FőképFülszöveg
Sir Arthur Conan Doyle-t a hazai olvasóközönség leginkább Sherlock Holmes atyjaként ismeri, pedig sokoldalút és maradandót alkotott a természetfölötti irodalom terén is. Régiségbúvár rémtörténeteiben -melyek többek között az első múmiafilmet ihlették - a történelem és az egyiptológia iránti érdeklődése nyilvánul meg: spiritiszta novelláiban saját személyes tapasztalatait dolgozza fel a szeánszokról, a médiumokról és a szellemidézésről; hátborzongató tengerészhistóriában egyebek mellett magyarázatot kínál a Mary Celeste kísértethajó titokzatos esetére; kegyetlen meséiben (contes cruels) arról fest végleges képet, hová fajulhatnak a sötét emberi szenvedélyek; modern rémtörténeteiben pedig a tudományos-technológiai haladás vívmányaiban rejlő ijesztő lehetőségekkel játszadozik. E kötet reprezentatív betekintést nyújt munkásságának e kevésbé közismert, ám annál figyelemreméltóbb szeletébe.

Részlet a regényből
Jobb nem firtatni

Április 22. Megpróbálom a lehető legpontosabban lejegyezni a tegnapi rendkívüli eseményeket. Délután indultam el a Római hasadék felé. Be kell vallanom, hogy amint lenéztem a barlang tátongó sötétjébe, összes aggályom visszatért, és nem bántam volna, ha valaki elkísért volna a felfedezőutamra. Végül aztán csak visszatért az eltökéltségem. Meggyújtottam a gyertyát, átnyomakodtam a tüskés ágak között, és elindultam lefelé a sziklás aknában.
A folyosó vagy ötven láb hosszan meredeken lejtett, a padlót kőtörmelék borította. A végéből egyenes, hosszú, sziklába vájt járat indult tovább. Nem vagyok geológus, de az biztos, hogy az itteni kőzet keményebb volt a szokásos mészkőnél, ugyanis több helyen látni lehetett az egykori bányászszerszámok nyomát, mintha csak mostanában jártak volna itt az alagút építői. Botladozva haladtam lefelé ezen a furcsa, óvilági hangulatú folyosón. A pislákoló gyertyaláng erőtlen fénykörén túl fenyegetően megsűrűsödtek az árnyékok. A római alagút végül egy vízmosta, természetes barlangba torkollott – hatalmas terem volt, tele jégcsapokra emlékeztető hosszú, fehér mészlerakódásokkal. Amennyire ki tudtam venni a félhomályban, ebből a központi barlangból több olyan folyosó kanyargott tovább a mélybe, amelyeket valaha a föld alatti patakok vize vájt a sziklába. Éppen tanácstalanul álldogáltam ott, és azon tűnődtem, visszatérjek-e a felszínre, vagy merészkedjek beljebb ebbe a veszélyes labirintusba, amikor a tekintetem megállapodott valamin a lábam előtt, ami nagyon erősen megragadta a figyelmemet.
A talajt nagyrészt kőtömbök vagy szilárd mészkőlapok borították, de erre a részre folyamatosan csöpögött a víz a magasba vesző mennyezetről, és felpuhította a földet. A sárfolt közepén jókora lenyomat éktelenkedett – nehezen kivehető paca volt, mély, széles és szabálytalan alakú, mintha egy méretesebb kő zuhant volna ide. A közelben azonban egyetlen leszakadt szikla sem hevert, ami megmagyarázhatta volna a benyomódást. Méreténél fogva kóbor állat sem hagyhatta, ráadásul csak egy látszott belőle a sárfoltban, ami viszont jóval nagyobb volt annál, hogy át lehessen lépni egyetlen lépéssel. Bevallom, amikor szemlélődésem végeztével felegyenesedtem a rendkívüli lelet mellől és a közelembe nyomakodó sötét árnyékokra néztem, egy pillanat erejéig igazán kellemetlen, gyomorszorító érzés lett rajtam úrrá, és bármennyire is próbáltam uralkodni magamon, a kezemben tartott gyertya folyamatosan remegett.
Azonban nem sokkal később máris visszanyertem a nyugalmamat. Emlékeztettem magamat, mégis mekkora képtelenség, hogy egy méretes, formátlan lenyomatról rögtön egy vadállat jut eszembe. Ilyen nyomot még egy elefánt sem hagyhatott volna. Ennélfogva úgy döntöttem, folytatom a felfedezőutat, és nem hagyom, hogy megfoghatatlan és értelmetlen félelmeim megakadályozzanak benne. Mielőtt elindultam volna, alaposan az eszembe véstem egy jellegzetes alakú sziklakupac helyét a római alagút bejáratánál, hogy később is megtaláljam. Az elővigyázatosság semmiképpen sem ártott ebben a hatalmas barlangban, amit keresztül-kasul szabdaltak a folyosók. Miután így megbizonyosodtam arról, hogy visszafelé is tudni fogom, merre kell mennem, és a biztonság kedvéért azt is megszámoltam, mennyi gyertyám és gyufám maradt, lassan folytattam az utat a barlang egyenetlen, sziklás talaján.
