Interjú: Nagy Dávid – 2011. november (első rész)

A megbeszélt, és nagy nehezen leegyeztetett beszélgetés mindenféle rock/metál kliséktől mentesen, konkrétan egy tejeskávé és egy forró csoki társaságában esett meg Nagy Dáviddal (ex-Pokolgép, Kényes Foltok). Pontos elvárásaim nem voltak az interjút illetően, terveztem, hogy beszélhetnénk kicsit Amerikáról, kicsit a Kényes Foltokról, aztán kb. fél óra után már mehetünk is a dolgunkra… Végül annyira belemerültünk, illetve Dávid mesélt annyit, hogy majd’ másfél órát beszélgettünk, ezért két részletben kerül fel a traccsparty szöveganyaga. Az első részben betekintést kaphatunk, hogy Dávid hogyan élte meg és milyen élményekkel lett gazdagabb az amerikai útja során.
 
ekultura.hu: Szia Dávid! Hát Te itthon vagy?
Nagy Dávid: Nem, én még mindig odaát vagyok. (nevet)
 
ekultura.hu: Na jó, tegyük tisztába, hogy miért is kérdeztem ezt..
Nagy Dávid: Július közepe óta itthon vagyok, és még a múlt héten is kaptam olyan telefont: „nahát, Te itthon vagy?”, holott négy és fél hónapja itthon vagyok. Volt olyan, aki szintén felhívott, ugyancsak múlt héten, és feltette ugyanezt a kérdést, mire mondtam neki, hogy „de figyelj, veled a múlt héten találkoztam”. „Ja igen,csak gondoltam már visszamentél”. Tehát nincs az emberek fejében rendesen elképzelve ez a dolog.
Amerikában a tartózkodás törvényi keretek közé van szabva, én fél évet maradhattam a vízumommal, ami lejárt. Most hazajöttem, mert eleve sem úgy indultam el, hogy többet nem jövök haza. Az Egyesült Államok nem látja szívesen az olyan embereket, akik oda pénzt keresni és karriert építeni mennek, mert ez szabályozva van, és én nem akarok illegálisan kint tartózkodni, ezért most amolyan kettős-élet van, hol itt, hol ott. Most éppen itt, mert pénzkeresés folyik arra, hogy a kinti életemet finanszírozni tudjam.
 
ekultura.hu: Hogy jött a lehetőség, vagy miért döntöttél úgy, hogy átugrasz az óceán túlpartjára?
Nagy Dávid: Nekem a Téglás Zoli (Ignite énekese) nagyon jó barátom, és az elmúlt években sűrűn hangoztatott refrén volt tőle, hogy: „jaj Dávid gyere már ki egy kicsit, lazulj el, nézd meg, hogy milyen Amerika, gyere ki egy kicsit élni, leülünk a pálmafa alá a beach-en, aztán semmi, isszuk a hideg limonádét.”
Tavaly télen pedig egy olyan fázisba jutott az életem, ahol úgy gondoltam, hogy: na itt az ideje megnézni a pálmafákat, mert egyszerre fáradt el több dolog akkor az életemben, és amit 10 évig a zenekar miatt nem tudtam megtenni – vagyis 6 hónapra elmenni szabadságra – azt most megtehetem. Mindezt Zoli tette lehetővé számomra, úgy, hogy segített a szervezésben, illetve a lakhatásomat biztosította több helyen is, ugyanis gyakorlatilag az ő családjánál szálltam meg, egyrészt a szüleinél, másrészt más családtagoknál Hollywoodban, Kalifornia területén szétszórva, így lett lehetőségem Los Angeles túlnyomó részét megnéznem.
Világot akartam látni, ennyi, nem több
 
ekultura.hu: És mettől meddig tartott a kiruccanás?
Nagy Dávid: Napra pontosan február 20-án landoltam ott, és július 10-án landoltam itt, tehát majdnem pontosan 5 hónap.
 
