Főkép

A szerzőt második magyar nyelvű regényének megjelenése alkalmából az Alexandra Pódiumon kérdezgettük.
 
ekultura.hu: Hogyan lett író?
Tereza Boučková: Úgy lettem író, hogy a régi rendszerben ez volt a legegyszerűbb. És valószínűleg azért is, mert örököltem valamiféle írótehetséget. De ezt nem tudtam, mielőtt írni kezdtem.
 
ekultura.hu: Milyen szerzők művei hatottak Önre?
Tereza Boučková: Sokáig nem voltam szenvedélyes olvasó. Mindig mást csináltam, inkább sportoltam vagy táncoltam, szóval nem nagyon élveztem az olvasást. A gimnáziumban az összes kötelező olvasmányokkal kapcsolatos feladatot lemásoltam valakiről. Igazából húszévesen kezdtem el olvasni. A kedvelt íróim folyton változnak az évek során, más időkben mindig más tetszett. Most nagyon szeretem az orosz irodalmat, de volt egy olyan időszak, amikor Isaac Bashevis Singert szerettem. Amikor megjelentek csehül Márai Sándor naplói, azok nagy hatással voltak rám. A szépirodalmi művei nem tetszettek annyira, de a naplói tényleg ragyogóak.
 
ekultura.hu: Említette a táncot. Ez versenytánc volt vagy hétvégi szórakozás?
Tereza Boučková: Egyik sem. Modern tánccal és dzsessztánccal foglalkoztam, de ezt a tudást később sehogy sem tudtam alkalmazni, mert politikai okokból nem volt szabad fellépnem. Lehet, hogy ha egy szabad rendszerben nőttem volna fel, akkor ma musicalben táncolok és énekelek. Ez vonzott legjobban. De nem egy szabad rendszerben nőttem fel, ezért takarítónő voltam, és ezért lett belőlem írónő is.
 
ekultura.hu: Az előbb említette, hogy későn kezdett el olvasni. Felmerül bennem a kérdés: lehet valaki úgy író, hogy előtte nem olvas, nincs olvasottsága?
Tereza Boučková: Én azt hiszem, ez éppen fordítva van. Amennyiben egy írónak van tehetsége, jobb, ha nem olvas túl sokat, mert akkor saját magából indul ki, azt dolgozza fel, ami benne van, és nem próbálja mások műveit lemásolni.
 
ekultura.hu: Milyen ma írónak lenni Csehországban?
Tereza Boučková: Alkotóművésznek lenni majdnem mindig szenvedés, kínszenvedés. Ahogy idősebb lesz az ember, egyre inkább kételkedik abban, amit csinál, és hogy jól csinálja-e, amit csinál. És most idézek magamtól. Ebben a könyvben (A kakas éve – a szerk.) idézem Franz Kafka unokahúgát, aki még él, és akit ismerek, és aki egyszer azt írta nekem: „szegény író vagy ír, hogy belebolondul, vagy nem ír és abba bolondul bele.” És azt hiszem, ez az író sorsa mindenhol a világon.
 
ekultura.hu: Ezzel kapcsolatos a következő kérdésem: mi a munkamódszere, mennyi időt tölt naponta írással?
Tereza Boučková: Most éppen nem írok, mert nincs kedvem. De amikor ezt a könyvet írtam, néha egy nap tizenhat órán keresztül írtam, és éjszaka felébredtem és feljegyzéseket készítettem, hogy miket kell még belevennem a könyvbe. Sosem voltam az a fajta író, akinek olyan rendszeres élet- és munkamódja van, hogy reggel felkel és néhány órát ír. Ezt én nem tehettem meg akkoriban, mivel három gyereket kellett nevelnem, és azóta is rendszertelenül írok.
 

ekultura.hu: A kakas évében szóba kerül az alkotói válság. Ezek szerint ezt nem válságként kell értelmeznünk, csak időnként van miről írnia, időnként pedig nincs?
Tereza Boučková: Biztos nagy örömmel írnék most is, de valahogy félek elkezdeni.
 
ekultura.hu: Mitől fél?
Tereza Boučková: Félek, hogy nem lesz jó, amit írok. Félek, hogy nincs elég erős témám. Félek attól, hogy csak azért írok, hogy legyen egy következő könyv. Úgy érzem, sok az olyan író, aki csak azért ír, hogy meglegyen a következő könyve. Én nem tudom ezeket a könyveket igazán élvezni.
 
