Főkép Igazán egyedi és összetéveszthetetlen megszólalással manapság éppoly ritkán találkozhatunk, mint egy kihalófélben lévő állatfaj egyedeivel. Talán ezért annyira meglepő, hogy ha feltesszük a Coldplay legújabb – immár ötödik – stúdióalbumát, ugyanúgy alig pár hangból felismerni a csapatot, mint hajdanán a Beatlest vagy a Black Sabbathot, esetleg később a Queent, a U2-t lehetett.
 
Voltaképp U2-t, legalábbis rájuk tett implicit utalásokat, zenei és hangszerelésbeli allúziókat Brian Eno „enoxifikációjának” köszönhetően most is hallhatunk, sőt, a „Driven By You”-ban a queenes Brian May gitárja is megszólal – igaz csupán mintavételezett formában. Felfigyelhetünk még Leonard Cohen-féle szövegdarabkára, a Sigur Rós zenéjéből szemplerezett betétre, és más intertextuális nyalánkságokra – vagy ha úgy jobban tetszik: beemelésekre és kölcsönzésekre. Mindennek ellenére a Coldplay mindvégig önmaga marad, és bár sok kritikus véleménye szerint legutóbbi produkcióikkal az indusztriális rock felé mozdultak el, ezúttal is abszolút vegytiszta önmagukat hozzák minden hangjegyben és dalszövegben.
 
Ha már a vendégművészeknél tartunk, a „Princess Of China” című nótában nem más, mint Rihanna közreműködik tényleges (hallhatóan nem mintavételezett) valójában, és hangja kifejezetten üdítően hat a rengeteg férfias, még ha az érzelmektől sokszor túl is csorduló zenei megnyilvánulás közepette. Ugyanakkor azt sem tagadhatom, hogy magamtól fel nem ismertem volna az R&B, hip hop és miegyéb berkekben már jó ideje egyre nagyobb népszerűségnek örvendő barbadosi csillagocskát, a Chris Martinnal elénekelt duett ennek ellenére csodásan üde színfolt az amúgy is rendkívül változatos és jószerével a pszichedéliába hajlóan színpompás borítójú (cseppnyit a Zooropáéra emlékeztető csomagolású) lemezen.
 
Ami engem illet, két kedvencem az albumról egyértelműen a kissé megkavart, de könnyen megszokható ritmusú, lendületes és szofisztikált „Charlie Brown” (mely témáját tekintve már közel sem áll annyira közel hozzám), valamint a rögtön rákövetkező, lassú háromnegyedben hömpölygő „Us Against The World”. Őszintén szólva azonban felettébb nehéz lenne komolyan kiemelni a lemezről bármit is, hiszen az első hivatalos videó: a diszkó ritmust ír és pop elemekkel szégyentelenül hatásvadász slágerré dagasztó „Every Teardrop Is A Waterfall” ugyanolyan fölbemászó, és ami a legfőbb, szinte megunhatatlan, mint a második kislemezre kimásolt szerzemény, a csellókkal és hamisítatlanul alternatív ritmusokkal bolondító „Paradise”.
 
Mostanában sokat olvashatni arról, hogy a lemezipar prominens döntéshozói a CD-k eltűnését és ennek logikus folyományaként az albumok közelgő apokalipszisét vizionálják. Minden jel arra utal, hogy nemsokára valóban várható a vég, épp ezért érdemes különösen megbecsülni az olyan veszélyeztetett státusú zenekarokat, mint a Coldplay, akik a mai napig képesek egységesen élvezetes, jól megcsinált nagylemezeket kiadni. Ha a Beatles-zel kezdődött az albumok korszaka, a liverpooliak késői utódai, a Barryman–Buckland–Champion–Martin négyes fogat lehet az utolsó pop-rock csapat, akik még ebben az érában alkotnak nagyot.
 
Az együttes tagjai:
Guy Barryman – basszusgitár
Johhny Buckland – gitár
Will Champion – dob, egyéb hangszerek
Chris Martin – ének, zongora, gitár
 
Közreműködik:
Rihanna – ének (10)
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Mylo Xyloto
2. Hurts Like Heaven
3. Paradise
4. Charlie Brown
5. Us Against The World
6. M.M.I.X.
7. Every Teardrop Is A Waterfall
8. Major Minus
9. U.F.O.
10. Princess Of China
11. A Hopeful Transmission
12. Don’t Let It Break Your Heart
13. Up With The Birds
 
Diszkográfia:
Parachutes (2000)
A Rush Of Blood To The Head (2002)
X&Y (2005)
Viva La Vida Or Death And All His Friends (2008)
Mylo Xyloto (2011)