ekultura.hu: És mit szóltak hozzá a családtagok, hogy elmész kis hazánkból egy hosszabb vakációra? Hogy engedtek el?
Nagy Dávid: Felnőtt ember vagyok, nem kell engem elengedni… A család nagyon támogató volt először, másodszor nagyon aggodalmaskodó volt, és aztán, amikor kint voltam, vegyes volt: hol támogatták az ötletet „menjél fiam, csináld”, hol pedig azt volt, hogy „nem ott lenne a helyed, hanem itthon van a dolog, te meg ott kint lopod a napot”. Vagy esetleg csak „hiányzol, és miért nem vagy itthon”. Azt azért mindenképp be kell látni, hogy nagyon messze van. Nekem, aki még életében nem jutott Londonnál messzebb, annak ez elképesztő távolság. De amikor hosszú időre mész, – és hiába van internet, lehet skype-olni, meg e-mailezni, meg mittudomén – azért az nehéz, hogy nem tudsz hazaruccanni a családodhoz, a barátaidhoz.
 
ekultura.hu: Volt honvágy?
Nagy Dávid: Honvágy nem volt. Alapjában véve egyszer fogott el egy érdekes érzés, amikor már kint voltam kb. egy hónapja. Addig, tudod ez a mindenre rácsodálkozás, minden nagyon tetszik érzés van. De amikor először mentem moziba, akkor gondolkoztam el azon, hogy nem tudják otthon a szüleim, hogy mi a kinti lakcímem, nem tudják, hogy milyen telefonszámon érnek el, hogyha bármi történik, és akiknél kint laktam, azok sem tudják az otthoni elérhetőségeimet, tehát ha ott engem napközben elgázol egy autó, akkor az konkrétan úgy marad…
Az az érzés akkor ott elfogott, hogy egy sötét teremben, a bolygó másik felén ülök, teljesen más időszámításban. Addigra már lecsengett a jetlag, amit nagyon szarul viseltem és nagyon sokáig tartott, és akkor ott beleszédültem ebbe a gondolatba, hogyha most bármi történne velem, akkor annak a híre hogyan jutna haza... Úgyhogy ez ellen tettem, és gyorsan megadtam az elérhetőségeim még aznap a moziból kifelé. Tehát honvágy nem volt, csak ez az egy különös érzés.
Hiányoztak dolgok, hiányzott az a lehetőség, hogy leülhessek a barátaimmal… És volt is egy barátom, akivel rendszeresen e-maileztünk, aki egyszercsak azt írta:hogy: na jó Dávid, ez az utolsó e-mail, amit írok, mert ez így nem az igazi, majd ha hazajössz, akkor inkább találkozzunk és beszéljünk. Ekkor fordult meg a fejemben, hogy ezzel hány embert fogok elveszíteni, hogy fél évig nem vagyok ott azokon az eseményeken, amik nekik fontosak, ők nincsenek ott azon, ami nekem fontos… És azt kell, hogy mondjam, hogy van ennek a fél év kiesésnek látszatja az életemben.
 
ekultura.hu: Elfordultak Tőled barátok?
Nagy Dávid: Nem elfordultak, hanem sokkal felületesebbé váltak a dolgok, hogy fél évig nem vettem részt az életükben, és ők sem az enyémben. Visszatérve az előző kérdésre, nem volt honvágy, csak féltem, hogy bizonyos dolgokat elveszítek. Nem különösebben nagy titok, hogy nekem akkor halt meg a nagypapám, amikor kint voltam, így nem tudtam ott lenni vele az utolsó napokban, se a temetésén… és, hát az nem volt könnyű. Akkor ott volt egy megingás, hogy talán haza kellene jönni, illetve volt egy önmarcangolás…
Ugyanis voltak kint nagyon nehéz napok, amikor úgy éreztem, hogy bármihez is fogok, semmi sem sikerül. Nyilvánvalóan azzal a szándékkal mentem ki, hogy magamat valahogy beszurkoljam abba – az egyébként igen sűrű – zenei közegbe. De bármerre fordultam, semmi sem jött össze, és akkor elgondolkoztam azon, hogy én most erre miért is költök el irreálisan sok pénzt?
 
