Sir Arthur Conan Doyle: Jobb nem firtatni

Sir Arthur Conan Doyle (1859–1930) nevéről elsőre valószínűleg mindenki Sherlock Holmes figurájára, a zseniális, végletekig racionalista, bár meglehetősen különc detektívre asszociál, s még másodjára is legfeljebb a számtalan feldolgozást megélt Az elveszett világ csodabogár tudósa, Challenger professzor jut az olvasók eszébe. Azonban érdemes megjegyezni, hogy a termékeny író a rémtörténetek műfajában is igazán szórakoztatót alkotott – a MesterMűvek sorozat következő, immár ötödik kötete ezeket az elbeszéléseket gyűjtötte össze az eddig megszokott minőségben.
 
A könyv első egysége régiségbúvár rémtörténetekből nyújt ízelítőt, melyek – hasonlóan M. R. James novelláihoz – egy ősi ereklye felfedezése után napvilágra lépett gonosz teremtményekkel foglalkoznak, bár Doyle annyira nem vált a műfaj mesterévé, mint az említett másik brit író. A feszültség fokozása ugyan nála is fontos elem, ám ez kevésbé sikerül, nem kerít annyira a hatalmába a félelmetes légkör, hiába történnek borzalmas események. Nehezebben érezzük át a főszereplő szörnyű helyzetét, ami leginkább a kimért, tárgyilagos stílusnak köszönhető, mely még jobban jelen van, mint kollégájánál. A három elbeszélés közül „A 249. számú tétel” emelkedik ki leginkább, hiszen ezt dolgozta ki legjobban a szerző, illetve egyiptomi témaválasztásával engem könnyen megnyert.
 
A kötet második része a spiritiszta rémtörténeteket volt hivatott bemutatni, ugyanis – mint ahogyan a szerkesztő, Kornya Zsolt ajánlójából megtudhatjuk – a természetfelettitől ódzkodó nyomozó megteremtője valójában igen erősen támogatta a spiritizmust és az ehhez kapcsolódó kutatásokat. Történeteiben is megpróbálta bemutatni világnézetének e darabjait, s ennek megfelelően mindhárom ízelítőül választott novellájában fontos szerephez jutnak a szellemek. „A barna kéz” című történet nyerte meg legjobban a tetszésemet, de a másik kettő is kellemes hangulatú, a megfelelő mértékben sötét és borzongató, hiszen a túlvilág lényeivel való kapcsolat sohasem zajlik nyugodt vagy vidám körülmények között – főleg, ha az író elég érzékletesen írja le a cselekményt.
 
A következő egységben a tengerész rémtörténetek szerepelnek, vagyis elsősorban a tengeren játszódó horrorisztikus események leírását olvashatjuk. Engem talán ezek a novellák tudtak a legkevésbé lekötni, nem éreztem igazán a hangulatot, pedig az óceán közelsége és a matrózokkal teli hajó kellemes légkört teremthetett volna. Helyette inkább csak három kissé szürke, noha érdekes témájú történetet olvashattam, amelyeknél az izgalom és a félelem sem jutott akkora szerephez, mint kellett volna. Ettől függetlenül érdemes megemlíteni „A Sarkcsillag kapitánya” című írást, mely Frankensteint idéző motívumaival a későbbiekben is emlékezetes marad.
 
A kegyetlen mesék (contes cruels) szekció lett végül a kedvencem, hiszen e furcsa műfaj – mely Doyle egy francia kortársától eredeztethető – ötvözi egymásban azokat az elemeket, amelyek a legjobban meg tudják ragadni a képzeletet. Egyszerre lesz sejtelmes és félelmetes, borzongatóan hatásos, s mélyen emberi. A szerző kitalált egy brutális (természetesen nem hollywoodi módon – fröcsögő vérről vagy kiomló belsőségről szó sem lehet) és különösen kegyetlen halálesetet, köré felépített egy nagyszerűen működő háttértörténetet, s megtoldotta néhány emlékezetes karakterrel, így megszülettek a könyv csúcspontját adó cinikus és eredeti hangvételű elbeszélések. Mindhárom kiválóan sikerült, már csak miattuk is érdemes egy próbát tenni a válogatáskötettel.
 
Az utolsó egységben a modern rémtörténetek lettek összegyűjtve, mely megnevezés a brit író újító jellegű, modernebb témával foglalkozó műveit takarja. Nem sci-fire kell gondolni (legalábbis nem a mai értelemben vett sci-fire), inkább csak az adott korviszonyok között nem mindennapi, fantáziát megmozgató technikai újdonságok kerülnek terítékre a sötétebb hangulatú írásokban. A korabeli közönséget minden bizonnyal sokkal jobban megdöbbentette az eredetisége, feltehetően jóval érdekesebbnek és izgalmasabbnak találta, azonban arról már nem vagyok meggyőződve, hogy a mai olvasók is hasonlóan fogadnák – az elmúlt évek során egyszerű sablonokká degradálódtak Doyle ötletei, még ha a megvalósításuk korrektre is sikerült, s ennek megfelelően szórakoztatnak.
 
Összességében kellemes kikapcsolódást biztosított ez a tizenöt elbeszélés, leginkább azoknak merem ajánlani, akik egy kicsit komolyabb intellektuális borzongásra vágynak, mint amit a mai trendek biztosítani tudnak. A hatásvadász jelenetek helyett inkább az adott esemény lélektani oldalára koncentrál az író, így a hatás is megváltozik – hogy jó vagy rossz oldalára, már egyéni ízlés kérdése. Egyetlen igazi panaszom csak a kötet hosszát illetheti, szívesen láttam volna még néhány novellát (lehetőleg kegyetlen mesét) a többi mellett, de talán egy későbbi válogatásban még olvashatunk magyarul Sir Arthur Conan Doyle rémtörténetet.

Tartalomjegyzék

Előszó

I. Régiségbúvár rémtörténetek
Thot gyűrűje
A 249. számú tétel
A kínzókamra emléke

II. Spiritiszta rémtörténetek
A barna kéz
Játék a tűzzel
Így történt…

III. Tengerész rémtörténetek
De profundis
A Sarkcsillag kapitánya
J. Habakuk Jephson beszámolója

IV. Kegyetlen mesék
Az új katakomba
A brazíliai macska
Château Noir utolsó ura

V. Modern rémtörténetek
A római tárna rejtélye
A Los Amigos-i fiaskó
A rémálmok szobája

Részlet a regényből