Főkép

Ezen a pénteken nem lehetett csak úgy bemenni a Barba Negrába, hiszen már több mint egy héttel a koncert előtt elfogytak a jegyek. Kétszeri ellenőrzésen kellett átesnie az ide igyekvőnek, de ez végül is érthető, nem árt a potyázókat minél jobb eséllyel kiszűrni.
 
Este 8 körül már szép kis tömeg volt a klubban, az asztalok mellett ülőhelyet nem nagyon lehetett találni, nem egészen egy órával később pedig már a színpad előtti placc is tele volt, pedig hol voltunk még a kezdéstől! A DJ pultból szólt a zene, a közönség pedig lopott pillantásokat vetett a már teljesen felállított színpadra, melyen két dobogó is helyet kapott, az egyik a szokásos dobfelszerelésnek, a másik pedig a percussion hangfelszerelésnek. Ezek mögé feszítették ki a csillagos ponyvát.
 
Hosszas várakozás és a tömegből párszor bekiabált „Ocho Macho” után fél 10 felé a nyolc szívtipró fel is vonult a színpadra. Nem tudom, ki mennyire ismeri őket – bár gondolom, hogy a Kowalsky-rajongóknak nem hangzik ismeretlenül a csapat neve –, de a kevésbé tájékozottak kedvéért elmondom, hogy amikor először meghallottam őket, körülbelül az jutott eszembe, hogy ezek Bob Marley-t keverik Manu Chaóval (ezt a hasonlatot egyébként a kiadójuk, a CLS Music is használta): igazi latinos hangzású, szenvedélyes ritmusokkal megbolondított reggae-t játszanak, a legjobb fajtából. Ezt persze nem lehet egy 3-4 tagú bandával megcsinálni, nem is csoda hát, hogy nyolc ember szolgáltatja a zene hozzávalóit: két trombitás (Csík Andor és Mórocz András), egy dobos (Mercsis György), egy percussionös (Tompa Krisztián), egy szintis (Müller Péter), egy basszusgitáros (Szalai Márton), egy gitáros (Mike Gotthárd) és egy énekes (Kirchknopf Gergő). Mindehhez pedig igazán stílusos hozzávalókkal adtak még jobb ízt: az öltözékekkel, a széles vigyorokkal, a táncolós, bulizós mozgásukkal és azzal a rengeteg aprósággal, amit a hallgató talán észre sem vesz tudatosan, mégis hozzájárul a hangulathoz.
 
A trombitások éles, latinos dallamokat fújtak hangszereikből, amikor pedig épp nem ezekbe pumpálták a levegőt, akkor vokállal segítettek Gergőnek. A gitáros eleinte nyugodtan pengette hangszerét, de a szólóinál nagyon is átjött, hogy mennyire élvezi az egészet. A basszert pengetve Szalai Márton is átélte a zenét, és annyira jónak találta a közönséget, hogy az egyik szám közben előkapta az okostelefonját és készített pár gyors felvételt az egybegyűltekről. Müller Péter eleinte visszahúzódónak tűnt, de ahogy egyre inkább haladt előre a koncert, a két szinti között ő is egyre jobban táncolt és vigyorgott. Mercsics György pedig termetét meghazudtoló tempóval verte a dobokat, amikre az egész zene épült. A percussion mögött álló Tompa Krisztián állandóan máshol volt (no, nem a zenét illetően): hol a bongók, hol a cintányérok, hol pedig a tambourine mögött. Gergő pedig azon túl, hogy folyamatosan a közönségnek beszélt és énekelt, még frankó kis táncokat is lejtett a színpadon. Ugrált, pörgött-forgott, egy lábon táncikált és közben „hergelte” a hallgatóságot.
 
Az eredmény nem is maradt el: a hosszú várakozásba belefáradt tömeg már az első szám közepén ritmusra hullámzott és énekelt, pár kéz rögtön a magasba lendült, s az egész heti fáradtságot magán hordozó tömeg úgy megélénkült, mintha egy hatalmas szélvihar rázná a nádast. Gergő persze nem hagyta annyiban és csak buzdította a tömeget, már amennyire kellett a lüktető zene mellett ilyennel foglalkoznia. Megköszönte, hogy ott vagyunk, hogy az albumaik már arany- és platinalemezek lettek, de mindeközben végig szerény maradt. Ez pedig nem álszerénység volt, hanem az igazi alázat a közönség felé.
 
A zenészek egyébként nem ragaszkodtak görcsösen a kottához, olyan ritmusokat és dallamokat vittek bele a játékukba, amelyek nem hallgatók az albumon, és közben a közönséget is énekeltették. S bár sokan nyilván a Kowalsky miatt jöttek el, érzésem szerint a közönség jó része a latin reggae Vas megyei képviselőinek koncertjére is kíváncsi voltak. Az Ocho Macho pedig remek hangulatot teremtett, s a koncertjükön azok is nagyszerűen érezhették magukat, akiket annyira nem vonzanak ezek a zenei irányzatok.
 