ekultura.hu: Ezek a megingások még az elején voltak vagy már a vége felé?
Nagy Dávid: A közepe felé volt az első, kb. április közepén, a másik pedig májusban, amikor ez a családi dolog történt. Akkor egy kicsit sajnáltam, hogy nem tudok ott lenni a nagymamámmal. De ez sajnos ilyen, és erre a nagymamám is azt mondta, hogy: ezért nem kell hazajönnöd Dávid. A vége meg már azért volt szar, mert én nagyon olyan ember vagyok, aki, hogyha már látom valaminek a végét, az időpontját, akkor már mennék. Ha tudom, hogy két hét múlva kedden kell hazamenni, akkor legyen már két hét múlva kedd. A koncertek időpontjával is úgy vagyok, hogyha lekötünk egy dátumot, akkor én már mennék aznap. Tehát ha valaminek változnia kell, akkor az változzon azonnal, és ne kelljen rá várni. Azért azt az utolsó két hetet nagyon besűrítettem.
 
ekultura.hu: Mindenkitől el kellett köszönni?
Nagy Dávid: Mindenkitől el kellett köszönni, mindenkivel meg kellett ünnepelni, hogy ott voltam, mindenkivel meg kellett ünnepelni, hogy végre elmegyek. Így az utolsó két hét tényleg arról szólt, hogy mindent: még ebbe a múzeumba, még abba a kocsmába, még erre a partyra, még ide el kell menni, még azt meg kell nézni. Így az utolsó két hét és a hazaérkezésem utáni két hét alatt beporosodott a gitár és berozsdásodtak rajta a húrok. Pedig alapjában véve sokat gyakorló ember vagyok, de ott konkrétan négy hét úgy kimaradt, hogy a gitárommal nem is találkoztam.
De azért abban az utolsó két hétben történtek érdekes dolgok, pl. akkor kerültem ismertségbe a Randy Rhoads (Ozzy Osbourne egykori gitárosa) anyukájával, ami sorsfordító dolog volt számomra. Azt hiszem, hogy talán volt még két szabad napom a hazaindulásig, és akkor elgondolkodtam, hogy elmenjek-e Las Vegas-ba, mert ez a kint tartózkodásom alatt nem jutott eszembe, annak ellenére, hogy három órás autóútra volt, ugyanis számomra Vegas egyenértékű a Disneyland-del vagy valamelyik vidámparkkal. Odamész, egyszer megnézed, az első este izgalmas, de másnap reggel már unatkozol a városban, mert értéktelen. Én még addig sem jutottam el, mert én például szívesebben döglök a beach-en egy könyvvel a kezemben a tengerparton, a homokban és nézem a sirályokat, minthogy elmenjek Las Vegas-ba, ami ráadásul még nagyon sok pénzembe kerül, ahol pedig mi történik? Olyan szállodákban laksz, amiknek nem tudod kinyitni az ablakát, mert azok nem nyithatók, és csak ülsz és játéktermezel.
Ezt én megcsináltam Reno-ban, ami egy ugyanolyan kaszinóváros, csak kisebb és szegényesebb. Játszottam ott, ami tényleg egy óráig érdekes volt, utána pedig a másfeledik órától halálra untam magam.
De végül az utolsó napokban kitaláltam, hogy megnézem Randy Rhoads zenei iskoláját. És onnan elindult egy teljesen másik történet, amelynek következtében egy pillanatig sem zavart az, hogy végül nem jutottam el Las Vegas-ba, hanem azon kevés magyarok közé tartozom, aki nem is egyszer, hanem kétszer beszélhettek a Randy Rhoads anyukájával telefonon, és azt gondolom, hogy ha akkor megyek vissza amikorra megígértem neki, hogy megyek, akkor találkozni is fogok vele. Nyilván semmi sem fog történni, csak nekem ez egy fontos dolog, valamint az, hogy Ő tudja a nevem, és kb. húsz mondatot beszéltünk a telefonban, az nekem többet ér, mint az, hogy Vegas-ba rulettezzek.
 