Ezzel el is érkeztem ahhoz a ponthoz, ahol váratlan és kétségbeejtő baleset áldozatává váltam. Egyszer csak jó húsz láb széles patak keresztezte az utamat, ezért elindultam a partján, hátha találok olyan helyet, ahol száraz lábbal átkelhetek rajta. Végül meg is pillantottam egy nagyobb, laposabb kődarabot a víz közepén, amit egy nagy lépéssel el is értem. A balszerencsém azonban úgy hozta, hogy a sziklát alámosta a patak, ezért amint ránehezedtem, azonnal kibillent az egyensúlyából, én pedig a jéghideg vízbe zuhantam. A gyertyám kialudt, és máris átható szuroksötétben csapkodtam magam körül.
Amint sikerült támolyogva lábra kecmeregnem, kis kalandomat már inkább mulattatónak találtam, mint ijesztőnek. A gyertyát ugyan elejtettem és elnyelte a patak, de a zsebemben akadt még kettő, ezért nem estem kétségbe. Elő is húztam az egyiket, majd előhalásztam a gyufásdobozomat. Ekkor tudatosult csak bennem, miért is igazán kellemetlen a helyzetem. Amikor a vízbe zuhantam, a doboz teljesen átázott. Egy szál gyufát sem tudtam meggyújtani.
Mintha hideg kéz szorította volna össze a szívemet. Áthatolhatatlan sötétség vett körül, olyan sűrű, hogy legszívesebben az arcom elé kaptam volna a kezemet, hogy lefejtsem magamról. Erőt vettem magamon, és egy ideig mozdulatlanul álltam ott. Gondolatban próbáltam felidézni a barlang alaprajzát. De, irgalom atyja! Az összes tájékozódási pont, amit bölcsen a fejembe véstem, magasan volt a falon, tehát egyiket sem találhattam meg pusztán tapogatással. Mindenesetre nagy általánosságban emlékeztem arra, merre húzódnak a falak, és reménykedtem benne, hogy ha a sziklák mellett araszolok, akkor végül eljutok a római alagút szájáig. Nem tehettem mást, megindultam hát előre, de nagyon lassú léptekkel bírtam csak haladni, és folyamatosan nekiütköztem a szikláknak.
Azonban hamarosan be kellett látnom, milyen lehetetlen feladatra vállalkoztam. A bársonyos, szurokfekete sötétségben egy pillanat alatt el lehetett veszni. Alig tettem meg pár lépést, már fogalmam sem volt, hol járok. A csendet egyedül a víz zubogása törte meg, és ebből azt ugyan tudtam, hol folyik a patak, ám máris eltévedtem, amint letértem a partjáról. Nyilvánvalóan képtelenség volt azt hinni, hogy így kitalálhatok ebből a mészkőlabirintusból.
Leültem egy sziklára és fontolóra vettem balszerencsés helyzetemet. Senkinek sem említettem, hogy a fluoritbányába indultam, ezért arra sem számíthattam, hogy itt fognak keresni. Ennélfogva csak saját magamra hagyatkozhattam, ha meg akartam úszni ép bőrrel. Egyetlen dologban bízhattam, mégpedig abban, hogy egyszer csak megszáradnak a gyufák. A bal vállam szárazon maradt, ezért fogtam a dobozt és a bal hónom alá szorítottam. A testhőmérsékletem valószínűleg semlegesíti a barlang nyirkos levegőjét, de így sem remélhettem, hogy néhány óránál hamarabb meggyújthatom a gyufát. Addig nem tehettem mást, vártam.
Nagy szerencsémre még indulás előtt, a tanyán a zsebembe csúsztattam néhány darab kétszersültet. Ezeket most elfogyasztottam, és ebédemet pár korty vízzel öblítettem le abból az átkozott patakból, aminek a balszerencsémet köszönhettem. Ezután addig tapogatóztam magam körül, amíg kényelmes helyet nem találtam a hátamnak, végül kinyújtóztattam a lábamat és vártam. Minden ruhám átázott és cudarul fáztam, de azzal próbáltam felvidítani magamat, hogy a modern orvostudomány amúgy is friss levegőt és kiadós sétákat írt elő a kórságomra. A patak monoton zubogása és a teljes sötétség hatására végül kényelmetlen álomba merültem.
