Főkép A tálentummal megáldott zenei tehetségek az idők során kiléptek a zene színpadára, de közben végigjárták a maguk iskoláját, vándorolva egyik mestertől a másikig. Ezt bátran elmondhatjuk a francia és skót családi gyökerekkel rendelkező, de magát németnek valló Georg Muffat (1653-1704) passaui származású zeneszerző esetében is.
 
Családja 10 évesen zenei tanulmányokra Párizsba küldte, s így 6 éven keresztül a „Napkirály”, XIV. Lajos udvarában, Jean-Baptiste Lully tanítványaként ismerkedett a francia stílussal. Lully dallamvilága, formai gondolkodása, hangszerkezelése épp annyira elbűvölhette Muffatot, mint későbbi római tartózkodásának ideje alatt másik mestere, Arcangelo Corelli zenei világa. A később jogi diplomát szerzett Muffat a francia zenei ízlés, gyakorlat mellett – ahogy ő mondta - az „olasz manír” elsajátítására és annak szintézisére törekedett saját, eredendően német zenei világával.
 
A canzonából kifejlődő barokk szonáta (suonata, sonata stb.), azaz hangszeres darab Gabrieli, Marini, Merula és Stradella után Corelli művészetében formálódott templomi (sonata da chiesa) és kamara (sonata da camera) szonáta típusokká. Muffat ismertetett művének ez utóbbi szonáta típus szolgált mintaként.
 
1682-ben Salzburgban jelent meg Muffat kiemelkedő – valójában concerto grosso – gyűjteménye, az Armonico Tributo, mely Corelli mellett Lully erős hatását mutatja. Óhatatlan a párhuzam Stradella és Corelli műveivel, de a zenei rétegek alatt finom, egyéni különbségek rejtőznek. A barokk szerzőknél természetesen megszokott volt zenei anyagok, formák, zenei frázisok átvétele. Muffat is élt ezzel a lehetőséggel, ahogy Vivaldi vagy Bach is tette.
 
Az Armonico Tributo esetében a szonáták tételei 5 és 8 között ingadoznak. A nyitó D-dúr Sonata Grave méltóságteljesen mozgó dallama belső szólamainak átkötött hangjaival szinte statikus akkordokat formál. Kihallható Corelli hatása a mű patetikusabb Sonata tételeinél, gondolunk itt elsősorban a g-moll Grave pontozott ritmusú dallamára, szimmetrikus motívumcsoportjaira. A concerto grosso be-, és kilépései két-három ütemenként váltakoznak. A két hegedű-basszus concertino felállás témaindításai és a válasz zenekari tuttija a concerto grosso jellegzetességei. Az ellenpontban is kiművelt Muffat remekül bánik ezekkel. Az osztott két együttes egymás zenei frázisait ismétli – ez okozza a gyakori szimmetriát – vagy viszi tovább a zenét. Szólamaik technikai nehézsége is nagyjából azonos. A szerző – Corellihez hasonlóan – nem a hangszeres virtuozitásra és csillogásra koncentrál, hanem a concerto grosso zenei tartalmait fejti ki. A concerto virágkorát később Albinoni és Vivaldi fémjelzi majd sok száz hangszeres versenyművének megalkotásával, de ehhez Corelli, Stradella és Muffat is gazdagon hozzájárult.
 
A g-moll szonáta zárótétele egy francia borea (bourrée), melynek témája Michel Corrette L’École d’Orphée (1738) hegedűiskolájának egyik, két hegedűre írt darabjában is felismerhető. A műben a nyitó tételek után számos – akkor népszerű – francia tánc bukkan fel. Így a gavotta, a rondeau, a 3-es lüktetésű menuet, a corrente vagy a német allamanda. Mindezek J. S. Bach francia szvitjeiben (BWV 812-817) is fellelhetők. Muffat a táncokkal vélhetően az akkor divatos francia zenéknek kívánt hódolni. Fülbemászó táncdallamainak sora igazi örömzene, mind az öt szonáta mesteri munka lenyomata. A művet végig gazdag hangszerelés, valamint könnyed és letisztult dallamok jellemzik.   
 
Az interpretáció tekintetében igazi művészi teljesítmény egy mai előadó részéről – legyen az akár szólista, akár zenekar – e 17. századi zenét átélhetően közvetíteni. A német Ramée kiadó gondozásában 2005-ben megjelent lemezen a Les Muffatti együttesnek Peter Van Heyghen vezényletével ez sikerült. Kiemelkedő és érzékeny előadásmód jellemzi a hangszeres játékot, néhol tompa, visszafogott hangszínek, máshol pedig (ahol a zene ezt megkívánja) a csillogó hangszeres tutti összjáték. „Divatosan” játszanak, ahogy ezt a zenei írások említik a barokk előadásmódról a 17-18. században. Kiemelendő továbbá a Les Muffatti hegedűseinek finom intonálása. Uralják bélhúros hangszereiket az összes regiszteren, pontos és művészi concertino és nagyzenekari játék jellemzi az előadást. Figyelemre méltó Bernard Zonderman (theorba) precíz, nyugodt continuo játéka, mely biztosan támasztja a vonósok szólamait. A hangfelvétel készítői gondos figyelmet szenteltek a theorba legmegfelelőbb akusztikai felvételi lehetőségeinek. Igazi örömet okoz a hangszerek szólamainak összefonódása; a felső szólamok egymáshoz kapcsolódása, ellenpontozása és harmonizálása. Ez maga a kontrapunkt, a barokk lényege. Mesterség és művészet együttes megjelenítése.
 
De feledjük most el a zenei eszköztárat, a hasonlóságokat, és hallgassuk nyitottan a művet! Ajánljuk azon zenei ínyenceknek (is), akik a sokszínű barokk zene főételei – Bach és Handel – mellett a desszertre is kíváncsiak. Az elzászi Muffat ide tartozik. A multikulturális gondolkodás nem napjaink találmánya. Az emberi elmékben évszázadokkal ezelőtt is utaztak a gondolatok, érzések, dallamok gyalog, lóháton vagy hintón. Muffat zenei szintézise sokakat megérinthet, akik erre fogékonyak.
 
Ezért emeljük ki most a barokk étlapról az Armonico Tributo (Salzburg, 1682) szonátáit concerto grosso stílusban. Bravo Muffat! Bravo Les Muffatti!
 
Előadók:
Les Muffati
Peter Van Heyghen – koncertmester
 
A lemezen elhangzó művek listája:
1-7. Sonata I in D major
8-15.Sonata II in G minor
16-21. Sonata III in A major
22-27.Sonata IV in E minor
28-32. Sonata V in G major