ekultura.hu: Ha már szóba került Randy Rhoads, voltak más zenészek, sztárok is, akikkel megismerkedtél?
Nagy Dávid: Nagyon nagy storykat nem tudok mondani
 
ekultura.hu: Akkor valaki olyan, aki fontos Neked?
Nagy Dávid: Nem találkoztam gigasztárokkal, mert azok mégsem sétálgatnak az utcán, de azért egy-egy rendezvényen beléjük lehet botlani.
Mivel tudvalévő, hogy hatalmas nagy Ozzy rajongó vagyok, ezért nekem az volt mindenképp a legnagyobb élmény kint, hogy az Ozzy zenekarának három különböző generációjával kerültem kapcsolatban.
Az egyik ugye Randy Rhoads anyukája, akinek a fia a ’80-as évek elején játszott Ozzy-val. Áprilisban pedig voltam kint egy gitárklinikán, ahol a Gus G tartott egy ilyen gitárdemonstráció-menstruációt, ahol a srác ült egy széken, és lehetett hozzá kérdéseket feltenni. Mindenki azt kérdezte, hogy milyen pengetőd van, milyen, hányas húrokat használsz… No, ezen én már túl vagyok, és csak annyit kérdeztem volna, hogy: na neked barátom mégis honnan van munkavállalói vízumod? Mert tényleg érdekel, hogy egy görög srác, akinek nincs ott amerikai állampolgársága, mégis hogy tud ott munkát vállalni, hiszen nekem az elmúlt egy évem arról szólt, hogy hogyan lehet mindezt legalizálni… Aztán végül ezt nem tettem fel.
A legnagyobb és csúcsstory pedig az, hogy személyes és jó barátságba kerültem Joe Holmes-szal, aki ’96-tól a kétezres évek elejéig volt a gitáros Ozzy-nál. Vele egy partyn ismerkedtem meg, azonnal barátság szövődött. A bemutatkozás pillanatában, amikor kiderült, hogy gitáros vagyok, egyből megörült nekem, mondván úgyis úgy unja ezt a partyt, menjünk ki a kocsijába, és hallgassunk meg egy, még kiadás előtt álló új albumot, amit egy igazi szupergroup-pal vesz fel, de sajnos a tagok nevét nem árulhatom el. Tehát kb. 5 perc ismeretség után, ennek a zenekarnak a szupertitkos albumát hallgattam a kocsijában.
Rajtuk kívül még érdekes, hogy például Richie Kotzen azért játszott idén a FEZEN fesztiválon Magyarországon, mert én személyes ismeretségbe kerültem vele. Úgy történt, hogy egy klubban játszott egy segélykoncerten, ahol meg is kérdeztem tőle, hogy „Te mit csinálsz augusztus elején, mert Európában, Magyarországon dolgozom egy fesztiválon, és tök jó lenne, ha eljönnél headliner-nek”. Mire mondta a srác, hogy: „allright”, és négy hónap múlva tényleg ott állt a színpadon.
Váltottam néhány e-mail-t Matt Sorum-mal és Steven Adler-rel is (Guns ’N Roses egykori dobosok), ők a Zoli társasági körének tagjai. Ha most is írnék nekik, talán a negyedik levélre már válaszolnának is, mert esetleg az első kettőről még nem emlékeznének rám, de április tájékán volt, hogy napi szinten voltunk e-mail kapcsolatban.
 
