Főkép

Az Agave logó alatt már a harmadik Simenon kötet látott napvilágot, de még nagyon messze vagyunk a teljességtől, bőven van még lefordításra, kiadásra váró Maigret történet.
 
Ez a mostani a kifejezetten korai művek közé tartozik, hiszen a Simenon számára különösen fontos 1931-es évben jelent meg – gyakorlatilag ez a dátum egyben Maigret születését is jelenti egyben. Igaz, ez a regény nem dicsekedhet az elsőséggel, ezt a Pietr-Le Letton viseli, és a teljességhez az is hozzátartozik, hogy ebben az esztendőben összesen hat Maigret történet jelent meg. Talán ennek köszönhetően kicsit kiforratlannak érzem Maigret alakját, módszerét és úgy általában a regény hangulatát. Persze a lényeg már ekkor is megvan, az aktuális gyilkossági ügy hátterére nem a csapatmunka, hanem kizárólag Maigret ténykedésének köszönhetően derül fény. Pedig a felügyelő ideje nagy részében nem csinál mást, mint kérdezősködik, meghallgatja a helybélieket, nézelődik a környéken, üldögél a helyszínen található három ház valamelyikében – és megpróbálja kitalálni, mi is történt valójában.
 
Simenon általában nem törődik sokat a nőkkel, hiszen a nyomozások során felbukkanó hölgyek meglehetősen ritkán kerülnek tanú vagy vádlott státusznál komolyabb helyzetbe. Ebből a szempontból Maigret a hűség mintapéldánya is lehetne, erről persze rögtön az jut az eszembe, hogy sajnálatosan kevés szó esik magánéletéről. Mindezt azért mondom, mert ebben a történetben szerepel egy nő (Else), aki nagyon hasonlít a múlt század harmincas éveinek „femme fatale” színésznőire, és tagadhatatlan hatással van a felügyelőre. Persze egy pillanatig sem kell aggódnunk Maigret házasságáért, de érdekes volt szembesülni azzal, hogy ő is ember.
 
A másik furcsaság, ami általában nem jellemző a tömör, lényegre törő módon megfogalmazott Maigret történetekre, az a befejezés volt. Nem is emlékszem, volt e már olyan, hogy az igazság kiderítése, a résztvevők beazonosítása után még húsz oldalon keresztül zajlana a lezárás, a szálak akkurátus elsimítása – itt mindenesetre ez történik. Mindezen furcsaságok, illetve nem jellegzetes motívumok ellenére a Maigret és a halott gyémántkereskedő egy szerethető történet, ami egyrészt előrevetíti, hogy mivé fejlődik majd a főszereplő, másrészt még magán viseli az útkeresés, a kísérletezés jegyeit – de épp ettől olyan bájos.
 
Részlet a regényből
 
A szerző életrajza