ekultura.hu: Amikor megír egy könyvet, az elsőre készen van nagyjából, vagy sokat kell szerkeszteni, újraírni, újragondolni? Mennyi idő alatt készül el a végleges változattal?
Tereza Boučková: Egyáltalán nem írok könnyen, nagyon nehezen írok. Később is gyakran visszatérek a szöveghez és átírok dolgokat, annak ellenére, hogy az olvasónak az a benyomása, hogy ez könnyű kézzel van megírva. Valójában nagyon lassan írok, mert mindig úgy próbálom megírni a szöveget, hogy ne legyen benne egyetlen fölösleges mondat sem és minden bekezdésnek legyen valami csattanója. Tehát a könyv valójában úgy készült el, hogy először feljegyzéseket készítettem, amikhez utána visszatértem, és az egészből irodalmat csináltam. Más szerzőkkel kapcsolatban sokszor az a benyomásom, hogy a könyvüknek ugyan jó a története és jó a témája, de nincsen jól megírva.
 
ekultura.hu: Mennyire tartja fontosak a humort írásaiban?
Tereza Boučková: Alapvetőnek tartom, nemcsak az írásban, hanem az életben is. És imádom azt, ha valaki képes valamilyen zord, kemény témát úgy feldolgozni, hogy a kicsengése és a sztorija is zord és kemény, mégis van benne humor – legyen szó bármilyen műfajról, irodalomról, filmről, színházról vagy a művészetről általában. Azt hiszem, a humor mindenféle alkotásnak a fűszere.
 
ekultura.hu: Az irodalom, a film vagy az újságírás fontosabb Önnek?
Tereza Boučková: Az irodalom azért fontos egy író számára, mert ott maga látja és tapasztalja, hogy valamit jól csinál vagy elront. De egy filmforgatókönyv megírásakor még nem tudható biztosan, hogy milyen lesz a végeredmény. Számomra ez az előnye az irodalomnak. Szeretek új műfajokkal, dolgokkal kísérletezni. Például írtam forgatókönyvet, amikor még egyáltalán nem sejtettem, hogyan kell forgatókönyvet írni. Utána, amikor már megtanultam, hogyan kell ezt csinálni, megpróbálkoztam egy film színházi adaptációjával, amit játszottak is. Nagyon szép színházi előadás lett belőle. De az irodalom az, ami a leginkább igazságos az íróra nézve, mert ott az egész alkotói tevékenység az ő kezében van, saz egész folyamatot befolyásolni tudja az elejétől a végéig. Kivéve a borítót, ha esetleg elfelejti, hogy beletegye a szerződésbe a borítókiválasztás jogát.
 
ekultura.hu: Mekkora felelőssége van egy írónak a társadalommal szemben?
Tereza Boučková: Az írónak csak önmagával szemben van felelőssége. Ha egy író már a társadalommal szembeni felelősségéről gondolkodik, akkor már kalkulál, számítgat, ügyeskedik.
 
ekultura.hu: A magyarul most megjelent könyve egy családról szól. Milyen volt ellenzéki családban felnőni, élni?
Tereza Boučková: Valójában nem ellenzéki családban nőttem föl, mert tulajdonképpen nem éltem az apámmal. Tehát egy apa nélküli családban nőttem föl. Éppen ezért megdöbbentett, hogy apám miatt nem vettek fel abba a gimnáziumba, ahova eredetileg jelentkeztem.
 
ekultura.hu: Ennek a családi háttérnek lehet köze ahhoz, hogy a férjével örökbe fogadtak két gyereket a meglévő mellé?
Tereza Boučková: Mi azért fogadtuk örökbe a gyerekeket, mert nem estem teherbe, és az orvosok azt mondták, nem lehet gyerekem. Nagyon erősen vágytam arra, hogy anya lehessek, és ennek nem volt semmi köze a rendszerhez. Csupán annyiban, hogy attól féltem, nem is kaphatjuk meg a gyereket, nem teszik lehetővé az örökbefogadást, mert az a rendszer olyan volt, hogy a legszemélyesebb dolgokban állt bosszút az embereken. A saját gyerekem csak később született meg.
 
ekultura.hu: Mit szólt a környezetük mindehhez?
Tereza Boučková: Mindenki drukkolt nekünk. Mindenki, aki tudta, mit jelent az, ha valakiben él az a vágy, hogy lehessen gyereke és végül aztán van elég bátorsága ehhez a lépéshez – az emberek ezt általában megbecsülték, drukkoltak nekünk és azt kívánták, hogy sikerüljön. Mindenképpen nagyon pozitív reakciókkal találkoztunk a környezetünkben.
 