ekultura.hu: Az említett Ozzy gitárhősökön kívül, volt még titkos vágy, akivel mindenképp szerettél volna összefutni?
Nagy Dávid: Nem, nem volt… Persze Jennifer Aniston, de nem futottunk össze.
De az Ozzy gitárosok sem voltak előre eltervezve, egyiket sem kerestem. Mindegyik elém toppant, ugyanis mégis mennyi esély volt arra, hogy egy házibuliban, amit Britney Spears házában tartottak, belebotlok Joe Holmes-ba? Az, hogy a Randy Rhoads anyukájával is alkalmam nyílik beszélni, szintén nem volt különösebben biztosra vehető, ugyanis Ő olyan embereknek veszi fel a telefont, mint Zakk Wylde, Tom Morello, Paul Gilbert, stb.
Az Alice In Chains-szel való találkozásba minimális energiát fektettem, de addig jutottam el, hogy a Jerry Cantrell-lel összefutottam egy próbán, amit a Téglás Zolival csináltak, mert felléptek közösen egy segélykoncerten, és köszöntünk egymásnak.
 
ekultura.hu: Volt kézfogás, közös kép, stb.?
Nagy Dávid: Nem, mert nem volt ott a Zoli, hogy bemutasson minket egymásnak, Jerry épp ment el, én jöttem, hello-hello, ennyi volt. Tehát különösebb elvárások nem voltak, amikor lementem Hunntington Beach-re, átfutott az agyamon, hogy lehet, hogy a közértben összefutok az Avenged Sevenfold tagjaival, de nem fürkésztem az utcákat. Úgyhogy nem voltak elvárások, de nagyon jól alakultak a dolgok, hiszen számomra ennél fontosabb emberekkel nem is találkozhattam volna, talán, ha magával Ozzy-val találkozom.
 
ekultura.hu: Azon kívül, hogy lejárt a vízumod, volt valami más oka is, hogy hazajöttél?
Nagy Dávid: Igen, ugyanis, én már két éve vagyok a FEZEN fesztiválon színpadmester a Nagyszínpadon, és idén előbbre hozták a fesztivált az eddigi szeptember eleji dátumról, augusztus elejére. Ezért történt meg, hogy a tervezett augusztus helyett már július közepén hazaérkeztem.
 
ekultura.hu: Így, hogy július közepe óta itthon vagy, annak, aki még nem járt az Államokban, mint pl. én, ha már leülepedett a dolog, össze tudnád-e foglalni 4 szóban, hogy milyen is az „Új Világ”? Amit Te láttál belőle, és amilyen Neked volt?
Nagy Dávid: Valóban a lehetőségek országa.
 
ekultura.hu: És mondjuk 4 jelzővel?
Nagy Dávid: Kedves, felületes, szép és csúnya.
 
ekultura.hu: Mint Amerikát megjárt ember, egyetértesz-e velem abban, hogy az amerikai zenei közízlés előbbre tart.
Nagy Dávid: Nem, nem feltétlenül tartanak előrébb.
 
ekultura.hu: Nem úgy gondoltam, mint a világ, hanem, mint például Magyarország, mert azért valljuk be, kis hazánk elég szűk befogadóképességű.
Nagy Dávid: Maguk a zenekarok nem feltétlenül tartanak előbbre, mert számomra a pl. Mötley Crüe semmivel sem játszik jobb zenét, mint itthon a Black-Out. De ha megkérdezném Csányi Szabit, a Black-Out zeneszerzőjét, gitárosat, hogy ő milyen zenét hallgat, akkor amerikai bandákat mondana, tehát emiatt előrébb tartanak.
De azt mindenképp lássuk be, hogy az amerikaiak, akik ott élnek, maximum harmadik-, de inkább második generációs európaiak. Tehát ha vesszük például közös kedvencünk a Bon Jovi tagjait, majdnem mindenki európai származású, legalábbis a szüleik azok. De szinte mindegyik zenekarban megtalálhatjuk a lengyel vagy magyar, vagyis közép-kelet európai felmenőkkel rendelkező embereket.
 
