Főkép Több mint negyed századnak kellett eltelnie ahhoz, hogy az irodalom iránt komolyabban érdeklődők – szerencsére még az ezredforduló előtt – magyarul is elolvashassák Roland Barthes egyik alapművét, az S/Z-t. E művében a tudós először fejti ki az írható és olvasható – vagyis a befogadói oldalról nézve inkább passzív vagy aktív részvételt megkívánó – szövegek közti különbséget, ám legfontosabb hozzájárulása az irodalomelmélethez az értelmezések pluralitásának elfogadtatása, és a narráció során egymásba fonódó kódrendszerek mintegy működés közbeni bemutatása egyetlen konkrét, „olvasható szöveg” követő elemzésével. Az S/Z ekképp a strukturalista és a poszt-strukturalista irányzatok határmezsgyéjén áll, egyszerre összegzőn és előre mutatón.
 
Az öt kód, vagyis az a jelentéstér, melyben az elbeszélés kibontakozik: a hermeneutikus, a szimbolikus, a proairetikus (azaz cselekvő), a szemantikai és a referenciális. E kódok egyben hangok is. A hermeneutikai kód az igazság, a szimbolikus a jelképek, a proairetikus az empirikus tapasztalat, a szemantikai a személy, végül a referenciális a tudomány hangjának megfeleltethető mező. Mindezek kölcsönösen egymásra ható, egymást kiegészítő és megsokszorozó működésének szemléltetéséhez Barthes a Sarrasine című novellát, Honoré de Balzac egyik remekművét választotta ki.
 
A lexiákra, vagyis töredékekre, amolyan konnotatív egységet alkotó építőelemekre lebontott szöveg szoros olvasásának aktusát az újszerű, jobban mondva megújított, modernizált irodalomelméleti rendszer alaptételei szövik át, s ekképp a művet az elvont teória és a konkrét elemzés vibráló egymás mellettisége és egymásra hatása teszi élvezetessé – remélhetőleg még a laikusok számára is, habár a görög szakkifejezések gyakori használata és a javarészt szigorúan racionalizált nyelvezet és a meglehetősen magasröptű mikro-értekezések könnyen elrettenthetik a szövegbe csupán belekóstolni igyekvőket.
 
A kötet és egyben a barthes-i narratológiai elmélet alaptételét, jelesül, hogy az irodalmi szövegek nem rendelkeznek valamiféle átfogó struktúrával, felettes renddel, melybe beilleszthetők az egyedi szövegek, hanem mindegyik mű önálló, leginkább zenei partitúrához hasonlítható univerzum, szinte lehetetlen lenne megérteni anélkül, hogy figyelmesen átrágjuk magunkat a teljes köteten. Sőt, valószínűleg még így is hallatlanul nehéz, és a többszöri elolvasása sem ellenjavallt. Ám Barthes alapjában éppen ezt javasolja minden (arra érdemes) szöveg és elbeszélés esetében is – vagyis azt, hogy szakadjunk el a fogyasztói társadalom buta konvencióitól, és fedezzük fel az újraolvasás örömét.
 
Az S/Z-ben kifejtetteket azóta továbbfejlesztette és részben túl is haladta már az irodalomtudomány, az alapszöveget mégis ismerni kell. A jelképileg középpontba helyezett „kasztrációs tengely” például Freud és Lacan írásait idézi az eszünkbe, de bármily bosszantó lehet egy ilyen fixa idea, a szinte mindent a szexualitás szemüvegén át láttató értelmezés, a Sarrasine egészen konkrétan a kasztrációról szól, így egyáltalán nem földtől elrugaszkodottak az idevágó részletek értelmezései. És ha valóban előítéletek nélkül olvasunk, akkor Barthes „programjából” már kiolvasható a mai számítógépesjáték-narratívák előképe is. Persze megeshet, hogy ez csak amolyan utólagos beleolvasás, de vajon nem tudjuk-e T. S. Eliot óta, hogy a mindenkori jelen irodalma puszta létével, azzal, hogy hozzáadódott az egészhez, bizonyos mértékben megváltoztatja a korábbi művek jelentőségét és jelentését.
 
Irodalomkedvelőknek és irodalomorientált diákoknak tanulságos, az irodalmi szövegeket valóban játékként kezelni képes olvasóknak pedig kifejezetten élményszerű, élvezetes szöveg az S/Z, és ha már hozzáférhető, hát csak ismerkedjünk vele!