ekultura.hu: Milyen segítséget kaptak a nevelőotthontól, intézetektől?
Tereza Boučková: Természetesen kapcsolatban voltunk a szociális osztállyal. Már az örökbefogadás előtt át kellett esni a teszteken, mindenféle vizsgálatokon. Később is meglátogattak bennünket néhányszor, de valójában bizonyos pontig nem volt szükségünk segítségre, nagyon jól boldogultunk. Arra persze szükség volt, hogy a gyermekpszichológusokkal együttműködjünk s hogy segítsenek minket, mert a gyerekeknek már az általános iskolában is több problémájuk volt, mint a többieknek. Ezenkívül részt vettünk olyan rendezvényeken, amelyeket a nevelőcsaládok számára szervezett egy alapítvány. Ez a fajta kapcsolat mostanában, az internet korában sokkal könnyebb, mert így valóban kapcsolatban lehetünk a többiekkel, akik gyereket nevelnek és megoszthatjuk egymással a tapasztalatainkat, amik mégiscsak egy kicsit mások, mint egy átlagos család tapasztalatai.
 

ekultura.hu: Mi volt a célja a könyv megírásával? Kiírni magából a fájdalmat, vagy másoknak segíteni?
Tereza Boučková: Egyik sem. Egyszerűen éreztem, hogy egy olyan történetet éltem át, amelynek nagy ereje van, és mivel író vagyok, ezt meg akartam írni. Nem arról volt szó, hogy gyógyítsam a saját problémáimat. Azokból már előbb ki kellett gyógyulnom, s csak utána tudtam írni. S azért is írtam meg a könyvet, mert láttam, hogy a barátaink, ismerőseink a környezetünkben valahogy nem értették meg, hogy miről van szó a mi esetünkben. Meg akartam írni ezt a történetet, hogy ők is lássák és próbálják végigkövetni azt, amit mi átéltünk. A legerősebb visszhang azoktól a nevelőcsaládoktól érkezett, akik nagyon örültek neki és megköszönték nekem, hogy megírtam helyettük az életüket. Most már nem kell megmagyarázniuk a megmagyarázhatatlant, hanem elég, ha a kérdezőknek átadják a könyvemet. De persze nem akarom azt mondani, hogy minden örökbe fogadott gyerek történetének ez lehet a vége, de nagyon sok olyan üzenetet kaptam, amelyben azt írták, hogy az ő életük majdhogynem olyan, mintha másolópapírral lenne kimásolva a könyvből.
 
ekultura.hu: Egy kérdés merül fel bennem: ezek szerint megírt egy tartós sikerkönyvet, ami hosszú évek múlva is kelendő lesz a piacon?
Tereza Boučková: Azt senki sem tudja. Én magam nem is vártam, hogy egy ilyen szomorú könyv ekkora sikert arat, mint ahogy történt. Valójában nem is értem, miért történik mindez. Nemrégen például írt nekem egy cseh származású nő, aki jelenleg Svájcban él és ott fogadott örökbe gyereket. A pszichológusa – aki szintén cseh – ajánlotta neki terápiaként ezt a könyvet. Úgyhogy valószínűleg van a könyvben valami, aminek segítségével a többieknek is sikerül áthidalni ezeket a dolgokat. Sok olyan író van, aki nem tudja, nem sejtheti, hogy annak, amibe olyan sok energiát fektetett, olyan sok tudást és művészetet, lesz valami visszhangja. Nagyon sok író van, aki csak a halála után „találkozik” az olvasóival. Valószínűleg ez a könyv éppen rátapintott arra a témára, ami az embereket érdekelte. Ugyanakkor az is igaz, hogy nagyon sokan voltak, akik sokat vitatkoztak emiatt a könyv miatt. Az interneten is sok igen heves vita jelent meg, és voltak, akik nagyon kegyetlenül megsértettek, és olyanokat írtak nekem, ami nem volt szép. Sokan voltak, akik írtak nekem és megjegyzéseket tettek arra, hogyan neveltem a gyerekeket, annak ellenére, hogy nem ismerték a családomat, és csak a könyv alapján kezdtek el kritizálni, hol követtem el hibákat és mennyiben neveltem rosszul a fiúkat.
 
ekultura.hu: Érzésem szerint a nyugati világban eltolódott a hangsúly a gyerekek jogai felé. Ön ezt hogy látja?
Tereza Boučková: Azt hiszem, a gyerekek jogai nagyon fontosak, de külön kellene választani a gyermekek jogait és a kamaszok jogait. Mert amikor egy tizenhét éves gyerekről van szó, akkor nem elég csak a jogokról beszélni, hanem követelményeket is kellene támasztani vele szemben, mert ő már nem igazán gyerek. Amikor egy bíróság azzal érvelt, hogy egy még nem egészen tizennyolc éves gyereknek – aki akkor már majdnem tizennyolc éves volt – joga van otthon élni a családjával, akkor én ezt nem egészen így gondoltam, hiszen ez a gyerek tulajdonképpen csak akkor jött haza, amikor teljesen be volt kábítószerezve és amikor pénzre volt szüksége. Olyankor lopott valamit és aztán megint elment. Azt hiszem, nemcsak a gyerekek jogaira kell figyelni, hanem adott esetben a felnőttek jogaira is, mert nekik is joguk van méltósággal élni.
 