ekultura.hu: Nagyobb az amerikai piac, azért élhetnek meg?
Nagy Dávid: Egyrészt van piac, van infrastruktúrája, ki van találva, és ott erre épül egy üzlet. Magyarországon tönkretette a piacot az MP3-ak felbukkanása, ott szinte egyből kitalálták erre az ITunes-t, itthon ez most kezd kibontakozni, tehát kb. 10 év lemaradásban vagyunk.
Nagy az ország, sokan laknak ott, tehát megéri megrendezni egy koncertet, mert 10 millió emberből, városonként, nagyobb az esély, hogy elmegy mondjuk 200, mint mondjuk egy háromezer lélekfős kisvárosból itthon vidéken lehet, hogy nem jönne össze az a 200 ember. Tehát ott foglalkoznak a zenével.
Szerintem zeneileg, több hazai zenekar is vígan megélne ott, mert azt, hogy ott mindenki úgy gitározna, mint Steve Vai vagy Zakk Wylde, az aljas rágalom, mert láttam én ott szar gitárosokat játszani. Bármelyik zenekarba, ha beugrottam volna, azt mondták volna, hogy: na ez egy fasza gitáros. És ezzel most nem én vagyok nagyképű, hanem ott láttam nagyon rosszakat is. Nem véletlenül van az Ozzy-nak görög, tehát közép-keleti európai gitárosa, mert azért az európai műveltség és felkészültség bennünk van, azzal a különbséggel, hogy az ott egy szakma. Valamint ott mindenkinek le van osztva a szerepe, és azzal foglakozik, amihez ért. A gitáros gitározik, az énekes énekel, és nem foglalkozik például háttér lógók tervezésével.
 
ekultura.hu: Jó, de ott meg tudnak élni belőle.
Nagy Dávid: De azért mert jól és okosan csinálják. Itthon is valószínűleg sok zenekar is előrébb jutna, ha megértenék, hogy a zenészek a zenével foglalkozzanak, és az egyéb dolgokkal meg bízzanak meg mást. Mert kint egy manager vagy koncertszervező azt jelenti, hogy valóban azzal foglalkozik, itthon pedig gyakran az a helyzet, hogy jön az énekes, azt mondja, hogy róla szól a koncert, és majd ő leköti a bulikat, aminek köszönhetően a színpadi teljesítményére nem tud 100 %-osan odafigyelni. Ahelyett, hogy azt mondaná, hogy egy ideig talán kevesebbet keresek, mert más köti le a bulikat, más cipeli fel a cuccot a színpadra, de nem baszom szét a kezemet, nem baszom szét az idegrendszeremet, és így szépen haladhatna előre a dolog.
Zeneileg ott olyan hűha nagy dolgokat nem hallottam, illetve mondom, azt fel kell fogni, hogy ott azért többnyire európai zenészek játszanak, tehát azt itt is meg lehetne csinálni. Nekik pedig a történelmük része a rockzene… Nagyon érdekes, hogy az Eddie Van Halen és a testvére, akik még csak nem is ott születtek, hanem hollandok, vagy a Lars Ulrich, aki dán, ezeknek a nevét még a 60 évesek is tudják. Tehát nem azok, akik akkor nőttek fel, mert azok most kb 40-50 évesek, ugyanis ott a történelem része. A történelemkönyvekben a Petőfi Sándor mellé odateszik az Elvis Presley-t. Magyarországon mikor teszik oda a Szörényi Levente nevét a Petőfi Sándor mellé? Semmikor… Néha nagy duzzogva kiosztanak egy-egy Kossuth-díjat, de egyébként sportolókról stadionokat neveznek el, de azt, hogy a magyar könnyűzenei élet meg lenne becsülve, azt nem tudom mondani. Ott kint ezt el lehet mondani.
Amerika ugyanis hálás azoknak, akik kiépítették az ország arculatát, és ezek a zenészek bizony nagyon komolyan közreműködtek ebben. Ott a Gene Simmons (a KISS basszusgitárosa) nagyon komoly üzletembernek számít, és népszerűbbek is, mint a politikusok. Ezért nem is csodálkozom, hogy például anno Arnold Schwarzenegger-t kint kormányzónak választották, mert ők mind hozzájárultak ahhoz, hogy felépítsék Amerika azon arculatát, ami miatt mi amerikai filmeket nézünk, amerikai zenéket hallgatunk, és amerikai kocsikat csodálunk. És ők pedig ugye mind európai emberek. Gene Simmons magyar, Arnoldról pedig tudjuk, hogy graz-i parasztgyerek, viszont itthon aki tesz esetleg a rockzenéért, az nem hős. Ott igen.
 
