskodik unokájáról, Angliába küldi tanulni és véleménye szerint mindent elkövet, hogy a lány vámpírként méltó utódja lehessen.

 

Sajnos azonban Jerne nem a nagyanyjára ütött; melankolikus, sokszor életunt ember, aki egyfolytában gyötri magát - már ebből sejteni lehet, hogy egy írói géniusszal állunk szemben. Jerne konkrétan meseírói ambíciókat dédelget, de a nagymama önkényesen és totálisan uralkodik az életén - egy vámpír ugyanis nem tűnhet ki a tömegből, az írás csak holmi fedőtevékenység lehet. A legnagyobb probléma mégis az, hogy hősnőnk "papírvámpír", mindent érez, csak ingerenciát nem a vérszipolyozás iránt.
 
Akik szimpla vámpírregényt remélve emelik le a polcról ezt a kötetet, alaposan meg fognak lepődni; ennek a történetnek nem ez a mitikus lény és annak mitológiája a fő témája, sokkal inkább Jerne útkeresése, emberként és íróként egyaránt. Egyébként az írónő a hagyományos eszköztárhoz folyamodott a vámpírok világának kiépítésében: nagymama koporsóban alszik, denevérként repked a lépcsőházban (hogy aztán a házmester megseprűzze), nem fogyaszt emberi étket, macskakajával táplálkozó patkányokkal árasztja el a házat. A farkas is nagy barátja a vérszívóknak, sőt, még a padlástéri lakást is leamortizálják, hogy vámpírokhoz illő miliőt árasszon.
 
Kedvenc szereplőm egyértelműen a nagymama volt, olyan fajsúlyos egyéniséggé nőtt a szememben, hogy Drakula, Lestat és a többiek mellett a helye, holtbiztos, hogy sok vérszipoly a fél fogára nem lenne elég, oly harcedzett nőszemély. Mindenesetre, bármennyire is csodálom becses személyét, maradok a saját nagyimnál – nem szeretnék arra hazaérkezni, hogy tízliternyi disznóvérben tocsog a konyha, és túrós béles helyett vérpalacsintát kapok uzsonnára.
 
Bevallom, némi félsszel kezdtem neki a regény olvasásának – kortárs magyar műveknél mindig tartok attól, hogy a szöveg menet közben egy magasabb régióba távozik, oda, ahová én már nem tudom követni, magyarán elvesztem a fonalat. Megkönnyebbülésemre jelen esetben nemhogy lemaradtam volna, hanem élveztem a regényt, rengeteg humoros párbeszédet és gondolatot olvashattam.
 
„- Nem fog megfagyni? – kérdeztem, miközben a pirkadatban házunk felé baktattunk.
 - Ugyan! – legyintett nagymama, de éreztem, hogy újabb adag rosszallás gyülemlett fel benne.
 - Mi baj?
 - Emlékszel, hogy valaha is hazahoztam bármelyik áldozatomat? – vetette oda. – Ez olyan alapvetés, mint az »ágyban nem eszünk.«
 - De csak azért, hogy éjjel ne szúrjon a morzsa.
 - Te csak azért nem.”
 
Az ilyen sziporkázások jelentették számomra a fő élvezetet, maga a cselekmény a regény második felében kicsit ellaposodott – az O.-s részekre, főleg Jerne „szerencsétlenkedésére” gondolok – ám ezt leszámítva szórakoztató, érdekes olvasmányélményben volt részem.

Részlet a regényből