Miután a szombathelyi srácok lementek, elkezdődött a hangfelszerelés átpakolása az este fő attrakciója, a Kowalsky meg a Vega számára. Ez sajnos megint hosszú meló volt, s az időközben még sűrűbbé vált közönség néhány tagja eddigre már annyira fel volt húzva, hogy amikor a pakolás végén Kowa feljött a színpadra ellenőrizni valamit, hangos ovációban törtek ki, amire ő egy V-t mutatva reagált.
 
Végül 11 óra után eljött a pillanat, amikor a 10 tagú zenekar megjelent a színpadon. Pár bevezető szó után rögtön bele is csaptak a lecsóba, a „Ki van ez találva” című nótával. Már itt megmutatták, hogy a nem is annyira új, rendkívül sokszínű hangzásvilág mennyire illik a csapathoz, hiszen a két trombita, a percussion, a dob, a hegedű, a tangóharmonika, az akusztikus- és a szólógitár, valamint a basszusgitár tökéletesenadják vissza a zenét, amihez remekül illik Kowa hangja.
 
Hallhattunk régi számokat újrahangszerelve, és hallhattuk a legfrissebb szerzeményeket is, amik már eleve erre a felállásra íródtak. Az egész koncertben az volt a legnagyszerűbb, hogy a stílusos „jelmezek” mellett a zenekar csodálatos dolgot művelt a színpadon: miközben ugyanazt a zenét játszották, láthatóan mindenki megmaradt egyéniségnek, aki a saját örömét is megleli ebben a különös hangzásvilágban – a zenészek együtt játszottak, mégis egyénien adtak át egy varázslatos élményt. Kowa pedig hozta a tőle megszokott formát, buzdította a forradalmárokat (vagyis a közönséget), elviccelődött a zenésztársakkal és rendkívüli átéléssel énekelte a számokat.
 
Mindennek meg is lett az eredménye: a közönség láthatóan nagyszerűen érezte magát, a kezek akkor is a magasba lendültek, amikor Kowa éppen nem erre buzdította a tömeget. Az elsősorban énekre kihegyezett zeneszámokba a koncerten belefértek instrumentálisabb részek is, így mindegyik tag kiélhette magát. Juhász Rob alapjáraton is sokat szólózott a gitárral, talán ő volt az egyetlen, aki kevésbé élt együtt a csapattal, inkább csak a gitárból kicsikart hangokkal foglalkozott. Tar Gergő a percussion mögött vert mindent, ami épp a keze ügyébe került, mindezt nagyszerűen, mégis oly könnyedén, mintha egyáltalán nem kellett volna koncentrálnia. Csányi Szabi öreg motoros, s energikus játékával ezen a koncerten is elkápráztatta a közönséget. Gera Gábor csak úgy üldögélt a két dobfelszerelés között a székén a hatalmas tangóharmonikával az ölében – legalábbis így láthatta a laikus hallgató – mégis rengeteget hozzátett a hangzáshoz.

Csányi Szabolcs mellett álltak a tradicionális hangszeresek: Görögh Dani és Koós-Hutás Áron a trombitákkal, a szélen pedig Kovács Zsuzska a hegedűvel. Ők inkább a háttérben maradtak, s csak a támogató szekció szerepét töltötték be – amíg Áron le nem jött és be nem állt a színpadot akkor éppen elhagyó Kowa helyére, ahol aztán rendesen odapörkölt a hangszerével. Giret Gábor talán még a többieknél is többet vigyorgott a hosszú nyakú basszusgitárral a nyakában, és nagyszerűen adta a zene alapját jelentő basszust. Ezen az estén Vidák Robi helyett ismét Zámbó Tamás pengette az akusztikus gitár húrjait, azonban láthatóan ő is épp olyan jól érezte magát, mintha az állandó csapatában játszana. Kowa pedig nagyszerűen fűzte bele a dalok közötti szövegeibe a következő számok címeit, s így olyan folytonosságot alakított ki, ami szinte egyszer sem tört meg. Ráadásul az egész koncertnek pikáns ízt adott az „Édenkert” című szám, ami egyetlen albumon sem hallható, csak a koncerteken adják elő.
 
Ha eddig nem derült volna ki, hogy mennyire jó buli volt a Kowalsky meg a Vega koncertje, akkor még elmondom, hogy a legnagyobb problémám az egésszel az volt, hogy a koncert első pár számában Kovács Zsuzska hegedűjének hangosítása nem működött túl jól, így a „Nem igaz!” alatt egyáltalán nem lehetett hallani, amit játszott – mást azonban nem tudok hibának felhozni.
 
Röviden összefoglalva: nagyszerű koncertet hallhattunk, ahol nemcsak a főzenekar, de az előzenekar is óriási hangulatot teremtett, a közönség pedig egészen biztosan jól érezte magát ezen a hideg novemberi éjszakán!