FőképA Magánélet… sorozat szerkesztői az eddigiekben is nem egyszer bizonyították már, hogy egészen ügyesen képesek kezelni a kötetbe válogatáskor a terjedelmet szétfeszítő időszakok, kontinensnyi birodalmak gyakran könyvtárnyi forrásanyagát az életmód változásait illetően. Viszont talán soha nem volt akkora szükség e szerkesztői leleményességre, mint a kínai kötet esetében, hiszen akármennyire is az ismeretterjesztő, népszerű-tudományos kedvcsináló-jelleg mentén definiálják alkotói a sorozatot, az életmódok bemutatása során mindig került azok összefüggéseire is hangsúly. Így a kötetek a maguk átszűrt módján, de valamiféle összképet adtak a különböző népek jelentős korszakaiban, a meghatározó uralkodók alatt, vagy akár a jelentős társadalmi válságok idején élhető „magánéletről”. Kína viszont hatalmas, sok ezer éves, számtalan kulturális és életmódbeli változást megélt birodalom – nehéz rajta e viszonylag szabadon kezelhető követelményrendszer mentén is fogást találni.
 
Hacsak nem szűkítjük a vizsgálatot ügyesen egy a birodalom „életéhez” képest rövid, de jellemző időszakra. Így tesznek a Magánélet a kínai császárok korában kötet szerkesztői is, amikor a Ming és Quing dinasztiák uralma idejére, az 1368-tól 1644-ig tartó időszakra irányítják a kíváncsi olvasó tekintetét. Nem véletlenül: ha megnézzük a kínaiak „múltbeli életmódjáról” bennünk élő sztereotípiákat, a legtöbb valóban a Ming kori Kína időszakában gyökeres. A konfuciánus elvek legtisztább megvalósulásának időszaka, egy erősen apajogú társadalom, a császári Kína „legrendezettebb ábrázata” ez, végtelenül hierarchikus és bürokratikus világ, a családtól egészen a Császári Udvarig.
 
A kötet a szokásos módon, négy fejezetre osztva mutatja be a korszak „magánéletét”, a „család és erkölcs”, a „lakóhely és kényelem”, a „ruha és test” és az „étel és asztal” megint remek alkalmat ad arra, hogy ne a szokásos rendben kerüljön elénk egy birodalom számtalan élhető életmódja. A korszak igazi „alapegysége” nem az egyén, hanem a család, ami alapjában meghatározza a férfi és a nő szerepét, a párválasztást, a gyermekek nevelését – erkölcsi értelemben a kor érdekes módon egyszerre hallatlanul felvilágosult és vaskalaposan merev. A nő elsődleges feladata, élete értelme volt, hogy fiút szüljön – de úgy tartották, hogy a gyönyör révén a nő életkedve növekszik, ezért aztán az őt szinte hermetikusan világtól elzáró férje kötelességének érezte, hogy szexuálisan művelje magát. Fontos volt számára a nő boldogsághoz juttatása – az európai kortársak nem pont így gondolkoztak akkoriban… A testhez való ellentmondásos hozzáállásának remek illusztrációja, hogy amíg egyfelől a korban páratlan, természetgyógyászati alapokon nyugvó orvoslás áll a lakosok rendelkezésére, másfelől ugyanezt az időszakot jellemzi a női lábfej divat követelte elkötése-csonkítása.
 
A lakhelyek kényelméről e korban is elsősorban a vagyoni helyzet döntött. A lakásbelsőkről, a helyiségek funkcióiról viszonylag kevés nyugati forrás áll rendelkezésünkre, mivel a kínai vendéglátás az előtérben zajlott, a ház belső részében nem fogadtak vendégeket. De ha arra gondolunk, e korban merevült rendszerré a Feng Shui, a maga hallatlanul bonyolult tájolási és funkció-elosztó rendjével, vagy csak rápillantunk a korszak kifinomult bútorkultúrájára, azért képet alkothatunk egy magas-kultúra hétköznapjainak kereteiről. A Feng Shui a városok elrendezésére is alapvető hatással volt, szigorú rend szerint és igen áttekinthetőre építették őket, számos kerttel és parkkal. A kor legnagyobb lélekszámú „metropoliszai” egytől egyig a Távol-Keleten nőttek ki a földből, olykor néhány nemzedék alatt, szinte a semmiből. Elképesztő teljesítmény ez, még akkor is, ha a források szerint a középkori kínai nagyvárosok egyébként ugyanolyan koszban és bűzben úsztak, mint például a korabeli Párizs.
 
A szegényebb rétegek életvitele persze e birodalomban is leginkább a nyomor kifejezéssel jellemezhető. Például állami rizsmonopólium és piacbefolyásolás ide vagy oda, ha két egymást követő évben rossz volt a termés, éhínség söpört végig a birodalmon. Kínában császári parancsra foglalták jegyzékbe az ehető gyomokat: az „éhínséget legyőző növénykosár” jegyzéke, a Jiu huang bencaó az ehető vadnövényeket sorolja fel, amelyek fogyasztását a hatóság – ha szükségesnek vélte - hivatalosan elrendelhette. Amin szintén nem kell csodálkozni: a konfúciuszi elveken nyugvó, erősen hierarchikus társadalom az élet legtöbb területét szabályozta, a legkisebb falutól a nagyvárosokig.
 
Mélyen összetett világról kapunk tehát e kötet által egészen arányos áttekintést – amelynek megint alapvető támasza a remekül válogatott nagy mennyiségű illusztráció. S hogy mennyire fedik a valóságot a bennünk élő sztereotípiák? Ezt kinek-kinek magának kell eldöntenie. Mert bár nem kapunk mélyre ható áttekintést a kínai „magánélet” évezredeken át tartó változásairól e kötetben, az ábrázolt időszakról szóló, jól strukturált anyag erre például tökéletesen alkalmas.