Nem tudom megmondani, meddig szunyókálhattam ott. Esetleg egy órát, talán többet is. Egyszer csak arra rezzentem fel kőpriccsemen, hogy minden idegszálam feszült és éber. Semmi kétség nem férhetett hozzá: hangot hallottam, ami egyértelműen nem a patak csobogása volt. Maga a zaj addigra elhallgatott, de a visszhang még mindig ott csengett a fülemben. A kutatócsapat lett volna? Ők minden bizonnyal kiabálva keresnének, a zaj azonban, ami felriasztott, határozottan nem tűnt emberinek. Szívdobogva gubbasztottam a sötétben és alig mertem levegőt venni. Megint hallottam! És megint! Lassan folyamatossá vált. Határozottan mozgolódásnak tűnt… igen, egy élőlény mozgott a sötétben. De milyen furcsán! Az a benyomásom támadt, mintha roppant súly vonszolódna szivacsszerű végtagokon, tompa, de átható zajjal. A sötétség továbbra is áthatolhatatlan maradt, a hang azonban szabályosnak és határozottnak tűnt. És minden kétséget kizáróan egyenesen felém tartott.
Az állhatatos, megfontolt léptek hallatán hideg verejték lepett el, és minden hajszálam az égnek állt. Volt itt rajtam kívül még valami, egy hatalmas teremtmény, ami a neszekből ítélve remekül látott a sötétben is. Amennyire csak tudtam, összehúztam magamat a sziklámon, és ha rajtam múlott volna, biztosan bele is olvadok a kőbe. A léptek még közelebb értek, aztán megtorpantak, majd a következő pillanatban hangos lefetyelést és csobogást hallottam. A lény a patakból ivott. Ismét csend lett, amit csak elnyújtott és nagyon hangos, nagyon élénk szimatolás tört meg. Megérezte volna a szagomat? Ezzel egy időben erőtlen, de bűzhödt, visszataszító kipárolgás csapta meg az orromat. És ismét megindultak a léptek. Most azonban már a pataknak azon a partján, ahol én is voltam. Pár méterre tőlem kövek csikordultak egymásnak. Levegőt is alig mertem venni, inkább még jobban összekucorodtam a sziklán. Végül távolodni kezdtek a léptek.
A vízcsobogásból ítélve a lény ismét átgázolt a patakon, majd egyre halkuló neszezéssel távozott abba az irányba, ahonnan jött.
Még sokáig hevertem ott a kövön. Annyira megrémültem, hogy mozdulni sem mertem. A barlangjáratok mélyéből felszűrődő hangokra gondoltam, Armitage rémtörténeteire, a sárban látott különös lenyomatra; és erre most itt van ez a végső, megcáfolhatatlan bizonyíték, hogy valóban létezik egy felfoghatatlan szörnyeteg, hogy a hegy üregeiben nem e világi, hátborzongató teremtmény rejtőzködik. Azt elképzelni sem tudtam, miféle fajtájú vagy formájú kreatúráról lehet szó, csak annyiban lehettem biztos, hogy egyszerre könnyű léptű, mégis gigászi méretű. A józan eszem, amely szerint mindez lehetetlen, rögtön harcba keveredett a megérzésemmel, ami viszont azt súgta, hogy minden, ami történt, valóság. Miközben a kövön hevertem, az elmémben elkeseredettem dúlt a küzdelem, míg a végén már majdnem meggyőztem magamat, hogy az egész csak egy rossz álom volt, és a természetellenes helyzet okozta hallucináció áldozata lettem. Azonban még várt rám egy felfedezés, ami a kétség utolsó szikráját is kioltotta bennem.
Elővettem a hónon alatt szorongatott gyufákat és megtapogattam a szálakat. Teljesen keménynek és száraznak tűntek. Egy sziklamélyedésbe kucorodtam és megpróbálkoztam az egyikkel. Nagy megelégedésemre azonnal lángra lobbant. Meggyújtottam a gyertyát, és miközben riadt pillantásokat vetettem a hátam mögé, a barlang sötétségbe burkolózó mélye felé, sietős léptekkel a római alagút felé vettem az irányt. Ehhez el kellett haladnom a sárfolt mellett, ahol korábban a lenyomatot láttam. Teljesen elhűlve torpantam meg előtte, ugyanis ezúttal három, az előzővel szinte megegyező folt éktelenkedett a puha talajon. Hatalmas, szabálytalan körvonalú nyomok süppedtek mélyen a földbe. Bármi is járt itt, hatalmas súlya lehetett. Mindent felülmúló rettegés lett rajtam úrrá. Görnyedten, kezemmel a gyertyalángot takarva, tébolyult félelemmel rohantam a sziklaboltív felé, egyre szaporább léptekkel, és addig meg sem álltam, amíg sajgó lábbal, zihálva fel nem viharzottam a kivezető lejtőn és át nem törtem a tüskés bozóton, hogy végül elterüljek egy puha fűcsomón a csillagok békés fényében. Hajnali háromra járt, mire megérkeztem a tanyára, a mai napot végig feldúlt állapotban töltöttem, és még mindig egész testemben reszketek a rettenes kaland után. Egyelőre senkinek sem említettem a történteket. Nagyon óvatosnak kell lennem. Mit szólnának ezek a szegény, magányos nők vagy a bárdolatlan falusiak, ha meghallanák mindazt, ami velem történt? Keresnem kellene valakit, aki megért és tanácsot ad.

A Kiadó engedélyével.