ekultura.hu: Adódik a kérdés: ha elfeledkezünk a kötelességekről, ez hova vezet?
Tereza Boučková: Oda vezet, ahol vagyunk – zsákutcába. Valahogy egyensúlyba kell hozni a jogokat és a kötelességet, abban az értelemben, hogy ha mindig csak a jogokról beszélünk, akkor ott valami hiányzik. És hogy mi hiányzik, azt az ember általában józan paraszti ésszel meg tudja mondani.
 
ekultura.hu: Mekkora szerepe van ebben a helyzetben a szülőknek, szemben az iskolával, televízióval, hogy megtartsák a „régi paraszti” értékrendet?
Tereza Boučková: Azt hiszem, amíg a családok úgy élnek, hogy bizonyos megszokott korlátok között zajlik az életük, addig nem is kell ezekkel a kérdésekkel foglalkozniuk. Ha viszont olyan problémák jelentkeznek, mint a mi esetünkben, akkor egyszer csak rádöbbennek arra, hogy itt valami nem stimmel. A külvilág állandóan csak a jogokról beszél, ezért nekik olyan érzésük támad, hogy senki sem érti meg őket és senki sem tud segíteni nekik. De miután mindez elmúlik és a szülők valahogy megússzák ezt a helyzetet, már nem is akarnak visszafelé tekinteni, és nem is törekednek a változásra, mert örülnek, hogy már túl vannak a problémán. Meg kell mondjam, amikor ezekben a helyzetekben voltunk, mindig akadtak a hivatalokban olyan emberek, akik tudtak nekünk segíteni és segítettek is. Éppen a józan észt követve.
 
ekultura.hu: Egy interjúban azt mondta, hogy a magyar kiadás borítója nem nyerte el a tetszését. Az Odeon 2008-as borítója közelebb állt az elképzeléséhez?
Tereza Boučková: Az elnyerte a tetszésemet, mert azt én választottam ki. Ez a borító (a magyar kiadásé – a szerk.) valóban nem tetszik nekem, mert a kép mintha azt sugallaná, hogy ez a család sohasem fogadta be a két örökbe fogadott gyereket. Ami nem igaz, és ez zavar. Tehát engem nem a borító grafikája zavar, hanem az értelmezés, amit sugall.
 
ekultura.hu: Véleményem szerint témaválasztása okán A kakas éve jellegzetesen európai történet. Elképzelhetőnek tart egy indiai vagy kínai kiadást?
Tereza Boučková: Nem képzelek el egyáltalán semmit, mert az sokkal jobb (nevet). Azt hiszem, ez nem egy földrajzi helyhez kötött történet, hanem ez a veszteség, a válás, a keresés története. Egy olyan történet, amit az ember az élet különböző fázisaiban újra és újra megél. Úgy érzem, hogy ennek mindenki számára van valami mondanivalója – de nem tudom, nem vagyok jósnő.
 
ekultura.hu: A címválasztás egyértelműen utalás a kínai asztrológia egyik jegyére. Mennyire érzi magára nézve érvényesnek az ekkor születettekre vonatkozó általános ismérveket, illetve hisz az asztrológiában egyáltalán?
Tereza Boučková: Nem mondom, hogy aszerint osztályozom az embereket, hogy mikor születtek. De az meglepett, hogy a kakas kínai asztrológiai jegyének a leírása milyen pontosan illett rám. Ez a helyezettől is függ, mivel a magányos kakas jegyében születtem, és abban az időben, amikor ezt írtam, nagyon magányosnak éreztem magam. De mostanában már nem érzem magányosnak magam.
 
ekultura.hu: Elgondolkodott már a könyv megfilmesítésén?
Tereza Boučková: Ezt nem lehet megfilmesíteni. Azt hiszem, ez a történet csak úgy fogyasztható, ha az ember képes különböző összefüggéseket egy rendszerbe foglalni – és ezt csak az irodalomban lehet. Már megírtam két forgatókönyvet és kétszer adaptáltam filmet színházra, úgyhogy én úgy érzem, hogy ezt a könyvet nem lehet megfilmesíteni.
 
ekultura.hu: Köszönöm az interjút.
Tereza Boučková: Szívesen.