Főkép Érdekes végigtekinteni néha egy-egy zenekar életpályájának alakulásán, hogy mennyire egyenletesen haladtak előre, vagy éppen milyen vargabetűket írtak le útközben. A Staind is csapongott pályafutása során…
 
A zenekar indulása idején éppen tombolt a nu-metal hullám, és ha kicsit rosszindulatúak akarunk lenni, akkor mondhatjuk, hogy a srácok egyszerűen jókor voltak jó helyen, ugyanis felfigyelt rájuk a Limp Bizkit énekes főnöke, Fred Durst, és szárnyai alá vette őket. Az első albumok kemény hangzása a nagy áttörést hozó 2001-es Break The Cycle-ra kicsit csillapodott, ugyanis ezen a lemezen már nagyívű balladák is helyet kaptak. Egyik volt ezek közül az „Outside”, amelyet a közös Bizkites turné egyik állomásán, akusztikusan, Fred Durst vendégszereplésével is előadtak. Nagyjából innen indult el a sikerszéria, a srácok egyre ismertebbek lettek, a zenéjük pedig némiképp puhább. Éppenséggel mindegyik albumukon voltak zúzós dalok, de nagy slágerek bizony a merengő, búskomorságról árulkodó, kissé depresszív dalaikból lettek. Természetesen kaptak is emiatt hideget-meleget, mert hiába fogytak milliószámra a lemezeik, a régi rajongók kissé fanyalogva tekintettek az újabb és újabb lassú dalokra.
 
Az új albummal kapcsolatban viszont azt nyilatkozta az énekes, Aaron Lewis, hogy vége a lassulós időszaknak, s most újra agresszív és durva dalokat írtak. Azt, hogy ez a változás minek köszönhető, nem tudni: a Staind talán a kiadó nyomásának engedett, vagy talán úgy érezték, hogy mostanság ismét a zúzósabb zenéknek van nagyobb piaca. Lewis nyilatkozata azonban nemcsak afféle marketingszöveg volt, hiszen az új albumon valóban nem sorjáznak a magunk elé meredős, cipőfűző-bámulós szerzemények. A csapat hetedik stúdióalbuma tehát a régebbi albumaik, illetve a keményebb zenék híveinek jelenthet különösen nagy örömöt, s annak, aki a lassúbb dalaik miatt szerette meg a bandát, nem biztos, hogy ez lesz a kedvenc Staind-lemeze.
 
A lemeznyitó „Eyes Wide Open” tökéletes kezdés. Dohogó basszustéma jellemzi, előkerül benne a régóta talonba tett dühösebb ének, és még a refrén is emlékezetes.
 

 
Az első kislemezes „Not Again” viszont nekem nem annyira tetszik: a lebegős verzére érkező kicsit üvöltős refrén nem igazán lopta be magát a szívembe. Ettől függetlenül a tengerentúlon elég nagy siker a dal, ezért kezdem azt gondolni, hogy a hiba bennem van.
 

 
A totális Alice In Chainses, grunge-os hangulatú „Failing” pedig olyan mértékben nem szimpatikus, hogy ezt nevezném az album mélypontjának. Persze vannak benne emelkedettebb énektémák is, de a hörgős részek sokat rontanak az összképen. Illetve – szebb szót hirtelen nem tudok rá találni – kissé unalmasnak is tűnik nekem ez a dal, ugyanis szinte ugyanabban a kimért tempóban halad végig, s bár a szóló alatt van némi változatosság, ez nem túl jelentős mértékű.
 
A két kevésbé jól sikerült dal után kész szerencse, hogy a „Wannabe” visszahozza a kedvemet a lemezhez. A szám a nu-metal, rap/metal legszebb korszakát idézi – s ebben nincs is semmi különös, hiszen nem kisebb személyiség vendégeskedik benne, mint maga Snoop Dog.
 
A „Throw It All Away” az első mélabús dal, amely akár a zenekar valamelyik korábbi albumán is szerepelhetne. Látszik, hogy a srácok nem akartak teljesen elfordulni a lassabb dalok kedvelőitől, így írtak ilyeneket is, csak azzal a különbséggel, hogy amíg például ez a dal az előző albumok egyikén biztosan akusztikus gitáron szólalt volna meg, addig itt feszes, húzós riffet kapott. A „Take A Breath” is hasonló keretek között mozog, azzal a különbséggel, hogy ebbe került némi hörgés is.
 
Néhány hónappal a lemez megjelenése előtt a „The Bottom”-mal lehetett elsőként ismerkedni, ez a szám ugyanis a Transformers mozifilm-trilógia harmadik részének zenei CD-jén is helyet kapott. Érdekesség, hogy a filmben nem hangzik el a szám, de a hivatalos filmzenei albumra felkerült, ami a track kissé mechanikus kezdése miatt nem is meglepő: a hangzás tényleg olyan, mintha éppen valamelyik robot alakulna át.
 
Ezután érkezik a kiadvány csúcspontja, legalábbis számomra, a „Now”. Elsőre furának hat a gitárkínzás a szám elején, de ahogy a sodró lendület magával ragadja a hallgatót, már nem is gondol arra, hogy voltak ellenérzései a dallal kapcsolatban. Az óriási refrén pedig tényleg tanítani való, és a legjobb a lemezen. A dalban emellett egy pofás és gyors gitárszóló is hallható. Egyébként az album egészére is elmondható, hogy sok emlékezetes gitárszólót tartalmaz, s a fiúk valóban odafigyeltek arra, hogy ne valamiféle jellegtelen zenével töltsék ki az időt.
 
A dobogó második fokát nálam a „Paper Wings” birtokolja, s a dühös verzére érkező kiváló refrénnel engem megvett magának ez a dal.
 
A fiúk persze nem tudtak teljesen kibújni a bőrükből, s az albumot egy búslakodós, csak gitárokat felvonultató, nyugis dallal, a „Something to Remind You”-val zárják. Nem állítom, hogy valamelyik régebbi lemezen felfigyeltem volna erre a számra, de egy ilyen sűrű, kemény hangzású dalcsokor végén ez a szám remekül funkcionál levezetésként.
 
Ha az eladási adatokat nézzük, akkor nem biztos, hogy rossz döntés volt ez a „vissza a gyökerekhez” típusú album, mert Amerikában a Billboard összesített lemezeladási lista élbolyában nyitott a banda nevét viselő lemez, és a kislemezes dal is népszerű a listákon.
 
Összegzés
A Staind tagjai ezúttal egyértelműen igyekeztek maguk mögött hagyni a búslakodós dalokat és egy szigorúbb, keményebb lemezzel rukkoltak elő. Hogy ez saját indíttatásból vagy esetleg kiadói nyomásra történt, azt valószínűleg soha nem fogjuk megtudni. Ám az a lényeg, hogy a kísérlet nem sült el rosszul, és a végeredmény abszolút pozitív lett.
 
Az együttes tagjai:
Aaron Lewis – ének, ritmusgitár
Mike Mushok – gitár
Johnny April – basszusgitár
Jon Wysocki – dob
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Eyes Wide Open
2. Not Again
3. Failing
4. Wannabe
5. Throw It All Away
6. Take a Breath
7. The Bottom
8. Now
9. Paper Wings
10. Something to Remind You
 
Diszkográfia:
Tormented (1996)
Dysfunction (1999)
Break the Cycle (2001)
14 Shades of Grey (2003)
Chapter V (2005)
The Illusion of Progress (2008)
Staind (2011)