ekultura.hu: Volt olyan együttes, akik kint olyan hatással volt Rád, hogy egyből megvettek kilóra és jobban beleástad magad a munkásságukba, akikről itthon esetleg nem hallottál, mert elég szűk a befogadóképesség, és nem jött át a szűrőn?
Nagy Dávid: Nekem is elég szűk a befogadóképességem, és szeretem a saját zenéimet hallgatni, így itthon is úgy találkozom új zenékkel, hogy tanítványok mutatják, vagy barátok ajánlják. Teljesen véletlenül kifelé menet megismerkedtem a Taylor Swift zenéjével (nevet).
 
ekultura.hu: Miért, itthon még addig nem hallottál róla?
Nagy Dávid: Fogalmam nem volt róla, mert mondom, nagyon zárt világban élek. Ráadásul nem is Amerikában, hanem a Lufthansa kifelé menő járatán olvasgattam épp egy szakmai, hangmérnök magazint, amit venni szoktam, és éppen arról volt benne cikk, hogy az új dalát (Mine) hogyan készítették. Majd ebben a pillanatban felvettem a repülőn a fülest, hogy hallgatok valami zenét közben, bekapcsoltam azt a zenét, ami éppen szólt, és az, az a dal volt, úgyhogy ez emiatt szívemnek kedves lett. (nevet)
Kint olyan zenekarokat fedeztem fel magamnak, mint például a Cult (nevet), amit mindenki ismer már vagy harminc éve, de itthon még sosem hallgattam, de kint rengetegszer ment a kocsiban, így megszerettem. Az Alkaline Trio-val is ott kezdtem szimpatizálni valamint a Steel Panther-rel. Helyi kult zenekarokat nem tudok mondani, mert idővel úgyis elárasztják velük az európai piacot, ezért olyat nem tudok mondani, aki ott nagy nevek, de itthon még nem ismertek. Ilyen inkább Londonban történt meg velem néhány évvel ezelőtt, amikor kint voltam, és ott óriási dolog volt egy Darkness nevű zenekar… Hát én sírva röhögtem azon, hogy valaki fejhangon énekel, és Queen számokat lopkod el. Az angol sajtó meg teleköpködte vele a lapokat, hogy egyrészt szar, másrészt világsiker lesz… Majd amikor hazaérkeztem Londonból, rá talán két hónapra világsiker lett… Tehát ott ez megtörtént: kint már működött a Darkness, itthon pedig még senki sem tudtam, hogy kik azok, egy ideig, aztán berobbantak. De Amerikában ilyet nem láttam, hogy ott, piciben működne, és itthon még semmi sem tudunk róluk, mert olyanokat hallottam, akik már itthon is mennek. Például az egyik család akiknél laktam rendkívül jó viszonyban van egy Jonathan nevű sráccal, és hónapokig győzködtek, hogy menjek le Jonathan egyik koncertjére. Én pedig csak sakkozgattam, hogy ki a bánat lehet ez a Jonathan, majd kiderült, hogy Jonathan Davis-ről, a Korn énekeséről van szó, és ott játszanak valahol a környéken és meg kéne nézni őket.
 
ekultura.hu: Ha nem is rockzenében, de az ott igencsak menő stílusnak számító country-ban, vagy blues-ban valami?
Nagy Dávid: Igen, ezek nagyon mennek ott, de nem nagyon ragadtak meg bennem. Amit hazahoztam a fejemben, az egyedül a Taylor Swift dal, bár ezt is csak a kifelé történő repülőutas story miatt. (nevet)
 
ekultura.hu: Ha már kifelé repülős történet, mit szólt a másik „család”-od, a Pokolgép - amely bandának hosszú évekig voltál oszlopos tagja - hogy elmész?
 
A választ, illetve Dávid jelenlegi, itthoni terveiről tudhatunk meg többet az interjú második részéből.